Kerti lugas
Az osztrák Kerti Lugas kívánságának, hogy megnyitásakor én is felszólaljak, annál is szívesebben
teszek eleget, mert tőlem, a természet és a kert barátjától, barátságtalan volna az elutasító válasz, és
mert számomra gyermekkorom óta mindig is egy kerti lugas volt az egyik legkedvesebb és
legtitokzatosabb dolog, és úgy tűnik, ebben olyannyira nem vagyok társak nélkül, hogy
érzéseimben emberek milliói fognak osztozni; ugyanis hol nincs egy olyan kert vagy kertecske,
amelyiknek ne lenne saját lugasa vagy lugasocskája, a sétalugasoktól és a pompás kertek
lugascsarnokaitól kezdve egészen az arasznyi ülésdeszkákik, amelyek fölé öt pálcácska hajlik,
amelyeken valami zöld indázik. És nem szól-e igazán kedvesen a kedélyhez, ha egy kiskertben
néhány salátatorzsa és sárga színben pompázó csillagfürt és rozmaringgal teli edény mellett
növényekkel körbefűzött lugast látunk, amely, mivel bizonyos mérettel mégiscsak rendelkeznie
kell, gyakran akár az egész kertet elvihetné a hátán. Még ha el is kell ismerni, hogy ebbe nagyban
belejátszik az utánzás iránti szenvedély, az utánzás még nem lenne ilyen általános, ha nem
kapcsolódnának a dologhoz széles körben elterjedt érzelmek. Vajon nem épít-e a gyermek apja
háza mellett házikót agyagból, kőből vagy fából, és nem örül-e az apró dolog külalakjának, és nem
épít-e házacskát kártyalapokból az asztalon? És ha nagyon kicsi tartóedényeket kaphat, amelyek
házra emlékeztetnek, nem zár-e be oda legyeket vagy bogarakat vagy ehhez hasonlókat, mintha jól
kellene érezniük magukat odabent? A gyermekek a földeken található kévékből vagy fűzfaágakból
kis szobácskát építenek maguknak, belekucorodnak, és örülnek, vagy üreget vájnak a
szénakazalba, vagy kiszögellések alá másznak, vagy be a galambdúcba vagy akár a kutyaólba,
amikor az üres, vagy egy deszka vagy bármilyen gazdaságban használt eszköz alá, ha az kis
tetőfélét képez. És ha a gazdag ember a nagy termeiből bemegy egy nagyon kicsi szobába, amelyet
selyemmel bélelt ki, és takarosan rendezett be, vagy ha a kastélyain vannak olyan erkélyek,
amelyek csak néhány embert tudnak fogadni, vagy ha kínai házacskákat vagy tornyokat épít, vagy
kis termeket a csalitban vagy kéregkunyhókat, másképp cselekszik-e, mint a gyermekek?
Menekülés ez a tágasból a szűkösbe és határoltba. Amikor az ember, hogy szívét fölemelje,
felmászik egy magas toronyba, amely kilátást biztosít a városra és környékére, amikor megmászik
egy magas hegyet, amelyet szélesség és tágasság övez, amikor szereti a tengert, amelyben kiárad
körülötte a tér, amikor egy hőlégballonnal apró pontként lebeg az ég hatalmas harangjában, vagy
amikor csupán nagy termeiből lép ki az erkélyre, vagy felmászik házának levegős tetejére; akkor
nagyon szívesen megy vissza kis és szűkös helyiségekbe, hogy egyedül lehessen magával, elmegy
az erdei vagy kerti csalitba, elmegy egy kicsi keskeny völgybe, bemegy kis szobájába, vagy
kimegy erkélyére, vagy a nyári házikójába, és kétezer évvel ezelőtt a lakószobájába ment vissza,
amely roppant kicsi volt, amelynek nem voltak ablakai, az ajtón keresztül kapta a fényt a hátsó
udvarokról és folyosókról, és amelynek falai kedvesen és díszesen festve voltak, ahogy az
Pompejiben ma is látható. És minél határoltabb és magába zártabb egy ilyen kis helyiség, annál
szívesebben keressük fel, hogy az ember, akármilyen keveset is, de kicsit élhessen a másik
világának, a belsőnek, hogy ezzel minél biztosabban elválasztódjék a külső dolgoktól. És nem kerti
lugasok-e az ilyen erkélyek, kis szobák és pompeji lakószobák? Ahogy a régiek kis lakószobáik
széleire, sarkaira és párkányaira válogatott kúszónövényeket festettek, úgy a lugasok igaziakkal
vannak borítva, és ahogy a festett növények alakja és színei belejátszottak a lakó lelkiállapotának
folyásába, úgy keveredik az élő lombindáknak a színe és az alakja az ott időzők kedélyébe,
belekeveredik a finoman mozduló pettyezése a fénynek, gyakran hozzákeveredik a lomb remegése,
és olykor a gyengéd morajlás is átmegy a fülön keresztül a bensőbe. És milyen gyakran lebeg a
lugasban gyengéd illat, mint valami sejtés, és a szabad levegő hízelgőn éri a homlokot és az arcot.
A tudós agglegény ül a kerti lugasban, és görög és római, netán indiai vagy egyéb szótagok és
szavak vannak nála, vagy éppen görögök és rómaiak és indiaiak és más népek. És a kint álló saláta
és sárgarépa és magas mályva és mák és kerti viola és törpealmafa és törpekörtefa és a jó csomó
egres nem riasztja el tőle a népeket, mert a lugas derekas, zöld védőfala körbeveszi ezeket, és távol
tartja tőlük ezt a népséget. És igazán csak a lugas nyílásán keresztül vetett pillantás mutatja meg,
hogy milyen biztonságos és csöndes belül, és milyen tehetetlen, ami kívül van. És mégis gyakran
jönnek a tudomány emberéhez, még ha nem is a lugasban végzi a kemény munkát, és éppen
nyugalomban és kényelemben ül a padon, azoknak a képei, akiknek előtte nagy gondolataik
voltak, a bölcsek, az államférfiak, a kutatók képei, és a képekkel együtt eljön az a magasztos dolog
is, amelyet ők mozdítottak elő, és ő ezekről a magasztos dolgokról kezd gondolkodni, és a lelke
magasztosabbnak érzi magát, és gyengéden élvezi az emberi nem méltóságát. És amikor a költő a
nyári nap fényében keresi fel a lugast, és amikor ott enyhébb levegő és néhány szikra napfény
várja az asztalon és a padon, és amikor megpihen, és a külső csak a bejáraton keresztül néz be kis
részletekben, akkor lassan alakok állnak mellé, akik a művészi működésében járnak-kelnek, és
barátként tekintenek rá, és ő jobban látja őket, mint ahogy a barátot is egyre jobban megismerjük
az évek alatt, és összefüggő lényegiség alakul ki, és ez mindig kerekebb szépséggé válik, és a költő
egyre növekvő szende boldogságot érez benne, és végül olyan kincset visz a szobájába, amely
derűs eredményekké érhet. És amikor a történész, aki a múlt tetteit és az emberi nem végzeteit
szeretné világosan felismerni és ábrázolni, ül a kerti lugasában, és talán azok az áthagyományozott
dolgok veszik körül, amelyek a múlt nyomainak legkülönbözőbb emlékei, akkor egy levél
visszasusogja, egy szellő visszalegyinti és egy napsugár visszaragyogtatja a múltba, amelynek
szintén susogott egy levél, legyezett egy szellő, ragyogott egy Nap, és ő a maga tudattalan erőivel
biztosabban tekint vissza az elmúlt időkre a lugas élő korlátozottságában, mint ahogy ezt tudatos
értelmével volna képes megtenni a szobája élettelen korlátozottságában. És még akkor is, amikor
csupán pihenésképp időzik a lugasban, és nem igyekszik semmit sem felvezetni az egykor voltból
a mostba, akkor is eljönnek azon emberek lelkei, akik egykor a Földön jártak, és megtöltik a lugas
kicsiny csendjét. Az elmélyültebb férfi, aki a kötelesség fáradsága és nyűgje után más pihenést
keres, mint a földeket, napnyugta előtt egy könyvvel tér a lugasba. Az asztalkára helyezi, de nem
nyitja ki rögtön, hogy a szellem összeszedje magát, és megszabaduljon korábbi különféle dolgaitól.
Aztán fellapozza a könyvet, és a belehelyezett könyvjelzőnél meg-megszakítva kezdi olvasni és
kezdi magába szívni a tartalmat, amely taníthat az életről és szükségleteiről, vagy tartalmazhat
tudományos tárgyakat, vagy mesélhet ember és ember közti eseményekről, vagy megnyithatja a
költészet mezejét. És egy idő múlva már nem szakítja meg az olvasást, egy másik világ épül fel
körülötte, mint amelyik napközben volt körülötte, ez a világ a tisztább emberségbe vezeti,
tisztábban mutatja meg neki önmagát, és megjutalmazza. És amikor aztán egy kis állat, talán egy
pillangó, kerül a magányos lugasba, akkor a kedves kicsi dolog a nagyot még nagyobbá teszi, az
ember számára lélekben olyan jó lesz, hogy minden úgy van, ahogy van, és a lemenő nap vörös
fénye, amely véget vet az olvasásnak, pecsételi meg az egészet. Az építész, a festő, a szobrász a
lombindák fonatában, a levelek kevert állásaiban, a fények váltakozásában, a színek tömegében
olyan alakzatok sejtelmeit látja, amelyek talán jövőbeli művekben bontakoznak ki, és a lomb
eljövendő, lélekemelő dalok álmait susogja a zenésznek. A családapa felkeresi a lugast, és benne
piheni ki fáradságait, és eltölti a jóérzés, vagy a birtokáról gondolkodik, és örül a gyarapodásnak.
És ezekhez mind, leszámítva a szegény öreg agglegényt, gyakran hozzátartozók jönnek a kerti
lugasba, vagy azért, hogy elhívják őket, vagy azért, hogy osztozzanak ottlétükben. A feleség
gyakran ül férje mellett, és megbeszélik az övéik hogylétét, a háztartás vezetését, de más dolgokat
is, amelyek tágabb körben történnek. A gyermekek a kertben vannak, amely örömük színtere, és
alkalmanként odajönnek, az egyik vagy akár kettő is talán ott játszik a lugas bejáratánál, és az anya
a legkisebbet talán épp magához is öleli. Gyakran, ha a férj elfoglalt, a háziasszony egyedül is kiül
munkájával a lugasba, vagy a lányai vannak nála, és igyekeznek ellátni tűvel végzendő
feladataikat. Minden bizonnyal a ház apróságainak örömére terítenek a lugasban, ha elég ott a hely,
és költik el ott az ebédet, hiszen oda egyébként legfeljebb csak teát vagy kávét visznek ki. Az idős
nagyanyó, aki szívesen van magában, aki már nem tud templomba járni, és akit mások ritkán
keresnek, szintén benéz a kerti lugasba, és amikor üresen találja, bemegy, és ott olvassa, ha még
tudja, imáját, vagy imádkozik fürge, remegő ajkakkal. Egy veterán, aki fiatalkorában ellenségekkel
hadakozott, ül a kerti lugasban, vagy még inkább két veterán, és isszák a pohár jó óborukat, és
szívják pipáikat, és mesélik ismert történeteiket. Mit mondjak a szerelmesekről? A kerti lugas
magántulajdonukká, apai és anyai ágon örökölt birtokukká vált. Hiszen aligha állhatna meg jó
néhány szerelmes költemény kerti lugas nélkül, és a kerti lugasok az elmúlt időben olyannyira
elhasználódtak a szerelmi történetekben, hogy már egyetlen sem maradt volna, ha ez a fajta nem
sarjadna ki olyan könnyen, mint a százszorszép a falu főterén. És valóban, melyik hely lehet
édesebb a szerelemnek, mint a lugas? Oda menekül az ifjú, amikor még semmit sem szeret, csak a
költészetet, és itt faragja pirulva első sorait, amelyek nem házi feladatok, oda menekül, és ül az
ábrándos alkonyatban, és maga is névtelen sejtelmeket álmodik, amikor egy alak lebeg a szeme
előtt, szende, mint egy angyal, sőt szendébb az ég minden angyalánál. Ide menekül a szűz, amikor
a tárgy nélküli vágy boldogsággal és bánattal tölti el a szívét, vagy amikor már „Walhallából”[1]
lebeg valami a lelki szemei előtt, és milyen gyakran lehetett a lugas néma zöldje tanúja az első
csöndes kölcsönös szerelmi vallomásoknak és az elismételt, izzó bizonygatásoknak. Nem akarok
tovább beszélni, nehogy a kertilugasszerelmestörténeteket, amely bűntől én sem vagyok mentes,
még eggyel szaporítsam. Keretezze a lugas az ártatlan érzelmeket a maga ártatlan zöldjével!
És a boldogtalanság számára semmit nem kínál a lugas? Mindig csak a boldogságról volt
szó. Számos sóhaj, számos bánat, számos fájdalom enyhül a kerti lugasban. Ezt a képet nem
akarjuk felidézni, nehogy elhomályosítsa a színeket, amelyeket eddig megmutattunk. Az biztos,
hogy a kerti lugas kerti lugasként mindig csak boldogságot hoz a boldogtalanságba. Tartsanak soká
a nyarak, zöldelljenek soká a kerti lugasok.
És a Kerti Lugas, amelynek léceire én ezt a levelet[2] tűztem, hozzon el minden jót, amit a
kerti nővérei elhoznak, és zöldelljen boldogan még akkor is, amikor nővérei meddő rácsként vagy
a tél fehér süvegében állnak.
[1]Stifter írása 1866-ban jelent meg A kerti lugas. Tanulmány Adalbert Stiftertől [Die Gartenlaube. Eine Studie von
Adalbert Stifter] címmel a Josef Pack által Grazban kiadott Osztrák Kerti Lugas. Családi és néplap a szabadságért és
a haladásért [Die Gartenlaube für Österreich. Organ für Familie und Volk, Freiheit und Fortschritt] című folyóiratban
(1. évf., 2. sz., 17–19.). A fordítás az ún. Prágai Kiadás alapján készült (Adalbert Stifter, Gartenlaube, in: Uő:
Sämmtliche Werke, 15. k., szerk. Gustav Wilhelm, Reichenberg, Kraus, 1935, 287–294.), amely a Cseh Állami
Könyvtár – Egyetemi Levéltár Adalbert Stifter-Archívumában található kéziratot (Nr. 27) közli. Az újabb történeti-
kritikai Stifter-összkiadás (Adalbert Stifter, Werke und Briefe. Historisch-kritische Gesamtausgabe, 8/1. k., szerk.
Walter Hettche, Stuttgart–Berlin–Köln–Mainz, Kohlhammer, 1997, 108–114.) az írás publikált változatát hozza,
amely számos lapszerkesztői változtatást tartalmaz, és így sok helyütt nem adja vissza a kései Stifter jellegzetes
írásmódját. A fordítást az eredetivel egybevetette Kelemen Pál. A jegyzetek a fordító megjegyzései.
Friedrich Schiller, Haramiák, ford. Déry Tibor, a versbetéteket ford. Devecseri Gábor, in: Friedrich Schiller összes
drámái I., Budapest, Osiris, 2002, 56. (Az eredetiben: „voll Walhallas Wonne”.)
[2] Az eredeti „Blatt” szó egyszerre hordozza a ’(fa)levél’ és ’(papír)lap’ jelentését.