Kalligram / Archívum / 2016 / XXV. évf. 2016. július-augusztus / Madárról aláhulló, még össze nem vérzett; Semmi sem változott

Madárról aláhulló, még össze nem vérzett; Semmi sem változott

Madárról aláhulló, még össze nem vérzett

„Picture me and then you start watching,

Watching forever”

(Ian Curtis)

Míg hazafelé tartott, nálam fiatalabb, szemmel láthatóan turista

lányokkal és középkorú idegenvezetőjükkel utazott együtt. Én

erről nem tudok, mert igazán már csak az elválásunk után ült ki

az arcára, de minden, amit korábban önkezével vesztegetett el a

fiatalságából, minden bohóság és könnyedség, vidámság és vak,

feltétel nélküli, cinizmusmentes bizalom, amit sokáig úgy hitt,

már örökre elszalasztott a kamaszkor végetértével, s amit tőlem

ez idáig lassan, de biztosan gyűlő cseppekben kapott vissza, ezen

az estén egyszerre mind megtalálta. Hazaérve arra gondolt, hogyan

volna mód megköszönnie a szüleimnek, amiért ilyen lettem, amiért

ilyennek hagytak lenni, mert, ezen járt épp az esze, hogy ez azért

nemcsak az én érdemem és nem is csak a körülményeké, neki meg

most hirtelenjében nincs kinek hálálkodnia. Azért, hogy például

mindig ott a kezem a combján, ahogy mellettem ül, mikor csak

szükség van rá, s ezzel mindazt a hiányt, amit oly sokáig (mások

segítségével) maga okozott magának, úgy tartom kívüle ezzel a

mindennél egyszerűbb, nekem legtöbbször, annyira természetes,

fel sem tűnő, apró rutinmozdulattal, mint egy sebtiben bekalapált

léken a deszkák a hajóbelsőt elárasztani igyekvő, mázsás nyomású

víztömeget. Gyereknek, s öregnek egészen sokat, de fiatalnak, épp

annyi idősnek, amennyi a kora, olyan ritkán látom, s olyankor sem

teljesen. Ezért is sajnálta, hogy épp ekkor nem mentem ott vele az

utcán, bár ha ott vagyok, nyilván igyekezte volna (több-kevesebb

sikerrel) leplezni, hogy valójában minden koravénsége és azzal

együttjáró infantilizmusa mellett azért fiatal is ő és önfeledt, hülye

és kamasz is, legalább belül és titokban, legalább ilyen esőillatú,

szerelmes, esti hazautak erejéig. De legfőképp, miközben eddigi,

s jó eséllyel hátralevő élete is nem kevés gonddal terhelt, ezen a

lélegzetvételnyi estén mégis olyan gondtalan, mint egy röptében

eltalált madárról aláhulló, még össze nem vérzett tollpihe. Pedig

igazán semmiség volt, ami történt, nem volt ma semmi különös,

ezt mondaná, ha nem épp az én nevemben próbálna gondolkodni.

Ilyesmiken törte a fejét, míg elnézte, de meg sem figyelte rendesen

a mindenféle turistalányokat a metrón és dekoltázsaikat, a lábuk

ívét és szempillasuhintásaikat, pont ezekkel a szavakkal gondolta

ezt, hogy őket konkrétan le sem szarva rám gondolt, míg a Joy

Division utolsó dalát hallgatta végtelenítve, valami olyasmiről,

hogy a szerelem örökkön növekszik, ahogy a buszról még

lehajoltam, ő meg még párszor lentről magához húzott, ahogy

azt találgattuk, az ajtó most épp melyikünk fejét csukná oda,

ha nem volna még valamennyi kis időnk az indulásig, ahogy

ott álltam, hátul csöppet szétzilált hajjal, mert mindig kibontja

a kontyom, mikor cirógatja a nyakam, de ha ma nem szólok neki

erről, magától észre sem veszi, táskámban egy befőttesüvegnyi

uborkával és vigyorgok rá, mint egy kislány, akinek virág való a

hajába, ahogy arra gondolok, hogy míg távolodik, én végig utána

bámulok az ablakból, bármily nevetséges is, tenyeremet az üveghez

érintve, ahogy, bár ezt már nem látom, mégis tudom, hogy úgy vigyáz

hazafelé menet magára is, ahogy rám is akar – és ahogy elképzelem,

hogy ő milyennek képzelhet épp, miközben verset ír, talán épp rólam,

míg valami szentimentális számot dúdolgathat magában, örökkön

és örökké tárgykörben, életkorának pont megfelelő bohósággal.

Semmi sem változott

Semmi sem változott.

Nem lett üresebb a tél hajnali ég,

csak rózsaszínszerű és fehéres.

Te meg a már rég elfogyott

türelmedet fogyasztod tovább,

egy ideje már a jövődből, előlegbe.

És hogy a jó dolgok

terelnék el folyton a figyelmed

valami végérvényes, miközben persze

nem is létező sorsszerűség felől,

vagy netán pont hogy fordítva,

teljesen lényegtelen.

Egyenesített háttal bambulsz,

mint ügyetlen hadvezér,

aki még győztes csatáiban is rendre veszítve nyer,

ahogy átnézel a durcás füstként szálldogáló,

jelenednél gyorsabban telő

maradék jövőn, hunyorogva,

mint hozzákeveredett, szennyező anyagon

egykor tiszta vízben.

Ma nem oldható meg semmi,

és már időtlenül régóta ugyanaz a nap van,

vizelned kell, leginkább csak emlékeztetésül,

hogy a hátad mögött,

egy gangról nyíló szobában,

mikor belépsz

(már igencsak ideje volna),

majd türelmet és megértést várnak.

Épp ilyen lehet rossz embernek lenni,

hanyag és türelmetlen társnak,

repedő cipőtalpnak és felhős,

csípősen hideg nyárnak,

épp ilyen lehet, mert épp ilyen is vagy.

A tiéddel párhuzamosan,

de jóval kevésbé megcsappant tartalékokból telnek

az irántad kuporgatott türelmi idők is,

használhatatlanul,

tengeren hányódók kevéske, maradék édesvizeként.

Mozdulatlanságod alatt már működni készek

az akaratuk ellenére tétova izmok,

mint egy határozott és komoly ember eszközei.

Mégis, sosincs annyi idő egyetlen kialvatlan hajnalban,

hogy egyszer s mindenkorra megtanulhassák,

megjegyezhessék a minden baj közé tömködött,

majd végtelenné eszkábált gondolkodási idők rutinját,

melyekkel az életed nagyobbik fele telik,

valami folyton köztes állapotban,

ami leginkább csak mindenféle dolgaid negligálására jó.

Melyekben régen gyerekfejjel hozott, felnőtt döntéseid,

most pedig kicsinyesnek ható,

de érett bizonytalanságaid születnek,

s ahol mindig akad újabb

és újabb utolsó fél-egy perc, amikor már kéne,

de még mindig nem tudni,

hogy a következő pillanatban,

meg azután majd mi lesz.