„Alszik bennem a sóhaj”

A könyv 57. oldalán a sötét (de nem teljesen fekete) háttérből világító fehér tolakszik előre, amely egy kislány ujjatlan, hosszú szoknyás egyberuháját formázza. A ruha felső részét szinte glóriaszerűen öleli körbe egy világosabb barna-szürke színfolt, amelyet természetszerűleg a kislány hajkoronájaként ismerünk föl. Ebből indul ki és lóg bele a fehér ruhába a két sötétbarna kar, a nyakrész és a fej, amelyet félbevág a felső lapszél, s az arc homogén barnáját csak az ajkak apró vörös foltja töri meg. A ruha alsó részében olvashatjuk sajátos (kép)versként tördelve a (most nem érzékeltethető módon) váltakozó betűméretű szöveget: „Álmos vagyok. / Fonnyadt árnyak / eszik a fal foltjait. / Egy gondolat leng / körbe és körbe. / Apa, emlékszel még rám? / Van időd rám gondolni a felhőkön ülve?” A gyász vizuális költeményeként is látható-olvasható oldal a Kinőtt szív című kötet két központi témakörét integrálja: az apa halálát egy kislány szemszögéből, valamint – asszociatíve a könyv második meséjéhez, egy másik kislány énelbeszéléséhez kapcsolódva – a vakságét is. Szabó Imola Julianna és Maros Krisztina e két, a gyermeki világban hatványozottan kritikusnak tűnő, de a valamiként érintettek számára minden korosztályban egyaránt nagy nehézkedéssel bíró tapasztalat művészi újjáteremtését célozta meg e nagyszerű koncept-műben.
Maros Krisztina rendkívül tehetséges illusztrátor, és aligha kockáztatunk nagyot azzal a kijelentéssel, hogy még (messze) nem érte el pályája zenitjét, azt hiszem, egyre izgalmasabb anyagokat várhatunk tőle a jövőben. Ezzel együtt a gyerekkönyvek területén jártasabb olvasónak a név hallatán minden bizonnyal Varró Dániel verseskönyvei jutnak azonnal eszébe, a kis kopasz-kunkori tincses lurkó, akinek a lába eleinte hatos, kijön a foga, végül (?) meglehetősen dacossá válik a kedve. Pedig a művész ennél jóval több kötet illusztrálását végezte, köztük a kedvencem, a Manó Könyvek között megjelent Tücsök a Holdon című kiadványt vagy a Csimota kiadó Tolerancia sorozatában megjelent Az Illatok és Hangok Őrzője című nagyon szép könyvet, melyeknek a szövegét is maga jegyzi. (Utóbbi mű témája – a világból kivesző színek újjáérzékítése – ráadásul a most recenzeált kötettől sem áll túlságosan távol.) A repertoárból kiderül, hogy Maros Krisztina markáns, felismerhető stílussal rendelkezik, de az adott könyvek, valamint a megcélzott korcsoportok függvényében remekül képes dinamizálni eszköztárát, s ezáltal az adott könyvtárgyakat (s a bennük létrejövő világokat) jelentősen egyedíteni.
Szabó Imola Julianna – aki egyébként maga is jó barátságban van a vizuális médiumokkal – újonnan befejeződött (ám hosszú évekre visszanyúló) projektumához grafikusként, borító- és könyvtervezőként csatlakozott Maros Krisztina, s ezáltal erőteljes nyomot hagyott az alkotás milyenségén. A Kinőtt szív nem „túlillusztrált” kötet, kifejezetten dominálnak benne az olyan oldalak, amelyek fehér alapon fekete betűket közölnek (de kisebb számban ennek inverze, a fekete alapú fehér írás is megtalálható). Azonban semmiképpen sem valamiféle sematikus, steril írás-oldalakra gondoljunk: a szövegrészek változatos elhelyezése, ezek helyenként (mint már említettem) versszerű, ingadozó betűméretű tördelése, a lapszámozás sajátszerű tipográfiai megoldása, a fekete-fehér és fehér-fekete párok tükörjátéka a kép-oldalakkal váltakozva karakteres és kreatív könyv-teret alkotnak. Az izgalmas, külön-külön is elgondolkodtató (és elemezhető) rajzok egyszer-egyszer a szövegekkel elegyített szerkezetben jelennek meg (ahogyan ezt a fölvezető sorokban egy példán keresztül igyekeztem bemutatni).
Nagyon különös világba toppanunk be. Kezdjük azzal, hogy a (L’Harmattan kiadótól egyébként megszokott módon) ízléses kiadású, vékony gerincű, de strapabíró, fényes lapokkal bíró, négyzetes vágatú könyv külső borítója alapvetően sötét tónusokkal dolgozik – nyilvánvalóan a már föntebb említett tematikus vonzás – gyász és vakság – jegyében, az ezek által meghatározott világot érzékeltetve és vetítve előre. A fekete-szürke borítóképen egy kislány lábai lógnak le egy székről, elé élénkpiros színű szirmok hullanak. (Önmagában a borító ezen megoldását a durván kiugró pöttynyi pirosakkal – a figurális elrendezés szép arányai és vonalirányai, valamint a különböző elemek arcszerű konstellációja ellenére – nem tartottam volna különösebben elegánsnak, ám árnyaltabb a megítélése úgy, hogy a kötet belső motívumaival és színrendszerével lép erőteljesen párbeszédbe. S be kell vallanom, hogy abban, hogy az egész könyvből épp a borítót tartom a legkevésbé sikerültnek, nem kis szerepet játszanak az alulra zsúfolt, három különbözőféle betűtípussal szedett, a képet lélegezni nem hagyó szövegek – szerzők, cím, alcím, kiadó –, melyek közül a főcímnek a könyv alapbetűtípusához diszharmonikusan viszonyuló szedését kifejezetten kedvezőtlen választásnak érzem. Azért sem értem teljesen a címhányad ilyetén létrehozását, mert mindenhol máshol a vizuális kialakítás lényegében tökéletes. Benyomásaim rögzítésekor ugyanakkor szükséges jeleznem, hogy nem vagyok a vizuális művészetek szakértője.) A könyvet kinyitva, ha benézünk a Kiss Ottó remek ajánlóját tartalmazó fül mögé, többárnyalatú, a teljes oldalt betöltő piros felületet kapunk; a borító apró szirmainak pirosa válik itt uralkodóvá.
A címoldalakat követően viszont az első mese – Szélkislány firkantásai – kétoldalas nyitóképe szinte lehengerel minket, a könyvben unikális módon világos dominanciájú színvilágával, óriási tulipánjaival. Bizsergetően izgalmas ellenpontot képez a bal oldalon a barnásfehér tulipánok között felbukkanó hatalmas vörös virágtölcsér az átellenes oldal jobb alsó sarkában lévő apró lányalakkal, aki, mintha csak erdőben lenne, ölel át egy szárat és kukucskál ki mögüle. A figura ruhájában a piros, hajában a szürkés virágok színe köszön vissza, karjai a háttér és a szárak fehéres tónusaival találkoznak. A kép szinte örvényszerűen szippant be a kötet személyes, gyereknézőpontú versfirkákat és töredékeket sorjáztató csoda-rengetegébe, úgy, hogy csak majd a végén keveredünk ki belőle – mondanom sem kell, távolról sem ugyanúgy, ahogyan beléptünk. Már önmagában az varázslatos, ahogyan Maros Krisztina a színeket egymásban tükrözteti: nem dolgozik túlzottan sok árnyalattal, hogy ezek jól fölismerhetőek legyenek a különböző kontúrok, formák között, s ezáltal jelöljenek ki kölcsönhatásokat, viszonyokat (poétikai műszót segítségül hívva, bár tisztában vagyok ennek paradox és szakszerűtlen voltával: afféle szín-paronomáziákat hozva létre). A következő oldalon olvasható első meseszövegrészekben egyes első személyben szólal meg valaki, akit a látott kislánnyal azonosíthatunk. Az egyelőre nehezen megfogható, faltól falig írt mondatok sajátja az erőteljes érzékiség: „Citromszagú angyalok tekergetik ceruzájuk és a ruha lassan megfeszül. Ahogy növök, mintha változna a testem. Változom. De mi lesz azzal, amit elhagyok? Azt megkapja valaki?” (9.) A betűk színeket, formákat is leírnak, azon túl, hogy az én saját magára mint változóra reflektál (úgy, hogy a testi változásból vezeti le az én változását). Még ugyanezen az oldalon, lejjebb, egy variált kis és nagy betűtípussal egymás alá tördelt szövegrészt is olvashatunk: „Firkantgatok. / Szép a papíron / a betű lába / karja és haja. / Jó kívül / ami belül / már nem bírja.” A versszerűség hatását a ritmus és az asszonáncok is megtámogatják, s fontos az a mellérendelés, amely az íráskép vizuális hatása (éppen a nagyobbal szedett sorokban) és a lélekállapot térmetaforákkal történő kifejezése között létesül. (S izgalmas adalék, ahogyan a záró sorok József Attila Eszméletére is rájátszanak a költőelőd versén átvonuló kint-bent/kívül-belük motívumhoz való kapcsolódáson keresztül; elsősorban az „Im itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat” sorpárral történő párbeszédre lépésre gondolhatunk.)
Nincs mód arra, hogy ehelyütt szorosan végigkövessük a könyv textuális-vizuális útját, pedig van mit mondani az érzékeny, hol a prózai, hol a lírai megszólalásmódhoz közelítő szövegdarabokról, az ezeket kísérő, illetve közéjük ékelődő, (finoman, de jól észlelhetően) szimbolikus töltetű illusztrációkról, a kettő szüntelen kölcsönviszonyáról. A reflektívebb prózai részek azok, amelyek többé-kevésbé elnarrálják (a kislány hangján, szemszögéből) azt, hogy elhunyt az édesapja, és hogyan dolgozza föl ezt a helyzetet, a líraibb jellegű futamok pedig zaklatottabb, gyorsabb tempóban haladnak, rövidebb és költőibb sorokban, sűrítettebb képekben. De a kétféle típus között igazán lényegi retorikai különbség nincsen (inkább csak hangsúlyeltolódás), leginkább a sortördelés és a kiugratott tipográfia az, ami elkülöníti őket, és áthangolja a befogadást. Mindkétféle szöveg több ízben él a (sorjázó) kérdésekkel (pl. „Sziromágyon alszanak az angyalok? / Vagy nem alszanak sosem? / Milyen az illatuk / ha van nekik, milyen?” 13.; „A festő az, aki tud szagot festeni?” 44.), bár ahogy haladunk előre, úgy tűnik el ez a modalitás, s adja át végképp terét a kijelentő módusznak. A 14–15. oldalpár balfelén (két piros lánytopánka előtt) egy gesztenyelevélből és termésből formázott arc látható. Az eres levelek átlógnak a másik, fehér hátterű oldalra, s a mellettük olvasható prózaszöveg mondja először ki egyértelműen, miről is van szó: „Apa tegnap meghalt.” A szövegrész ezek után (bár kissé talán esetlenül) a gyermeknyelv és -logika útjain bolyong, majd az alábbi, egyszerűségükben gyönyörű passzussal rímel az imént ecsetelt illusztrációra: „Pedig apának olyan szép barna szeme volt, mint a csillogó gesztenyének. Tele van ilyen gesztenyékkel a játszótér. A fáról leesnek és fekszenek a földön. Sok-sok csillogó gesztenyeszem. De egyik sem apáé.” Ezzel megindul az a kontempláló, az élet és halál dolgain gyermeki bölcsességgel elmerengő, kérdéseket megfogalmazó, a hiánynak és veszteségnek újra és újra nekifeszülő szólam, amely radikalizálja a svéd gyermekverstípus retorikáját és poétikáját.
Párhuzamok vonása (például a fákkal, vagy: „A felhők is sírnak / csak nekik ott van apa / hogy megvigasztalja őket.” 47.) és hasonlítás („Apa halála / olyan volt, mint a reszelt alma.” 18.), már-már szarkasztikus bölcselkedés („Ha így kezdődik ez az élet nevű valami, akkor nem csoda, hogy utána is sokszor a fejük tetejére állnak a dolgok.” 17.), költőien sűrített kijelentések („Apa elaludt. / Éjszaka lett / a szeme helyén.” 21.), emlékfelidézések (vagy a feledés regisztrálása), jelképivé érő motívumok (például a szél) azok a főbb eszközök, amelyek a tapasztalatok feldolgozását és – ha pszichológiailag közelítjük meg – a gyászmunkát végigkísérik. Mindeközben mindennapi jelenségek (a hajléktalanságtól a bepisilésig), megfigyelések, élmények sajátos és meglepő nézőpontú, olykor szellemes, máskor poétikus rögzítései követik egymást, melyek közül a mamával kapcsolatos reflexiók a legérzékenyebbek. („Egy ideje a mama mindent múlt időben mond. Csupa két té az életünk. Míg más az autójával, mi az idővel tolatunk.” 32.; „Mama néha ideges. Menekülnek a bogarak a szemében. Olyankor csak beszél, és beszél, na meg beszél. De azt hiszem, nem hozzám. Apához, akire emlékeztetem.” 65.) Szélkislány történetének vége nagyon szép momentumokkal telített (az anyuka haját szellő képében cirógató apa; a gyermek ragaszkodása a még az apuka tüdejéből származó levegővel teli gumikacsához stb.), s az utolsó bejegyzés már áttételesen az elengedésé: egy léggömbbel fölengedi „Mandulát” (egyszerre kabala és képzeletbeli barát) az égbe, „hogy ne legyen egyedül” (78.).
A második rész, a Zsilike kabátja egy látását elveszítő kislány meséje. Nem tudjuk, hogy hívták korábban, de Zsilike az, akivé vált: vakká. „Egy másik kislány, ugyanabban a pizsamában.” (83.) Szépségében is megrázó az látható világtól való megfosztást leíró folyamat, amelynek elbeszélésébe időről időre a címszereplőre vonatkozó (s ekképp az identitással kapcsolatba hozható) mantraszerű rövid kijelentések vagy kérdések (írásképileg egymás mellé-mögé szerkesztett) montázsa ékelődik. (pl. „Zsilike alagút. Zsilike repceszál. Zsilike kicsike légy. Zsilike repül és rajzol. Zsilike szemében csillagpornyi réz. […] Nagymamának a szeme fénye. Én.” 85.) Ezek azok a költői betétek, amelyekben egy pont után egyre gyakrabban tűnnek fel a madarak (ahogyan az előző elbeszélésben a „szél” vált összetett módon az önteremtés részévé, úgy vannak itt hasonló szerepben a „varjak”). A narratívában végigkövethetjük, ahogy a látás dominanciáját fokozatosan más érzékszervek (tapintás, szaglás, hallás) használatba vétele veszi át, jóllehet, a kislány megtanulja ráérzés által „látni” a környezetét, így be tud számolni a családtagok cselekvéseiről. („Tanulom, hogyan lehet bőrrel látni.” 100.; „Szag-térkép.” 104.) A beszédmód érzelemmel dús, de alapvetően regisztráló, majd egy idő után tüskés és ironikus, önsajnálattól mentes lesz. („Utálom a sajnálatot. Olyan, mint a takony. Nyúlós-ragadós.” 90.) A 92. oldali, piros színárnyalatoktól uralt illusztráció – a szöveggel párhuzamosan – megjeleníti, azt ahogyan a fénytől megfosztva az agy virágba borul. A „nézés”-t az „elképzelés” váltja föl, s a szöveg ezen részének különös erejét és szubverzív jellegét a vakságélménytől megbolygatott gyermeki tudat nyelviesítése adja („Mit lát a vaj? Mit a pulóver?” 93.), valamint az a lassú folyamatábrázolás, ahogyan a látáshiány majdhogynem megszokott közeggé válik, s ezzel a természetességgel itatódik át egyre jobban az elbeszélés (ami ránk annál különlegesebben hat). A Zsilike kabátja részben szintén a veszteség története, de a hangsúly sokkal inkább a megváltozott, idegen „új” világ és „én” megértésén és narratív előállításán van – s ezzel együtt a megváltozott érzékelésben a környezet más fontos szereplői (a családtagok, barátok, s – egy kis szerelmi szál részeként – Bence) is szinte újrateremtődnek, de úgy, hogy a folytonosság a korábbi tapasztalatokkal, emlékekkel nincs eltörölve. Sajátos módon a „mese” zárlata a világ idegenségének illanásával s a dolgok újra kézhezállásával jár együtt (s így tulajdonképpen újra felidézi a veszteséget is). „Én terítettem meg az asztalt egyedül. Kezdek hétköznapi lenni.” Majd: „És nem jött több madár. Csak én tártam ki a karom.” (131.) Ha Kiss Ottó a fülszövegben találóan „az ismeretlen letapogatása”-ként nevezi meg a folyamatot, akkor azt mondhatjuk, hogy az egyre inkább ismerőssé (otthonossá?) válással az elbeszélés mögötti hajtóerő is kialszik.
A könyv csatlakozik ahhoz az üdvözlendő újabb tendenciához, amelynek szellemében a kiadványok a kevéssé kibeszélt (s már-már tabunak számító) témákat a gyermeki világ kontextusában mutatják be – adott esetben abból a célból is, hogy (erre való igény esetén, s ha a szülő úgy ítéli meg), segítségképpen is szolgáljon valamely probléma feldolgozásához, megbeszéléséhez, megértéshez. (Fontos tudni, hogy a kiadványhoz Braille-írásos melléklet készült a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének támogatásával.) Azzal együtt, hogy – közelmúltbéli más példákat említve, Szabó T. Anna Senki madara vagy Sun-Mi Hwang Rügy – A tyúk, aki a repülésről álmodott című műveihez hasonlóan – Szabó Imola Julianna munkája sem célzottan gyerekkönyv, s jobbára nem is akként márkázzák.
A Kinőtt szív kísérletező jellegű, több szempontból is kissé köztes pozícióban lévő könyv, s az olvasóközönség megtalálása szempontjából talán ez jelenti a legnagyobb veszélyt. Pedig izgalmas és fontos munkáról van szó, s bár egy-egy részletet elképzelhetően érdemes lett volna kigyomlálni (néhány oldallal rövidebben még masszívabb, koncentráltabb lenne az anyag), alapvetően megbízhatóan teljesít a szöveg, alig van benne üresjárat vagy lapszus, és képes egyre újabb apró meglepetésekkel szolgálni az olvasónak. Abban ugyan nem vagyok biztos, hogy a „mese” műfajmegjelölés igazán találó volna, ám ennyi művészi szabadság engedtessék meg a szerzőnek. Ráadásul tökéletesen érthető, hogy mi a „felnőttmesekönyv” alcím funkciója: a határ elasztikusságának jelzése, s annak rögzítése, hogy ha vannak is elkülönülő tapasztalati világok, azok e könyv befogadása során találkozhatnak, egymásra vetülhetnek – időszakosan átváltozhatnak. Hogy ez a tiszta érzésű, remek szellemiségű, humort sem nélkülöző, gazdag könyv megszületett, a világ hétköznapi, apró kis csodáinak egyike.