Pikoló; Felettünk az ég; Lélekbúvár

Felettünk az ég

Amikor olasz vonatkörútra mentünk kettesben, anyám azzal
búcsúzott apámtól, hogy lehetőleg ne szálljon le nélkülem a
vonatról cigizni, ahogyan mindig szokta, mikor hosszabb ideig
állt a szerelvényünk egy-egy állomáson.

A hálókocsiban a középső ágyat választottam, így szemmel
tarthattam apám minden mozdulatát, miközben a peronon
dohányzott. Sürgettem, hogy siessen, mindjárt indul a vonat,
ő rágyorsított a slukkokra, majd visszaszállva
elmagyarázta, hogy nyugi, még időben vagyunk, és rámutatott
az órájára, én meg kénytelen voltam adni a szavára,
mert nem működött a peronóra.

Hamar közös nevezőre jutottunk. Az elkövetkezőkben inkább
együtt szálltunk le, így számtalan kis állomás nyüzsgését
láthattam testközelből, apám beengedett abba a világba,
ahol bármi megtörténhetett, csak az nem, hogy hamarabb
elindul a vonat, minthogy visszaszállnánk rá.

Az egyik állomáson kérdeztem tőle, van-e még idő indulásig,
úgy meginnék egy narancslevet, ő bólintott, odaszaladtam
a bakterral kacérkodó narancsfacsaró lányhoz,
aki kedves mosollyal konstatálta, hogy valaki végre meri
olyan nyíltan nézni a melleit, ahogyan a bakter most sem teszi,
inkább karórájának sűrű nézegetésével próbálja leplezni zavarát.

Igazából nem is a lány melleit néztem, a bakter órájáról
próbáltam lelesni az időt, és amikor sikerrel jártam,
visszaszaladtam apámhoz, történt valami, kérdezte,
semmi, dobd el a cigit, szálljunk fel a vonatra, mondtam,
van még két perc, válaszolta, mire én, hogy fél perc az a kettő.

Nem sokkal indulás után sötétedett, és nem is volt miért  
ébren maradni, mert menetrend szerint már egy állomáson
sem áll meg a vonat Szicíliáig, így attól nem kellett tartanom,
hogy apám nélkülem száll le a vonatról bagózni.

Csendre ébredtem. Lenéztem az alsó ágyra, de nem volt sehol.
Kinéztem az ablakon, nyoma sem volt az állandó kiabálásnak,
meg a kávéillatnak, ahogyan apámnak sem.
A vonat egy sötét alagútban állt.

Pizsamában szaladtam a mozdulatlan szerelvény mellett
a messziről derengő fény felé. Amikor kiértem az alagútból,
megláttam a tengert, és távolba révedő apámat.

Csak akkor álltam mellé, amikor elnyomta a cigarettáját.
Nem akartalak felébreszteni, mosolyodott el, én meg nem akartalak
megzavarni, gyújts rá még egyre nyugodtan, mondtam.
Együtt néztük a napfelkeltét, és a távolban körvonalazódó túlpartot,
és legszívesebben kértem volna egy cigarettát én is,
ha nem zavart volna akkor még a füst.

Pikoló

Az osztálykiránduláson hivatalosan csak
pisilni ugrottunk be a padtársammal
egy kisvendéglőbe, de igazából az egyetlen
szabad órát úgy akartuk eltölteni,
mint az igazi férfiak.

A kis üveges világosra ráment a maradék
zsebpénzem, de megvettem, hátha csak
a suli közelsége miatt van olyan poshadék
íze a kisboltban vásárolt sörnek, és biztos
egy ilyen kerthelyiségben jön ki igazán
a bukéja, ami miatt végre megszeretem,
és nem kell a vendéglő futórózsáinak
tövébe öntenem.

Amikor kihozta a pincérnő a párás üveget,
nem apám munkatársára gondoltam, aki
tíz sör után elropogtatott egy üvegpoharat,
nem is a vasutas művházban működő ivó
ablakából habot okádó férfiakra,
akiknek nagymosás az életük,
és nem is a szomszédra, akit
behugyozva találtam meg
összeesve a szemétledobónkban.

Akkor csak az járt az eszemben,
az nem lehet, hogy nincs ínyemre a férfiélet,
mert ha arra kerül a sor, apámmal megisszuk
az első sörünk, akkor azt lássa rajtam,
olyan férfi vagyok, mint ő,
akinek ízlik, de soha nem viszi túlzásba.

Lékbúvár

Sirály várakozik zsákmányára a recsegő
jégtábla szélén, ügyesen elugrik, mikor
váratlanul kettéválik alatta a jég.

Milyen jó is volna észrevétlenül
beúszni apám percei alá, váratlanabb
lenni a rianásnál, hátha a sirálynál
ügyetlenebbül manőverezik a halál.