666 Három történet

Az ördög: – Mit tudsz mondani neköm a háromra? A kúdus: – Amelyik házon három ablak van, az elég világos.
(Az ördög kilenc kérdése. Kriza János[1])

Arannyal szólva „igyekeztem úgy írni, hogy a sértésnek még az árnyékát is kerüljem: a dologra mondtam egyet és mást, azt hittem, hogy az ránk nézve egy harmadik”.

(1.1)
G. E.[2] nevű szerzőtől hallom a rádióban, autózván Pécs felé, hogy sajnos ő nem posztmodern.
A mondat gúnyos lejtése sajnos nem leírható.
Azt mondja a lejtés, hogy persze akkor (és ezért) ő nem fog kelleni.
Bizonyos köröknek.
A posztmodern emlegetése le-jtéssel egyfajta nem is túlzottan leplezett eleve-sértődöttséget jelez le.
Másfél kilométerrel odébb azt is mondja, hogy ő utálja v. gyűlöli a p.m-et, ebben már nincs lejtés, egyszerűen kijelenti.

(1.2)
Hogy mit gyűlölök, azt megelőzi maga a gyűlölet.
Tárgyat keres a gyűlöletem, amin a sértődöttségemet és a fájdalmamat levezeti: ki vagyok hagyva.
Engem kihagynak – mondja G. E. –, és akiket nem hagynak ki, azokról a kihagyók a p.m nevében beszélnek, az összefüggés egyszerű: aki a tutiban van, annak p.m-nek kell lennie, és azért az, hogy ne maradjon ki, állítja, aki nincs a tutiban.
Az az, aki a tutiban van, a posztmodern – szitokszó.
Ugyan, mondja erre pl. M. A.,[3] á!
De, mondom erre én, dehogynem, ez is és az is: szitokszó, ami nem vészes, viszont számít, nem tudod nem beszámítani.

(1.3)
És G. E. leadott a rádióban egy rendes antimodernizációs, ökológiai/p.m/posztindusztriális szöveget természetről és zöldről, hogy rossz az extenzív ipar és a folyók visszafordítása, még jó, hogy úgyis meg kellett állnom a sorompó miatt, vagyis.
Állsz, hallgatod, ahogy a beszéd ideologikus, doktrinér módja folyton áthúzza, amiről beszél, a megváltói hangfekvés felülírja, ellenkezőjébe fordítja (mint Sztalin a folyókat), akaratlanul is ironizálja a beszéd tartalmát, az ő egyetértése ekként teszi lehetetlenné az egyetértésedet.
Sásd magasságában jártam, épp letekerték a sorompót.
Menet közben kikapcsolom a motort, gurulok, és úgy kell lebeszélnem magam, hogy ne szóljak be az előttem pöfögő trabantosnak, állítsa le magát ő is.
A fejlődéselv, a természet legyőzése, minden tudás és dolog bekebelezése, megváltás-ideológiák, politikai messianizmus, a mindenható szerző hatalmi beszéde, az élcsapat-radikalizmus nagy elbeszélései utáni természetesen értékzűrzavaros, modern olvasatban értékrelativista helyzet: fűszag és romok, köz-érzés és nacionalizmus, spiritusz és fundamentalizmus, érdekartikuláció és szolidaritás, mintha nagyjából tényleg minden menne most, ezt nevezik posztmodernnek.
Nincs leírható iránya, ami talán a legbosszantóbb: a fönnálló hatalmi berendezkedés, a hatalom Treuga Deije jobban bírja, ha (az ő nyelvén beszélve) ellene irányul valami, mint ilyesmi ellazultságot, és aki a játékot mint hatalmi játékot nézi, az ettől folytonos sértődésben lehet.

(2.1)
Múltkor láttam Piliscsabán az egyetem épületeit.
Nagyon csúf az egész. És a részletei.
Rémes.
Giccs, ezt a német szót használták, akikkel ott álldogáltunk, egyébként olasz irodalmárok, mégis úgy mondanám, hogy a teljes ízléskáosz terméke: nem ízlés nélküli emberek tervezték, hanem az ízlést direkt kiiktató, kikapcsoló, ízlésüket eszmeileg vezérlő, vaskalapos, világmegváltó modernisták. Giccs „nem létezhetne, ha nem volna giccsember, aki szereti a giccset”.[4]
Hogy ott semmi nem stimmel, rémesen beleült a tájba néhány sárkánykígyótetem épület, csak hogy egy kiagyalt ázsiai-magyar folytonosságot demonstráljon, modernség utáni elemek, modern voluntarizmus és ideologikusság, premodern hatalmi vágy, érdekes volna, de ahhoz túl nagydarab. Nagy test, kis élvezet.

(2.2)
A p.m mint szitok egy ideje már, a rendszer leváltásával nagyjából leváltotta az avantgárdot.
Á, nem, mondja M. A., a szitkozódás helyzetfüggő, ha olyan helyzetben vagy, nem hallod. Jó, mondom én, ha nem hallom, nincs – de miért legyek olyan helyen?
Túl azon, hogy lehet, hogy nem is tudok olyan helyen lenni!
És akkor ez volna-e a p.m, kérdezi tőlem a múltkor K. S.[5] költő, egymás mellett ülünk egy némiképp konfúz irodalmi beszélgetést hallgatva. Leül mellém, lendületes odafordulás, ártatlanra ravaszkodott arckifejezés, és jön elő a szokásos, másfajta beszédmód kiváltotta, kérdésbe bugyolált ájvékolás.
Az, hogy nem érti, de nem azt a beszédet nem érti, hanem hogy az ő sikeres beszéde mellett más sikeres beszédek is lehetségesek.
Ez az, amit nem ért, ezért néz rám ilyen ravaszdin.

(2.3)
Így.
Ilyen gyorsan. És gyorsan is mondja, egyből, nem bírja ki, hogy ne, és rögtön gyorsan másvalamibe kezd, hátha nem veszem észre, mire vonatkozik, hogy rám vonatkozik a megjegyzése, mert persze minden kell neki, az a hely a legjobban, amihez nem fér hozzá, ahol nincs ott, és szerinte azért nincs ott, mert ott én vagyok. Ezért mondja nekem.
Az engemet kihagynak gúnyos/keserű hangsúlya.
Ha ezt hallom, viselkedni kezdek.
Mert a saját hangomat hallom vissza.
Engem is kihagynak, és az keserves, ezt a keserves hangomat hallom.

(3.1)
Azt hiszi, hogy egy hozzá képest a tutiban levőnek beszél, ezért beszél így hozzám.
Én meg viselkedek, méghozzá úgy kezdek viselkedni, mintha mi sem történt volna, az a viselkedés, hogy nem viselkedem.
És a legkülönfélébb, csak retorikailag értékelhető megoldások, például nem válaszolok.
Nézek előre, picit bólintok.
Mosolygok is, de nem csúfolódásból.
Írok erről egy regiszterváltogató dolgozatot.

(3.2)
Arról, hogy a folyamatosan önmagáról is referáló beszédnek van esélye csupán a hazugság mechanizmusából kikászálódva valami másról is, mondjuk így, a valóságról referálni.
Hogy a szöveg csak mint játék lehet komoly, a játékelv vonja a nyelvet halál(közeli) komoly helyzetbe, a közvetlen megtapasztalásnak a nyelv-mint-játék ad formát, a nyelv valóság-reflexiójának játékszabályai teremtik meg a valóság/nyelv-referenciát, s ezáltal magát a „valóságot” stb.
Ilyesmi mogorva dolgokról.
Vagy egyszerűen csak elfordulok onnan, elfordulok tőle, ne lássa rajtam a hübriszt.
Azt, hogy miért beszélsz így, öreg!
Állandóan!

(3.3)
Mindig, mindig ez megy, ezt a lemezt rakod fel, nem létezik!
Mindig néhanapján: igen, de...
De kicsoda nem így lemezezik?
Ki nem mond ilyeneket néhanapján, ki az, aki nem beszél mindig így?
Ki nem érzi, hogy kimarad, mert kihagyták, hogy nincs igazság, összezárnak előttem, összefog a klikk, a brancs, lenyomnak, eleve már nem engednek oda, hogy titok, blöff, érdek, hatalom és hazugság az egész! Ráadásul tényleg így is van!
Mert az a helyzet, hogy kimaradsz. Kihagytak. Nincs igazság, összezárnak, összefognak a szemetek, nemzetközi zsé összeesküvés, lenyomnak, eleve oda se jutsz, hogy titok, blöff, érdek, hazugság és hatalmi játék az egész, és van, hogy nem, de az se az. Van igen és van nem – igen, ezt kell valahogy bírni, ezen megy a fáradozás. Hogy nem és igen és nem, ja.

[1] Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Kolozsvár, 1863.
[2] A nevére kilenc év távlatából egyszerűen nem emlékszem.
[3] Akinek a nevére szintén nem emlékszem.
[4] „Ne várják, hogy szigorúan körülhatárolt definíciókkal fogok önöknek szolgálni.” Hermann Broch: Néhány megjegyzés a giccs problémájáról, in: Kultusz és áldozat. A német esszé klasszikusai. Szerk. Salyámosy Miklós. Budapest, Európa, 1981. 767.
[5] Róla tudom, kicsoda.