A tudat alatti birodalmi tudat

Ewa M. Thompson: A birodalom trubadúrjai. Az orosz irodalom és a kolonializmus. Ford. Kovács Lajos és Pálfalvi Lajos. Örökség Kultúrpolitikai Intézet, Budapest, 2015.

Az 1917-es évtől kezdve az orosz emigránsok három hullámban hagyták el Oroszországot, illetve a Szovjetuniót. A három hullám a végletekig megosztott volt, tagjaik vitatkoztak politikáról, irodalomról, de akár írói kvalitásokról is. Az egyetlen kérdés, amelyben mindenki egyetértett, az Alekszandr Puskin írói érdemeinek elismerése volt. De miért éppen Puskin személye teremtett köztük konszenzust? Azért, mert az orosz irodalom legkedvesebb hőse: Alekszandr Szergejevics Puskin. Az emigránsok között ő vált az identitás-keresés jelképévé, jó volt hozzá hasonlítani, mivel Puskin volt a szabadság, az önazonosság-keresés szimbóluma, akinek „ideológiailag hasznos volt kisajátítani zsenialitását és szabadságvágyát, könnyedségét könnyelműségnek értelmezve igazolni lehetett a szabályokhoz nem igazodó extrém viselkedést”.[1]
„A nagy orosz írók közül alighanem Puskin volt a legkíméletlenebb soviniszta.”[2] Ezek már Ewa Thompsontól vett szavak, amelyek egy teljesen más megközelítési szempontot sugallnak. Bár Thompson is a legnagyobb orosz írók közt tartja számon Puskint, mégis sovinizmussal vádolja. Mi késztethette Thompsont erre a kijelentésre? Radikálisan új megközelítési és újraolvasási szempontok alkalmazásával jutott a fenti megállapításra. Az először 2000-ben, angol nyelven megjelent könyvében a szerző azt vizsgálja, hogy miért nem alakult ki Oroszországban posztkolonialista diszkurzus, az orosz írók pedig miért és miként váltak a központi hatalom szócsöveivé. Vizsgálja többek között Puskin, Lermontov, Tolsztoj és Szolzsenyicin műveit, és arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy ezek a szerzők tudattalanul is az orosz mitologizáció társszerzőivé váltak, ezzel pedig tovább erősítették a birodalmi tudatot.
Bár Thompson a könyvében nem foglalkozik az emigráció irodalmával, én mégis említettem őket, mert véleményem szerint leginkább nekik lett volna esélyük „eszmélni”. A birodalommal szembekerülve, azt kritizálva, az országot mintegy kívülről látva eljuthattak volna ahhoz a kritikai szemlélethez, amely az Oroszország által gyarmatosított népek sorsával foglalkozik. Azonban – legjobb tudomásom szerint – ez náluk nem történt meg, az emigránsoknak is birodalmi tudatuk volt, sőt virágzott közöttük az Eurázsia-eszme.
Ewa Thompson alapvető kérdése az, hogy miért nem alakult ki az Oroszországot gyarmatosító nagyhatalomnak tekintő diszkurzus. Sorra veszi azokat a tényezőket, amelyek mind hátráltatták annak a nézetnek a kialakulását, amely szerint Oroszország kolonializálta azokat a népeket, amelyeket a „bűvkörébe” sikerült vonnia. Az egyik lehetséges ok maga a posztkolonialista elmélet egy „klasszikus értelemben vett terminológiája”, amely szerint olyan térséget tekintünk kolonializált területnek, amely távol van a gyarmatosító hatalomtól, és minimum egy tengeren át kell kelni a meghódításához. Oroszország meghódított területei viszont a határával szomszédos térségek, amelyeket nem feltétlen katonai erővel szereztek meg, ilyen például Grúzia esete, melyeit olyan helyzetbe kényszerítettek – többek között az oroszok is –, hogy a túlélés érdekében inkább csatlakozott Oroszországhoz.
A terminológiai összevisszaság is Oroszország javára billenti a mérleg nyelvét. Az orosz nyelvben létezik a Rosszija szó, amely az országot és az államot jelöli, emellett van egy régebbi szó, a Rusz, amely a Kijevi Ruszt vagy más néven Kijevi Nagyfejedelemséget jelöli. A két kifejezés mellett létezik még a moszkovszkoje goszudarsztvo is, amely a 16. században a Moszkva köré épült államot jelentette. Mindhárom nevet ugyanúgy Russianak fordítják, vagyis három különböző megnevezést vesznek egy kalap alá, mintha nem lenne különbség a fogalmak között.
Pjotr Csaadajev szerint nincs is. Grzegorz Przebinda lengyel russzista idézi Csaadajevet a Birodalom trubadúrjairól írt recenziójában, a filozófus franciául megjelent írását említi, amely az 1830-as lengyel felkelés után jelent meg Néhány szó a lengyel kérdésről címmel. Az értekezésben Csaadajev megkísérli elmagyarázni Európának, hogy mi is a helyzet a lengyelekkel. Azzal a kijelentéssel indít, hogy az állam, amelyből később a nagy Orosz Birodalom kialakult, már a 11. században, I. Jaroszláv kijevi nagyfejedelem alatt északon a Finn-öbölig, délen a Fekete-tengerig, keleten a Volgáig, nyugaton pedig a Nyoman (Niemen) folyó bal partjáig terjedt. Csaadajev nem érti, mit követelnek a lengyelek, hiszen már a 11. században is ott voltak a határok, ahol az 1830-as években. Csaadajev azt is megemlíti, hogy a lengyel állam olyan nemzetiségekből állt, amelyek az ún. Fehéroroszország és Kisoroszország területén nagyrészt oroszokból tevődtek ki.  Csaadajev oroszok alatt egyébként nemcsak a fehéroroszokat és az ukránokat értette, hanem a litvánokat is közéjük sorolta.
Az orosz gyarmatosítás továbbá abban is különbözött a klasszikus értelemben vett brit vagy francia gyarmatosítástól, hogy míg a nyugati kolonializmusban a hatalmi előny szellemi fölénnyel is párosult, addig Oroszország gyakran nála kulturálisan fejlettebb népeket tett alattvalójává. Emellett amint meghódított egy térséget, felállította az első helyőrséget, máris Oroszország szerves részének tekintette a területet, és a birodalom testébe olvasztotta. Ezzel ellentétben Thompson megjegyzi, hogy a britek sosem hívták Indiát Angliának, elismerték a gyarmataik saját identitását. Bár az indiaiak ellenségnek tekintették a briteket, mégis elismerték civilizációs fölényüket, tanultak tőlük, a briteknek pedig még azt is sikerült elérniük, hogy nyelvük legyen a világon a lingua franca. Oroszországnak ezzel ellentétben nem sikerült „maradandót” alkotnia, amint felbomlott a Szovjetunió, a nemzetiségek visszatértek anyanyelvük használatához, és legtöbben a cirill ábécét is elvetették.
A nyugati tudósok is hozzájárultak ahhoz, hogy Oroszországra ne gyarmatosítóként tekintsünk. Ők is alkalmazzák azt az orientalista tézist, amely szerint a nagyhatalmak politikailag és kulturálisan is magasabb rendűek a perifériákhoz képest. Ez a nézet kézzel fogható volt a NATO közép-európai bővítése kapcsán, hiszen az amerikai diszkurzusban még mindig elfogadott az a gondolat, hogy Oroszország a térség kulturális és politikai központja, akinek jogában áll „gyámsága alá helyezni” a kisebb nemzeteket.
Ahhoz, hogy kialakuljon egy posztkolonialista diszkurzus, a gyarmatosított népeknek is hallatniuk kellene a hangjukat. Saját maguknak kellene a helyzetükre reflektálniuk, és nem egy más nemzet által kialakított diszkurzust átvenni. Ewa Łukaszyk, a varsói egyetem professzora megjegyzi, hogy Lengyelország például nem szívesen vette Ewa Thompson azon kijelentését, amely szerint az ország egykor kolonializált terület volt. Egyesek kifejezetten sértőnek tartják azt a megállapítást, hogy országuk a múltban alárendelt helyzetbe került a Szovjetunióval szemben. A sértődöttségen azonban túl kell lépni, és meg kell vizsgálni a volt gyarmati függés hatásait és következményeit a mai Lengyelországra vetítve. Amint látható Lengyelország példáján is, a volt gyarmatosított nemzetnek először is le kell nyelnie a békát, és el kell ismernie, hogy valaha ő volt az alárendelt Másik, mert csak ennek fel- és beismerése után lesz képes kialakítani a posztkolonialista diszkurzust.
A szerző könyve első részében felvázolja, mi vezethetett oda, hogy Oroszországot nem tekintjük tipikus gyarmatosító birodalomnak. A probléma részletes tárgyalása után az orosz irodalomból említ példákat arra vonatkozólag, hogyan váltak a nagy orosz írók a hatalom tettestársaivá, és hogyan akadályozták meg a perifériát abban, hogy „öntudatra” ébredjen, megfogalmazza saját történetét, önálló létezőként, és nem a központhoz csatolt tartozékként tekintsen magára.
Thompson könyvének záró fejezetében részletesen tárgyalja Ljudmila Petrusevszkaja munkásságát, akit az első posztkolonialista szerzőnek tart Oroszországban. Petrusevszakaja mellett még Tatyjana Tolsztaja volt az a szerző, aki elsőként bemutatta a nők és az állam, a nők és a birodalom közti kapcsolat sajátos voltát. Petrusevszkaja remek szerzői fogása, hogy játszik a terekkel. Míg a férfiak által irányított birodalom folyamatosan növeli az ország területeit, addig a nők társbérletekben nyomorognak megfosztva az intimszféra kialakításának lehetőségétől is. Petrusevszkaja rámutat arra, hogy a nők semmit nem profitálnak abból, ha a férfiak 200 km-rel odébb tolják az országhatárt, mert a mindennapi életüket nyomorítja meg Oroszország birodalmi berendezkedése. Viszont: ahogy a birodalomnak, úgy a nőknek is a területszerzés a céljuk, azonban ők csak négyzetméterekben gondolkodnak: saját szobára vágynak, amelyet nem kell másokkal megosztaniuk.
Nyilvánvalóan nem véletlen az, hogy egy női író jóvoltából látjuk először más perspektívából a birodalmat. A nő, a Másik, nem vesz részt a hódításokban, így nem is részesedik a dicsőségből, ő inkább elszenvedője a területszerzésnek, semmint nyertese. A birodalmon belül létezik, mégis kívülállóként, más perspektívából, a nők helyzetén keresztül mutatja be a terjeszkedő politika következményeit. Petrusevszakaja főszereplői olyan orosz nők, akik rendszerint belerokkannak az orosz nagyhatalmi létbe: nincs szociális háló, a nőknek egyedül kell boldogulniuk, nincs támaszuk, nem számíthatnak sem a férjükre, sem az állam segítségére. A probléma megjelenítésével Petrusevszkaja megdönti azt a mítoszt, amely szerint a birodalom a születéstől a sírig gondoskodik szülöttjeiről.
Valószínűleg egy ennyire maszkulin, heroikus diszkurzusban, amelyik Oroszországban tetten érhető, Petrusevszkaja és a hozzá hasonló női írók szavai nem fognak változást elindítani. Tartok tőle, hogy az általuk felvázolt problémakört a birodalom csak valamiféle „feminista lázongásnak” tartja, amelyet egy laza kézmozdulattal félresöpör, és foggal-körömmel védeni fogja nagyhatalmi pozícióját mélyen hallgatva gyarmatosító voltáról.

[1] Szőke Katalin: Álommúzeum. Gondolat, Budapest, 2007, 203.
[2] Ewa M. Thompson: A birodalom trubadúrjai. 128.