Apák néhány boldog éve

„Ugyanazt kell tennem, amit a nagyapám tett, amikor az országgyűlés jegyzőkönyvét készítette, vagy ponyvaregényt írt egy napilapba. Amit apa, amikor fényképezett. Az a lépcsőházi gondolatom, hogy a megszerzett örökségem – ami, tudjuk, csak megőrzésre van nálunk – azon nyomban adóssággá vált. Mert igaz, hogy nem tanulhat a gyerek abból, amit én csináltam rosszul. Mégis. Ha egyszer emlékezni tud az én hülyeségeimre is, pontosan részletesen emlékezni olyanra, amikor ő még nem volt itt, akkor az örökséget a kezébe adtam. Tudom, hogy kell: elmondok mindent” – összegzi tapasztalatait Bárán János, Lengyel Péter Cseréptörés című regényének főhőse. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978, 409.) Bárán önkiteljesítő múltkeresése akkor éri el csúcspontját, amikor nagynénje egy cipődobozt ad a kezébe, s ebben rátalál apja régi fényképeire, amelyek a személyiség folytonosságának megtalálásának biztosítékaivá válnak. Az alteregóhős a kutatás záró epizódjában jön rá arra, hogy a fényképek az apja által ráhagyományozott egyetlen örökséget testesítik meg, s ez többet jelent annál, amit a képek látszólag megmutatnak. Lengyel és hősei a felejtésre ítélt s meghamisított múltban kutatnak maguk után – az írás a megismerés részévé és eszközévé válik –, s amikor sikerül kinyomozniuk eredetüket, a megismert múltban végre önmagukra találnak. Lengyel Péternek (ahogy később Esterházy Péternek) különösen fontos az Ottlik örökségéhez viszonyító önmeghatározás, Lengyel magáévá tette Ottlik Géza prózájának világszemléletét, azt, hogy valahol minden megvan, van egy rend, amelyet helyre kell állítani, vagy helyreállítható. Az őt követő „Péterek” nemzedékének, világlátásának, művészetének közös vonása már a magárahagyottság érzése lesz.
Gárdos Péter életkorát tekintve Esterházy Péterhez áll közelebb, de Hajnali láz (2010, 2015) című regényével (csakis) világszemléletében a Lengyel-féle irodalmi hagyományhoz köthető: a könyv szerkezetén az ottliki „minden megvan” kiegyensúlyozottsága érződik. Lengyel Búcsú két szólamban (1993) című könyvének igazságosan kettéosztott lapjain fölül az apa „szólama”, a háború előtt készült fényképei láthatók, alul a fiú „szólama”, az ötvenes évek elejét idéző elbeszélése olvasható, a Hajnali láz „igazságosan” felosztott lapjai, a regény alapszövete az apától megörökölt levelekből és a fiú levelekhez fűzött kommentárjaiból áll össze. Lengyel egy interjúban elmondja, hogy az apja fényképeit tekinti örökségének, minden könyvének borítójára édesapja fotóit teszi, a Hajnali láz fedőborítóját Gárdos apjának levélmozaikjai díszítik.
Gárdos Péter számos interjúban elmondta, hogy a kezdetektől filmet akart készíteni szülei szerelmének történetéből. A könyv utószavából kiderül, hogy 1998-ban, apja halála után kerültek kezébe a szerelmeslevelek. Hét év kellett ahhoz, hogy megírja holokauszttúlélő szüleinek egymásra találását, és további tíz év telt el, mire a Hajnali láz a mozikba került. Gárdos a történetből először forgatókönyvet írt, a regény végül is azért született meg, mert a rendező úgy érezte, Magyarországon évekig nem lesz filmgyártás. A könyv első változata 2010-ben jelent meg, ezután Gárdos újra pályázott a Nemzeti Filmalapnál. A regény borítóján a háttértörténet romantikusabb változata olvasható: „Szüleim hat hónapon át leveleztek, mielőtt Stockholmban összeházasodtak volna. A levelek létezéséről ötven évig nem tudtam. Apám halála után Anyám, szinte mellékesen, két formás levélköteget nyújtott át, búzakék és skarlátszínű selyemszalaggal összekötve. A történettel hosszú ideig képtelen voltam foglalkozni – aztán tíz évvel később megírtam a regény első változatát. Abban a kivételes szerencsében részesültem, hogy később meg is rendezhettem szüleim szerelmének történetét.”
A hátsó borítóról a könyv története is pontosan kirajzolódik. 1945-ben a huszonöt éves Miklóst a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborból Gotland szigetére szállítják rehabilitációs kórházba. Svéd orvosa szerint hat hónapja van hátra, de Miklós szembemegy a sorssal, száztizenhét (Debrecenben született) Svédországban ápolt lánynak ír levelet azzal a szándékkal, hogy egyiküket feleségül veszi, a beérkezett írások alapján a tizennyolc éves Lilire esik a választása. Gárdos szinte minden interjúban elmondja, hogy a szülei leveleiből áradó életszeretetről akart mesélni, „mert ezzel nem találkozott még a holokausztról szóló irodalomban és filmekben”. Rokonszenves vállalkozásának csak képzelete szab határt, míg Lengyel Péternél élet és irodalom szoros kapcsolatban áll egymással, az önazonosság megtalálása alkotói munka is egyben, addig Gárdos nem törekszik igazi fikciós (próza)közeg megteremtésére. Lehetne mentségeket találni, például hogy Gárdos Péter elsősorban filmrendező és nem író (a Hajnali láz az első regénye), de a filmet nézve is ugyanez a benyomás alakulhat ki. Gárdos a könnyebbik végét ragadja meg a dolgoknak, hogy elejét vegye a komolyabb számonkéréseknek, hangsúlyozza, a holokauszt drámáját lehetetlen ábrázolni, ezért nem is próbálkozott vele, az eredetinek mondható love storyt akarta elmesélni. A 282 oldalas könyvben három oldalba sűríti, mi az, amiről nem lehet beszélni, s inkább hallgatni kell. „De a legfontosabbról nem beszéltek. Sem akkor, sem később. Apám nem mondta el, hogy a belseni koncentrációs táborban három hónapon át hullákat égetett. Hogyan beszélhetett volna arról a bűzről, amely fojtogatóan, torkot kaparóan terjengett a hullahegy fölött? (…) Lili képtelen volt elmesélni a szabadulása napját. (…) egy szóval sem említette, sem akkor, sem később a tizenkét napos utat a vagonban Németország felé. (…) Apám nem beszélte el azt az öldöklő verekedést a bergeni közkórházban. Huszonkilenc kiló volt, ölben vitték el egy teherautó platójáig. (…) Igaz, Lili sem mesélt a bergeni kórházról. Ott feküdhetett nem messze Apámtól, a női részlegen (153–156.).
Gárdos apanyomozása kockázat nélküli vállalkozás, csak egy rövid utószóban elmélkedik arról, mi lehet az oka annak, hogy szülei dobozba zárták múltjukat, miért nem vették elő a leveleket ötvenkét évig tartó házasságuk nehezebb pillanataiban, miért „hagyták elveszni ezt a gátlásosságában gyönyörű, ezt az ügyetlenségeiben felmagasztosuló szerelmet, amely fél évszázad múltán is átragyog a sorok között?” (280.) Ideális esetben egy szerző a könyv megírása előtt tesz fel magának hasonló kérdéseket, s a könyv tétje éppen az lesz, hogy megtalálja a válaszokat.
Gárdos az aparegények tradícióját követi, amikor apai nagyapja apám apjaként, nagymamája pedig apja apjának feleségeként kerül említésre, de még alteregófigura megteremtésével sem fárasztja magát, ahogy valódi fejezetek létrehozásával sem (a tizenhét részre tagolt könyv részei az Egy, Kettő, Három stb. címet kapják). Hogy Lengyel Péter alteregóhőse, Bárán János egy korszak terméke, s hogy az önmeghatározás lehetősége, a múlt tisztázása létfontosságú e nemzedék számára, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Gárdos Péter felvállaltan – az írói harmadik személy álcája nélkül – ebből, a cipődobozt megörökölt „fiú” pozícióból beszél: Gárdos Péterként. 
Gárdos a Hajnali lázzal az apa-filmek sorát is bővítette, szemléletében leginkább Simó Sándor Apám néhány boldog éve (1977) című filmjével rokonítható. Simó műve címével is jelzi, hogy személyes emlékeket mesél el, az érzelmes hangulatú filmben az apát szeretettel, némi iróniával ábrázolja. A rendező a második világháború utáni éveket nevezi boldognak, amikor a vegyészmérnök apa egy önálló, kozmetikai üzemet vezet egészen az 1948-as államosításig, amikor internálják. Gárdos szintén egy, a köztudatban kevésbé boldognak tűnő időszakot mutat be romantikus bájjal, amikor az apa a külvilágot kizárva, csendes, fanatikus hittel küzd minden hajnalban felszökő láza ellen. Az utószóból kiderül, hogy Gárdos Miklós később külpolitikai újságíró lett, a szépirodalmi alkotásokkal felhagyott, a Kádár-korszakban kiábrándult, rezignált beletörődéssel szemlélte a világot. Gárdos Péter azt is megjegyzi, apja hiába volt tehetséges (a stilisztikai érzéket a levelek és a könyvben szereplő versek is bizonyítják), nem volt „szerencséje a közeggel”. Gárdos szerencsésebb alkatnak mondható, az új, átdolgozott kiadás jogdíját eddig huszonnyolc ország vette meg. Az olvasmányos és olvasóbarátra tördelt kötetben az apa és a fiú „szólama” egyenrangú stilisztikai színvonalat mutat, Gárdos gördülékenyen ír, sokszor filmszerűen láttatva az eseményeket, karaktereket (Kronheim rabbi portréja a legsikerültebb).
Bárán János a Cseréptörés elején az alkotás nehézségeiről is elmélkedik. „Iszonyú feladat írni: szorongató izgalom, félelem, utálat. Kétségbeejtően nehéz, több mint amire erőm van. Reménytelen, hogy valaha kész legyen. Tudom mindig előre, hogy úgyis eldobhatom, és újra kell kezdeni az egészet. Annyira sok! Csinálom tovább, közben tudom, hogy sosem fogok én ezzel elkészülni.” (Cseréptörés, 47.) Bárán kilenc évig keresi apját, s a regény fülszövegéből kiderül, Lengyel Péter kilenc évig írta a Cseréptörést. Gárdos Péternek gyorsabban ment, s a könyv közönségsikere azt a kérdést is felvetheti, érdemes-e az íróknak szerkezettel, technikai megoldásokkal bajlódni, vagy elég egy röviden összefoglalható szívmelengető történetet titok nélküli egyszerűséggel kibontani.