Kalligram / Archívum / 2016 / XXV. évf. 2016. március / Az ítéletidő

Az ítéletidő

Az első híradás, ami arról tudósított, hogy a Mester utca és az Angyal utca sarkán bizonyos angyalnak látszó lények közlekednek fel s alá, mintha két bevásárlás vagy hivatali ügyintézés közt egy láthatatlan páternoszteren utazgatnának, éppen egy olyan férfiútól származott, aki egyébként törzsvendégként forgolódott a Boráros téri Jolly presszóban, pontosabban: rendszeresen járt-kelt az otthonából a híd lábánál működő borozóig, s a Jollyból haza. A nevezett presszót a környékbeliek közül ugyanolyan sokan tartották a pokol csaknem folytonosan nyitva tartó kapujának, mint ahányan a testet és lelket kényeztető paradicsomnak, akár innen, akár onnan nézzük, olyan határsávnak, ahol a megszokott cselekedetek és a hétköznapi érzelmek átadják a helyüket a sírásnak és nevetésnek, ütésnek és ölelésnek. Rendjén valónak tűnt, hogy a túlvilág híradását egy ehelyütt otthonosan mozgó ember kapta meg elsőként.
A férfit a Boráros tér környékén élők kizárólag Dagi néven ismerték, tekintettel a rémisztő soványságára, amit hosszú évek kitartó munkájával ért el, amióta enni szinte nem is evett, csupán ivott, ha szükségét érezte az ivásnak és a felejtésnek. S ki ne tudná, hogy szükségből és kívánalmakból van összetapasztva körülöttünk az a sok-sok hártya, ami elválaszt a boldogságtól, s hogy a felejtés az egyik legnagyobb adomány, amit az ember kaphat?
Hiszen, ha nem lenne a felejtés, meg is bolondulhattunk volna már mindannyian.
A Dagi nevű férfi, mint már annyiszor, most is a fogsoráért tért vissza kora hajnalban a szokás szerint reggel öt órakor nyitó Jollyhoz.
Mert Dagi, ha a játékgépek csilingelése, a zenegép dohogása s a biliárdgolyók csattogása közepette, a vörösboros kólák, más néven leók, a fröccsök, sörök és különösképpen a kevert típusú, égetett szeszek fogyasztásával eljutott a súlytalanság és testetlenség boldogító állapotába, gyakorta szabadult meg a testét visszarántó belső tartalmaktól némi okádás révén. Ilyenkor sajnálatosan a protézisét is nemegyszer a hányástócsában felejtette, vagy a szesztől felgyorsult vendégek valamelyike rúgta be egy óvatlan mozdulattal a sörös rekeszek mögé. Másnap reggel tehát, a fájdalmas józanodásnak fittyet hányva, amint tehette, Dagi azonnal visszatért a bisztróba, nem szabad az ilyesmit elodázni, hogy a székek, asztalok alatt megkeresse a fogsorát. Rövid tisztogatás után visszatette a szájába, hogy újult erővel és teljes fegyverzettel nézhessen szembe az új nap kihívásaival. Ezért volt hát úton azon a történelmi hajnalon is, amikor a lényeket meglátta, egészen pontosan a presszó felé tartott, még a fogsor nélkül, ezért lehetett, hogy a hivatalos feljegyzés szerint, amikor a látványtól megriadva Dagi felébresztette a posztolni rendelt, s a kötelességét némiképp elhanyagoló közterület-felügyelőt, az egyenruhás úgy rögzítette az esetet, hogy Dagi olyan tompán és érthetetlenül beszélt, mint aki évek óta egy felhő belsejében él.
Való igaz, hogy a fogsora híján s a másnaposságtól sújtva különösen nehezére eshetett Daginak, hogy elmagyarázza, miféle szárnyas alakok járnak az ég és a föld közötti résen.
Milyen résen?
Milyen szárnyak?
Ráadásul ugyan a szálláshelyéül szolgáló konténerből kikászálódó közterület-felügyelő a saját szemével is azonnal meggyőződhetett az igazságról, ám a rendelkezésére bocsátott technikai eszközök, beleértve a videokamerát és a saját mobiltelefonját, egy másik igazságnak engedelmeskedtek, és a szabad szemmel jól kivehető alakokból az égvilágon semmit nem rögzítettek.
Meglehet, tényleg nem csak a szemével lát az ember, ahogy némely tanítások oly régóta figyelmeztetnek erre.
Mindenestre a közterület-felügyelőnek súlyos dilemmát okozott, hogy az elviselhetetlenül büdös Dagi kásás hadarásának, a saját szemének, avagy a képek rögzítésére rendelt technikai eszközöknek adjon-e hitelt. S nem volt egyedül: ugyanezzel a nehézséggel kellett aztán megküzdenie mindazoknak a televíziós tudósításoknak, riportereknek és operatőröknek, akik a gyorsan terjedő szóbeszéd nyomán még aznap reggel kiérkeztek a helyszínre. Látták, nagyon is világosan látták, hogy a kisebb és nagyobb szárnyas alakok milyen ráérősen lebegnek, forgolódnak, néha-néha a szárnyukkal csapva ide-oda siklanak, fel-alá liftezgetnek a Tölcsér belsejében, ám hiába irányították oda a legérzékenyebb kamerákat, kattintgattak, élesítettek és zúmoltak, a felvételeken nem látszott más, csak a levegő remegése és a porszemcsék szűnni nem akaró tánca.
Nem látszott más, csak az idő láthatatlan múlása.
De hol vannak, ha ott vannak, s még sincsenek sehol?
Vagyis: vannak-e egyáltalán, ha látni lehet őket, de a képeken nincsenek?
Még hogy lajtorják és egyebek!
A meglehetősen zavart híradások, követhetetlen pletykák, elnagyolt riportok és kivehetetlen részletekkel manipulált, szenzációsnak beharangozott felvételek egyáltalán nem tettek jót a honi elektronikus média amúgy is erősen megtépázott hírnevének.
Hát persze: akik személyesen látták az angyalokat, vagyis az angyalszerű szárnyas lények kényelmes vonulását, azok nem értették, hogy az állami televízió, amely olyan büszke volt a gyorsaságára és az igazmondására, most vajon miért nem mutatja be ezeket a híradóiban, vagy hogy a kereskedelmi csatornák, amelyek olyan büszkék voltak az államit meghaladó gyorsaságukra és az állami televíziót megcáfoló igazmondásukra, az állami média által elhallgatott igazságok kiderítésére, most miért nem mutatják meg ország-világnak a Tölcsérben lebegő lényeket. Akik pedig nem jártak személyesen a Mester utca és az Angyal utca környékén, s csupán a televíziók híradásaiból szerezhettek volna látható bizonyítékot a szárnyasok létezésére, nem értették, mit kellene érteniük.
Hiszen ha úgy volna, ahogy suttogják, akkor vajon miért nem látnak egyetlen olyan felvételt sem, amely bizonyíthatná az újságok és rádiók igazságát?
Vagy az egyik hazudik, vagy a másik, s alighanem, ahogyan az lenni szokott, egyik sem mond igazat.
Ráadásul a külföldi média, amely amúgy is erős gyanakvással fogadta a Magyarországról érkező híreket, most a saját, jobb sorsra érdemes tudósítóinak alkalmasságát is megkérdőjelezve felháborító trükknek, de legalábbis egy nagyszabású, előre megtervezett, ám roppant alacsony színvonalon kivitelezett, elterelő kommunikációs műveletnek tekintette az egész Tölcsér-ügyet, beleértve a balsikerű szippantástól lebegővé vált házakat, a megvadult időjárást és most a láthatatlanul látható szárnyas, túlvilági lényeket is.
Humbug az egész.
Nem egy hírügynökség meg is vált az addig hűségesnek és eredményesnek tűnő magyarországi munkatársától, felemlegetve, hogy a jelek szerint nem csupán a közelgő választási kampány befolyásolja őket, de súlyosan elmagyarosodtak, sőt talán egyéb kedvezmények és előnyök is meghúzódhatnak a pálfordulásuk mögött.
Nyomorult kurucok.
Így történt, hogy miközben a nemzetközi híradások lényegében hallgattak a lények felbukkanásáról, a hazai sajtóban, mi sem jellemzőbb, hamarosan inkább kimeríthetetlen humorforrássá fajult a Mester utcai eset. Röhögni végül is jó, és biztos, hogy sokkal jobb, mint félni. A mindhiába igyekvő riporterek alighanem szegény Dagit is a kétségbeesésbe és alkoholizmusba hajszolták volna, ha ez a lehetőség még nyitva áll a sovány férfiú előtt.

Huszonöt nap múlt el azóta, hogy a betonkeverő tartályának teljes tartalma beömlött a Škodába a szélvédőn át, huszonöt éjszaka telt el Apa és Anya balesete óta, öt napja létezett már a Mester utca és az Angyal utca sarkán az égi-földi átjáró, amikor kialudtak a villanyok.
Előbb csak ott, aztán máshol is.
Az áramszünet úgy terjedt ki a városra, mintha egy titkos, földalatti földrengés koncentrikus körei hullámoztak volna szerteszét: előbb a Tölcsér közvetlen környékén aludtak ki a lámpák, álltak meg a gépek, némultak el a készülékek, majd gyorsan elsötétült a Ferencváros, egyidejűleg a Belváros és Buda, s az áramszünet megbénította a Soroksári út mentén és az Üllői út túloldalán lakók életét is.
Egy napja még világosság volt, estére sötétségbe és némaságba borult a város.
Nem elég, hogy az áramtalanság okát nem tudták megnevezni a szakemberek, vagyis arra se adhattak választ, hogy vajon meddig tart, de azt se mondhatta meg senki, vajon mekkora területet érint majd a csapás.
Másnapra aztán kiderült, hogy nagyobb a baj: nemcsak a hálózati áram tűnt el megmagyarázhatatlan módon, de a mindenfajta elektromos eszközök is felmondták a szolgálatot, se a zseblámpák, se az autók reflektorai, se a laptopok, se a mobiltelefonok, se a kávéfőzők, se a biciklilámpák, semmi nem működött, ami addig elektromos árammal élt. S kiderült az is, hogy áramszünet uralkodott a magyar föld minden szegletén, az országhatáron viszont nem csapott tovább. Mintha a rejtélyes katasztrófa a nemzetközi határokhoz igazodott volna, eddig és ne tovább. Elég volt a zöldhatárnál áttolni egy biciklit a túloldalra, akár Ausztria, akár Szlovákia, bármelyik határ felé, rögvest működni kezdtek az elemek, feléledtek a mobiltelefonok, zümmögtek a gépek, s elég volt hátrálni egy lépést, s máris halotti némaságba, mozdulatlanságba dermedtek megint az eszközök.
Kilyukadt a térkép, és Magyarország kiesett rajta.
A megmagyarázhatatlan jelenség természetesen számtalan magyarázatot és magyarázót hívott elő: voltak, akik természeti csapásnak tekintették az áramtalanságot, mások éppen a természetellenességről beszéltek, vagy arról, hogy a megbántott természet követeli vissza tőlünk az oly régóta csorbított jogait. Mert nem lehet büntetlenül visszaélni azzal, amit csak kölcsönbe kaptunk, vessünk végre számot azzal, mi várhat az unokáinkra, ha eltékozoljuk az erőforrásokat, s oktalanul csak pusztítunk magunk körül.
Akárhogy is: a gépek és motorok híján olyan sötétség és olyan csend köszöntött a fővárosra és az országra, amilyet évtizedek óta nem hallhatott errefelé senki.
Tiszta volt az ég, éjszaka is felhőtlen maradt, szikrázva ragyogtak a csillagok.
Ami egyébként nem is olyan rossz dolog.
Kár, hogy a kezdeti nyugtalanságot és bizonytalanságot előbb zavarodottság, majd felháborodás, aztán meg kétségbeesés váltotta fel.
Meddig tarthat még ez? S mi lesz, ha nem is ér véget?
Lehet élni áram nélkül egyáltalán?
S tud valaki arra elfogadható magyarázatot, hogy miért éppen a magyarokkal történik ez?
Miért mindig a magyarokkal?
Amikor még a szerbeknek és a románoknak is van villanya?
S most már akkor így kellene élni?
Villanykörték és számítógépek nélkül?
Ez egetverő marhaság.
Különben is, honnan tudja azt egy természeti csapás, hogy hol húzódik a határ?
Nem ez a kérdés, válaszolták sokan. Hanem az, hogy mit vagy kit nevezünk természetnek, és lehet-e sejtelmünk arról, vajon mi a terve velünk.
Az áramszünet első napján, amikor még erősebb volt a meglepetés és megdöbbenés, mint a rémület, a miniszterelnök, megelőzendő a még nagyobb káoszt, s persze azt is, hogy az ország állapotáról mit se tudó kormányt el ne söpörje a népharag, nagygyűlésen fordult a néphez, a szavait láncba szerveződött kikiáltók juttatták el az emberekhez. Az még könnyű nap volt: a Parlament előtt összegyűlt tömeg lelkesen skandálva és ütemes tapssal fogadta a miniszterelnök kitartásra és helytállásra buzdító szavait, értette a cinkos kacsintással elejtett poénokat a külföldi ármánykodásokról és az itthoni áskálódókról, s a jelenlétével biztosította mind a kormányfőt, mind a kormányt, hogy a legnagyobb vészek idején is mögötte áll.
Hogy a világvége beletartozna-e ezen legnagyobb vészek sorába, arról a nagygyűlésen nem esett szó.
Arról sem, hogy az áramszünet természetesen mindent megváltoztatott.
A csend volt a legváratlanabb, a mélységes, szokatlan, átható csend.
Az a másik élet, amit már elfelejtettek, vagy soha nem is tapasztaltak meg az emberek. Az a csend, amiben nem csörgött a villamos, és nem szóltak a rádiók, nem recsegtek a motorok, és nem vijjogtak a mentők, nem zúgtak a liftek és a számítógépek, nem járt a metró, és nem kongtak a harangok sem.
Az a süketítő, riasztó, éber csend, amiben hallani lehetett a lépéseket és nevetéseket, a folyó vizének sodrását és a szél zúgását, hallani lehetett a közeledő ember lélegzetét és a mechanikus órák ketyegését.
Olyan csend volt, amelyben megváltozott az idő is, megnyúltak az esti órák, gázfáklyák és gyertyák lobogtak mindenfelé, ráérősen sétáltak az emberek, még az idegenek is szóba álltak egymással, hajnalban ébredtek, és este korán elaludtak.
Olyan csend volt, amely tele volt várakozással.
Olyan csend volt, mint egy betonszobor mélyén.
Aztán persze másfajta zajok jöttek, s a várakozást felváltotta a düh, a hallgatást a kiabálás, a csendet az üvegcsörömpölés.
A kivilágítatlan kirakatok szinte felkínálták magukat a fosztogatásra, már a második napon megkezdődtek a betörések, lopások. Mindenfajta üzletbe bementek, a sötét élelmiszerboltokba éppen úgy, mint az elhagyott és védtelen ruházati áruházakba, kisebb-nagyobb csapatok fosztogattak, eleinte még az éjszaka leple alatt, titokban, később már csaknem nyíltan, csupán akkor hátráltak meg, ha erősebb rendőri különítménnyel kerültek szembe. Nem volt már biztonságos napnyugta után az utcára merészkedni, nemcsak azért, mert nem lehetett kiszámítani, vajon a szembejövő kezében mikor csillan meg valamilyen fegyver, vagy mikor bukkannak fel a kapualjakból és az oszlopok, fák mögül az ott rejtőző társai, hanem mert a szemétszállítás akadozásával pillanatok alatt árasztotta el előbb a járdaszéleket, majd a házak előtti területeket, a parkokat és az utcákat a szemét, mindenféle törmeléke annak az életnek, ami nem oly rég még működött, s most megmutatta magát, rémisztően és undorítóan, hogy milyen mennyiségben folyt át a városon nap, mint nap. Aki arra kényszerült, hogy a sötétség ellenére az utcára menjen, hiába nézett a lába elé, aligha kerülhette el, hogy akár gusztustalan, akár veszélyes dolgokba ütközzön, s még mindig jobb a szart lekaparni a cipő talpáról, mint hanyatt esni üvegcserepeken, nem is beszélve a vészes gyorsasággal szaporodó kóbor kutyákról, a sötétség leple alatt szabadabban mozgó egyéb állatokról, vagy az állatoknál veszélyesebb gazemberekről.
A Boráros téri műmárvány borítás alól például csapatokban bukkantak elő a patkányok, kíváncsian és éhesen szimatoltak, családi életet éltek a lépcsősor és a biciklis lejáró közepén. Eleinte még el-eliramodtak, ha arra ment valaki, de annak is elterjedt a híre, hogy egy kisgyerekes nőt kora reggel megtámadtak a vasrácsoknál, s csak azért menekülhetett meg, mert a szatyrait eldobva felkapta a gyerekét, úgy futott.
Igaz, ahogy néhányan megjegyezték, a szatyrát aztán nem a patkányok, hanem a járókelők lopták el.
Az áramszünet harmadik napjára már egyáltalán nem volt ritkaság, hogy alkonyat felé a fák tövében vagy a kapualjaknál szükségüket végző emberek kuporogjanak. Mivel a lakásokban nem működött a vízszolgáltatás, a legtöbben egyszerűen gyakorlati megfontolásból végezték el a dolgukat az utcán és a bokrok alatt, vagy a rakparton, a lefolyóknál, még mindig jobbnak gondolták, ha ott, a csatornák körül bűzölög az ürülék, mint odafent, a le nem öblíthető vécében. Viszont ahogy az egyéb hulladékot, úgy az ürüléket sem takarította fel senki, és hamarosan megjelentek a legyek. Soha nem látott mértékben leptek el mindent: érthetetlennek tűnt, honnan kelhettek ki ilyen gyorsan, nagy, fekete és zöld, vastag szárnyú, szemtelen legyek, odatapadtak mindenhez, amiből nedvességet szívhattak, az utcán rohadó szeméthez éppúgy, mint a csatornanyílásnál kínlódva ürítő emberek ánuszához.
A kormány tehetetlennek bizonyult. Már az első napon is megerősítették a rendőri járőrözést katonai segédcsapatokkal, de akkor még, hogy elkerüljék az esetleges baleseteket, töltetlen fegyvereket adtak csak a felszereléshez. Amikor aztán a második járőrtől is elvették utcai bandák a fegyverüket és a felszerelésüket, a katonákat és a rendőröket pedig pucérra vetkőztették, nem is volt kérdéses, hogy éles lőszerekkel kell ellátni őket. Éjszakánként lövések hangja, sőt géppisztolysorozatok szaggatták fel a csendet, a fegyverek torkolattüze akárha villámcsapásként villant a sötétségbe burkolózott házak között.
Az újságok nem adtak tájékoztatást arról, hogy ezeknek az éjszakai lövöldözéseknek vajon voltak-e áldozatai, és ha igen, akkor hányan és kik sebesültek meg, ki lőtt kire, de a belvárosi utcákban, az áruházak és a bevásárlóközpontok előtt reggelente nem lehetett nem észrevenni a még friss, de már feketéllő vérfoltokat.
Aki előbb lő, az biztosabban életben marad.
A kormány a bűnözés megfékezésére éjszakai kijárási tilalmat vezetett be, fokozta a fegyveres erők jelenlétét, ám hiába, az éjszakai összecsapások nem maradtak abba.
Viszont az egyre átláthatatlanabb helyzetben hirtelen megnőtt az újságok jelentősége, legalábbis azoké, amelyek képesek voltak megjelenni, írógépeken megíratni a cikkeket, ósdi fotográfiai eljárásokkal képeket készíteni, majd a régről megmaradt s most sebtében előbányászott, nem elektromos nyomdai gépeken előállítani az új számokat. Ahogy az egyik napilap írta szerkesztőségi cikkében, újra értékessé lett az írott szó, s ez fontos dolog, elvégre csakis így vagy szájról szájra terjesztve juthatott el egyik embertől a másikig az üzenet. Márpedig üzenet akadt bőven: míg a miniszterelnök a harcról és küzdelemről, az ország határait ostromló vészről, a nemzet büszke öntudatáról és belső tartásáról, s ezzel szemben az új középkor fenyegetéséről beszélt, úgy az egymás után megszólaló ellenzéki politikusok a kormány és különösképpen a miniszterelnök azonnali lemondását követelték, a legnagyobb mértéktartással is azonnali felkelésre szólították fel a népet, a rég óhajtott szabadság megszerzésére buzdítottak, hiszen ahhoz kétség sem férhetett, hogy az áramszünet elsődleges oka csakis a tévúton járó, a demokrácia minden normáját megcsúfoló kormányzás lehetett.
Amikor már végképp nem lehetett hallgatni tovább, egymás után megszólaltak az egyházak is. Gondosan kerülték ugyan, hogy magyarázatot próbáljanak adni a fizika törvényei szerint aligha megmagyarázható jelenségekre, beleértve a tudományos eszközökkel nem bizonyított szárnyas lények létezését, s még inkább kerültek minden célzást az idők végezetére és a világ sorsának bármi apokaliptikus fordulatára, ellenben sűrűn emlegették az ember és ember között újraéledő testvériséget, a segítségnyújtás és könyörület fontosságát, a mértékletességet és az önuralmat mint a legkívánatosabb és legfontosabb erényeket, s gyakorta részletezték a szabad akarat és az isteni gondviselés kettős természetét, továbbá az egyes ember feladatát és elhivatottságát.
Az ember a lehetőségek metszéspontja, még akkor is, ha semmiféle képessége nincsen már, hogy felismerje a lehetőségeit.
Az érthetetlen áramszünetet, a fokozódó zavarodottságot tekintve a legrémisztőbb mégis az volt, hogy azok a váratlan és kényelmetlen események, amelyek eleinte esetlegesnek és ideiglenesnek tűntek, kevéssel később már tartósnak látszottak, nem is csak látszottak, hiszen azok voltak, és minden egyes pillanatban megkérdőjelezték mindazt, ami az emberek életét addig jelentette.
Itt akarnak maradni a jelek szerint a szárnyas lények is, itt akar maradni minden és mindenki, amire semmi szükség nem lenne amúgy.
Miért úgy van vége a világnak, hogy közben csak szaporodik?
Túl sokan vagyunk, túl sokan.
Úgy vagyunk túl sokan, hogy ők rengetegen, egyre többen, mi meg egyre csak fogyunk.
Hol van a megszokás?
Hol van az unalom?
Mi az az ők, és mi lett a mi?
A Tölcsér felbukkanása és növekedése, az áramszünet vagy akár az idegenek jelenléte mind-mind ugyanazt okozták: megszüntették és végképp eltörölték a boldog unalmat, a megszokást, a hétköznapokat.
Gőzhajók füstje bodorodott a Duna fölött, őrtüzek égtek a Gellért-hegy oldalán és a bezárt házkapuk előtt, egymásra hányt autógumik lángoltak a hidak alatt, széngáz szaga lengett a házak között.
Kendők és szakadt pulóverek lógtak a drótkerítéseken.
Szürke füstgomolyagok tekeregtek fel a kéményekből, néhol az ablakokból is, mintha az ősz, aminek lassan meg kellett érkeznie, a magukra hagyott házak mélyéről bújt volna elő. Pedig nem lehetett az csupán az alkalmi tüzek és a rosszul szelelő kémények füstje, mert minden este csillagos tisztára söpörte az eget a folyó felől érkező szél, s hajnalban is inkább mintha ködfoltok úsztak volna a fák alatt, majd felszívta őket a még meleg napsütés.
Mindeközben, akárha éppen a növekvő sötétre felelt volna, az Angyal utca és a Mester utca környékét, azt az elátkozott utcasarkot éjszakánként valami ezüstös derengés vonta be.
Ezüstfény, de mintha nem is fény lett volna, inkább csak fénypor, apró szemcsék végtelenül lebegő sokasága, halovány, mégis látható, behatolt mindenhová, mint a homok. A napok múlásával már napközben is lehetett látni ezt a sugárzást, egyre erősebb lett, maga a levegő ragyogott, éjszaka messzire világított, mintha a megolvadt hold ömlött volna szét a háztetők fölött, világosan látszottak a lebegő és forgolódó szárnyas lények. Sokak szerint ebből a ragyogásból tapadt össze aztán az a kék felhő, ami eleinte csak hajnalban tűnt fel, megállt a Mester utca felett, egy szemkápráztatóan kék felhő, ami meg se moccant, viszont napról napra gyarapodott, s olyan kék volt, hogy hozzá képest elfakult a máskülönben makulátlan ég.
A környék madarai, a szarkák, rigók, verebek, a göbös, beteg lábú galambok, a varjak és a Dunáról benéző sirályok sokáig elkerülték ezt a kék felhőt, szinte megtorpantak a levegőben, ha a közelébe kerültek, bukfencet hánytak, úgy siklottak odébb. Aztán, ki tudja, miért, amikor a felhő már olyan nagyra puffadt, hogy alá állva nem is lehetett látni a széleit, egyszeriben megváltozott a madarak viselkedése is. Egyenesen belerepültek a kékségbe, majd kizúdultak onnan, visszarepültek és újra ki, belemártogatták magukat, egészen addig, míg mindegyikük tolla kékes derengéssel kezdett fényleni.
Minden madár egy ecset.
Kékek lettek a varjak és a sirályok is, kékek a szarkák és a rigók, a verebek és a galambok is, a színük szerint már nem is lehetett volna megkülönböztetni őket, persze a formájuk még varjú és veréb, sirály és szarka maradt. Mégsem ez volt a legkülönösebb, hanem hogy elmúlt belőlük minden félelem. Az okos varjak, amik addig pontosan tudták, melyik embertől mennyire kell tartaniuk, milyen távolságból érdemes röpdösni tőlük, most félelem nélkül ültek le a járda szélére, és a biciklik elől se voltak hajlandóak elugrani. A verebek, bár korábban hangos csiripeléssel rebbentek fel még egy kipufogó durrogására is, most hagyták, hogy közéjük gyalogoljon bárki, akár szét is tapossa őket. A sirályok, noha régebben olyan gyorsan kapták el a nekik dobott kenyérdarabot, a levegőben cikázva, hogy villanásnyi ideig lebegtek csak szemközt a rakparttal, a víz fölött, most úgy turkáltak a szemétben, lustán totyogva, egymás hegyén-hátán, mint valami kék festékbe esett rágcsálók, s akkor se repültek el, ha a gyerekek követ vágtak közéjük.
Az a felhő olyan kék, vagy a madarak festik már.
A felhő gyűjti össze a kékséget, vagy kiköpködi az égboltra.
Csak állt az a kék, ragyogó felhő a város felett, és minden nap nőtt egy kicsit.
És alatta, a Mester utcai földhányásokon, amiket a Tölcsér alján megnyílt gödör öklendezett elő, girbegurba csontok fehérlettek, a hozzáértők állati maradványoknak mondták őket, noha megnevezni, hogy milyen fajhoz tartoztak, senki nem tudta egyiket sem. Talán a hangyák, vagy más rovarok csupaszították le annyira őket?
Viszont a platánok tövéről a kérget, s végig az itteni hajtásokról és a Duna-parti bokrokról az összes levelet, a Nehru-parttól a Nemzeti Színházig húzódó sövényt egy éjszaka alatt lerágták valamilyen állatok, azok nem lehettek hangyák, s nem lehettek rovarok, olyan férgek azért nem léteznek, akármekkorát fordult is a világ. Nem látszottak se patanyomok, se kaparások, csak a fogak nyoma, a fák feltépett rostjai, és a csupasz ágak úgy meredeztek, mint a hústól és bőrtől megfosztott, sárga csontok.
Levest már mégse lehetett főzni belőlük.
Ez volt az a reggel, amikor a Parlamentben, ahol a lobogó gyertyafények között a miniszterelnök a nemzetközi sajtó számára tartott tájékoztatót, arról, hogy nincsen áramszünet. Pontosabban fogalmazva: jelenleg hiány van az áramellátásban, amit villanytalanságnak vagy áramszünetnek nevezni ostoba túlzás volna, egyénként is, kicsi kitartás kell, és megoldódik a helyzet, bizonyos abban, hogy közös erőfeszítésre képes ez a nép, mint már annyiszor, s hogy ha egymásba kapaszkodunk, a kitartásunk elnyeri majd a jutalmát. Nemcsak nekünk, de a gyermekeinknek is. Aztán az egyik kérdésre előbb azt válaszolta: igen, most már nem tagadhatjuk, hogy megkezdődött a harmadik világháború. Majd, halkan, mintha önmaga ellenére tenné, hozzátette: nem az a kérdés, hogy nyerhetünk-e, hanem az, hogy érdemes-e harcolnunk, ha kiderül, hogy ez a háború a világ között és köztünk, az emberek között folyik.
Később a magyar lapok híradásaiból ezt a mondatot kihúzatták, s cáfolták, hogy a miniszterelnök szájából egyáltalán elhangozhatott volna ehhez hasonló kijelentés.
Az Írószövetség és a Szépírók Társasága a történelmi időkre való tekintettel közös nyilatkozatot adott ki, amelyben egyfelől felhívták a figyelmet az írástudók felelősségére, külön kitérve arra, hogy az írott szó az, ami a történelmi időkben is képes volt megőrizni a hitelét és fontosságát, másfelől arra is, hogy a magyar írók tisztában vannak a kimondott szavak súlyával, ha valaminek nevet adunk, akkor az azzal meg is születik, okosabb tehát a hallgatás, míg nem dönthetjük el, mivel állunk szemben.
Ám hiába voltak az intő szavak, felfordult a város.
Robbanások és füstoszlopok, lövések és felcsapó lángok szaggatták fel a csendet.
Milyen város az, ahol nem áll meg senki, ha jajveszékelést hall a sötét kapualj alól?
Misére kongatott a harang, a várakozás és a figyelmeztetés hangja. Immár láthatjuk, amire vártunk, s amitől féltük: megbukott az ember az újabb próbatételen, megbuktunk, és immár érthetjük, hogy nincsen az a rossz és romlott, nincsen az a bűnös és alantas, aminek a feltételezése túlzás volna, mondta halkan a szószékére dőlve az Üllői úti Örökimádás templomában a vasárnapi nagymise prédikációját megint zsúfolásig tömött padsorok előtt tartó pap.
Körülnézett a festett falakon, és a hívek úgy látták a lobogó gyertyafényben, hogy könnyek ülnek az atya szemében.
Bűn és bűntelenség, jó és rossz nem válnak el egymástól, egymást értelmezve és kiegészítve léteznek csupán, így találkoznak az emberben s az emberen kívül is. Hiszen mindenki jár a jó és a rossz földjén is, ha másként nem, hát az álomból az ébrenlétbe, s az éberségből az álomba zuhanva. De mi az álom és mi a felébredés? S mi más volna most az életünk, mint felébredés?
Lehajtotta a fejét, az arcát a tenyerébe temette.
Még akkor is így állt, mozdulatlanul, amikor az utolsó híve is hazafelé indult már.
Persze nem mond igazat, aki azokról a napokról szólva kizárólag a rosszat említi. Például, meglepő módon, amilyen gyorsan és féktelenül szabadult el a világvége beköszöntével a városban a bűnözés, olyan hamar el is csendesültek aztán az utcák. Nem a fegyveres járőrök miatt, hanem mert akkor már a sajtó s vele sok ember ugyanezt a kérdést tette fel: mit jelentene az utcákon eluralkodó pokol, ha egy sokkal nagyobb pokol fenyegetne minket? S mit jelenthet az erőszak és a szerzés, amikor az élet mint a halálra való felkészülés éppen olyan hosszú, amilyennek a felkészüléshez lennie kell? S ha ezzel és csakis ezzel kell már szembenézni? Nem mintha a világvégének ne lehetnének hétköznapjai: a villamosok és az autók ugyan megálltak, de attól még enni is kell, és szarni is.
Attól, hogy a közelünkbe ért, még nem látjuk és nem tudjuk pontosabban, hogy mi az a halál.
S ha látnánk, az segítene?
Talán igaz, hogy Magyarország a Föld szívcsakrája, de ha így is van, ez a test most betegségtől szenved, sebeket hord magán. Meglehet, hogy a halottaknak fontos közlendője volna, de eddig nem tudták nekünk elmondani, s ahogy az emberi test, úgy ez az ország is szenved most.
Magyarán: minek lopjon és raboljon az ember, ha úgyse tudja megtartani, amit szerzett. Más kérdés, hogy a levágáshoz odacibált kecske is beleiszik még a vödör vízbe, amit azért állítottak oda, hogy majd legyen mivel felmosni a kicsorduló vért. Szóval ne szépítsük, nem a belátás csöndesítette el a rabló kedvet és a betöréseket, a lopásokat és útonállásokat, hanem az, hogy a boltok lényegében kiürültek, s nemigen volt értelme feltörni őket.
Akkor érkezett a temetőkből az a nyugtalanító hír, hogy az eltemetett testek nem akarnak bomlásnak indulni.
Talán a sok mesterséges táplálék, talán az újonnan használt szépítőszerek, találgattak az értelmezők.
Talán az emberek változtak meg, vagy a föld, esetleg mind a kettő.
Baj van a halottakkal.
Olyanok, mintha még élnének, makulátlan a bőrük, és nem bomlasztják őket a bennük termelődő gázok sem.
Nem kell rémhíreket terjeszteni, van elég ijedelem anélkül is.
Esetleg ideiglenesen megváltozott a levegő kémiai összetétele, de előbb-utóbb minden visszarendeződik.
Föld a földhöz, por a porhoz.
Fekszenek csak ott, a föld alatt, és nem változnak szinte semmit.
Dehogynem, dehogynem: nyilván a város felett tornyosuló kék felhő tette, az, hogy a világvége első hete után megváltoztak a látási viszonyok, a Mester utcaihoz fogható fény ugyan nem bukkant fel máshol, de a villanyhoz szokott emberi szemek lassan kezdtek meglátni olyan dolgokat is, amiknek a létezéséről eddig tán sejtelemük sem volt a városlakóknak. Még hogy ne lenne változás? Vagy az is lehet persze, hogy addig is ott voltak az emberek szeme előtt, csak éppen nem figyelt fel rájuk senki.
Kórházakból, baleseti helyszínekről adtak hírt elsőnek arról, s persze otthon is egyre többen látták, hiszen nem jártak már a mentők, nem juthattak el a sérültek és a betegek a kórházakba, hogy az élettől elbúcsúzó emberek teste fölött az utolsó pillanatban, az utolsó levegővétellel, az utolsó sóhajtással holmi könnyű, áttetsző, kékes pára bukkant elő, ugyanolyan kéken, mint a város fölötti felhőé.
Vagy nem is ugyanolyan, hanem ugyanaz.
Kék a kékhez, felfelé.
S ellebegett mindig is, csupán képtelen voltunk meglátni.
Nem is a madarak az ecsetek, hanem mi magunk vagyunk azok.
Egy fiatalasszony, éppen egy évvel a házasságkötésük után, amikor hazatértek a szülőktől, a szerény, de nagyon is boldog ünnepi vacsoráról, este, a lefekvéshez készülődve kiment fogat mosni, a férjét az ágy szélén üldögélve hagyta, már pizsamában, és mire visszatért a fürdőszobából, a férfit a hátán fekve, nyitott szájjal, szétvetett karokkal találta, a szája, az arca fölött kék pára lebegett, mintha cigarettafüst lett volna, éppen neki, aki gyűlölte a dohánynak még a szagát is, keltegette az asszony a férjét, hiszen meglepte, hogy ilyen hirtelen elaludt, aztán megértette, hogy valami baj van, mentőt kellene hívnia, gyorsan lehúzta a férfi pizsamáját, mégse így lássák mások, melegítőbe bújtatta, mintha még a lefekvés előtti vetkőzés meg se történt volna, furcsán nehézkes volt a férfi teste, ám mire ezzel végzett, eltűnt a kék felhőcske is, és a test hűlni kezdett, akkor értette csak meg a fiatalasszony, hogy nagyobb a baj, nagyobb, mint elgondolhatta volna, se telefon, se más eszköz, hogyan kell most hívni a segítséget, és ki lehet itt a segítség.
Nem is hitt neki senki akkor még.
Nem hitte ő maga sem.
Egy biciklista, aki egy délelőtt a kihalt Ráday utca sarkán olyan lendülettel érkezett, hogy nem tudta bevenni a kanyart, fékezni próbált, de kifarolt a hátsó kerék, megbillent, és aztán úgy dőlt el a kerékpár, mintha nehéz súly húzta volna, s így is volt, mint kiderült, mert amikor a biciklista oldalra zuhant, a válltáskája kinyílt, géppisztolylövedékek szóródtak csilingelve az útra, csillogó, sárga töltények pattogtak szerteszét, rengeteg csillogó lövedék, a fiatal férfi feje pedig, ahogy a válltáska megrántotta, a lendülettől a járdaszegélynek csapódott, a tarkója ütődött a kövekhez, meg se mozdult már, de a teste fölött egy apró, kék felhő jelent meg, visszatükröződött az aszfaltra kifolyt vértócsában is.
Egy kék felhőcske, egyre távolodva felfelé.
Elmondták, hogy a Tűzoltó utcai gyerekklinikán egyes gyerekek teste fölött, még amikor a műszerek nem is jeleztek semmit, világosan láthatóan kék pára sűrűsödött össze, és akkor már tudni lehetett, hogy ezek a gyerekek a haláltusájukhoz közelednek, összesűrűsödött fölöttük a kis felhő, ami az utolsó pillanat után is még a teremben lebegett, mintha játszott volna, felemelkedett egészen a mennyezetig, ide-oda lengett, mint egy áttetsző léggömb, fel-le, mintha a szabadulását kereste volna, s csak azután tűnt el nyomtalanul, szertefoszlott vagy áthatolt a falakon, azt már nem lehetett nyomon követni.
Kék felhőcske egy lakótelepi lakás bejárata előtt.
Megbújva a konyha plafonjának sarkában.
Kék pára egy napok óta nem mozduló autó szélvédőjén.
Foszladozó, áttetsző kékség a vasúti dűlőn álló magányos ház fölött, mintha beleakadt volna az ócska cserepekbe.
Sokan, sokfelé látták akkor már ezeket az apró, kék párákat, egyre többen, s nemcsak látták, de, ahogy megállapították, nem lehetett nem észrevenni, hogy azoknak a páráknak és felhőcskéknek a kéksége azonos a város fölé húzódott s egyre gyarapodó felhő kékségével.
Egy kék felhő bennünk és egy kék felhő felettünk.
Ez volna hát a fontos mondanivaló?
Hogy el se mennek, itt maradnak velünk?
S hogy az a felhő ők volnának?
Hogy az az ők is mi vagyunk?
S ha így van, akkor vajon el lehet-e viselni téboly nélkül, hogy lássuk őket minden reggel, lássuk, ahogy lenéznek ránk?
Hogy tudjuk azt is, ők pedig látnak minket folyamatosan?
Hogy minden, ami volt, az van is, és minden, ami van, az már megtörtént velünk.
Kék felhő a város felett, szemét az utcákon.

– De hát az nem lehet, hogy ilyen gyorsan tönkremenjen ez a város, nem igaz? Az nem lehet, hogy a világ annyi szépsége csak így elpusztuljon, ilyen hirtelen – mondta Lili a Savoy Hotel bejárata előtt, oldalra hajtotta a fejét, és a kezét könnyedén a Robi bácsi vállára ejtette.
– Hölgyem, a nagy szart nem lehet – felelte Robi bácsi. – Mindent lehet.
Aztán, ahogy megdörzsölte még az orrát, és egy kissé odébb lépett, hogy Lili keze lecsússzon a válláról, hozzátette:
– A világnak, ennek a világnak esze ágában sincsen, hogy bármire is tanítson minket. Véleménye sincsen rólunk, és nem is érez irántunk semmit, de semmit. Mindent lehet, mindent. És ezek mindig is itt voltak, és harcoltak egymással, meg persze abajgattak minket is, csak mi nem vettünk róluk tudomást. Hát most tessék. És a világnak is mindig vége volt, akkor is, ha az ember nem tudott róla. Minden egyes embernek és velük minden egyes világnak, tudja? Mint ahogyan minden egyes ember végével vége van egy világnak is, és minden egyes ember születésével jön egy újabb világ. Vagy jött eddig legalább. Most meg az ő idejük jött vissza.
– Az övüké? Kié? – hajolt közel Robi bácsihoz Lili.
– Az övüké – ismételte meg Robi bácsi. – Mindegy.
Fellépett a lépcsőre, hogy csak úgy nyikorgott a magas szárú, fekete cipője, aztán visszalépett mégis.
– Egy angyal sokáig élhet ördögként, s egy ördögből is lehet még angyal, ránézésre talán nincs is köztük megkülönböztethető jegy, s az ember azt se sejtheti, melyikkel áll szemközt, néha még egymás előtt is titkolják a kilétüket, és képesek becsapni egymást, arról nem is beszélve, hogy az öregedés és a test romlása, mióta világ a világ, mindig is az angyalok és az ördögök harcának a terepe volt.
– Honnan tud maga erről ennyit? ‒ kérdezte Lili, és a kezét megint Robi bácsi vállára simította.
– Onnan – szólt közbe Borisz ‒, hogy a könyvtárban dolgozik. – És ott nemcsak rengeteg könyv van, de Péter bácsi mindenről olvasott már.
– Ó, könyvtárban? – mosolygott Lili. – Az szép lehet.
– Khm ‒ köszörülte meg a torkát Robi bácsi, és bizonytalanul megérintette a nő kezét. – A szépség az valami más. Magának például igen szép, hosszú ujjai vannak.
– Hogy mondta? – mosolygott kedvesen Lili.
– Az égetés – mondta aztán Robi bácsi vöröslő arccal. – Az égetés sokféle dologra megtanítja az embert.
– Miféle égetés? –kérdezte csodálkozva Lili.
– A tűz, ami körülöttünk és bennünk is ég. A tűz, az a rohadt, mindent elemésztő tűz, amiben mindannyian benne vagyunk – válaszolta Robi bácsi, és lehajtotta a fejét.