Az olvasó lelkébe írok

Peter Juščák 2014-ben jelentette meg ...a nezabudni na labute! című regényét (…és ne feledd a hattyúkat! – magyarul 2016 áprilisában lát napvilágot Polgár Anikó fordításában), amelyben olyan nők sorsát dogozza fel, akiket a második világháború végén szovjet munkatáborokba hurcoltak el.

Csehszlovákia állampolgárairól, akiket a második világháború végén deportáltak a szovjet gulágokba, ahol elviselhetetlen körülmények közt rabszolgamunkát végeztettek velük, először Odvle­čení [Elhurcoltak] című, a dokumentumirodalomhoz sorolható művében írt. Ezeknek az embereknek a nehéz sorsához most egy regénnyel tért vissza. De mi volt kezdetben? Mi vitte rá arra, hogy egyáltalán foglalkozni kezdjen ezzel a „kegyetlen” témával?

Az első nyilvános információk az országunk felszabadulásakor a Szovjetunióba hurcolt emberekről, amelyek 1989 után jelentek meg. A kilencvenes évek elején még sok túlélő élt, eljártam a konferenciáikra és a találkozóikra, áttanulmányoztam több száz levelüket, feljegyzésüket. Riportokat írtam róluk a Smena, majd a SME című lapnak, művészi és történelmi dokumentumműveket készítettem a szlovák és a cseh rádiónak, illetve néhány filmforgatókönyvet is. Később hozzájutottam az elhurcoltak rendkívüli naplóihoz, és rendszeresen látogatni kezdtem a különleges mesélőket. Ivan Kováč doktorral, Alekszandr Szolzsenyicin fogolytársával több mint tíz évig találkoztam rendszeresen, és a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor a halála után a felesége, Cecília elmesélte a táborban megélt sorsát. Túlélte Auschwitzot, ahol elvesztette a szüleit és a lánytestvérét, majd a felszabadulása után mint „kém” került a sarkkörön található Vorkutába, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségébe. Minden sors, minden történet érdemes lenne arra, hogy regényként feldolgozzák, nem volt egyszerű kiválasztani közülük olyat, amely bizonyosfajta univerzalitás jegyeit viseli magán.

Az Odvle­čení [Elhurcoltak] című könyv írásakor gazdag epikai anyagra tett szert, miután hatalmas erőfeszítéseket tett azért, hogy összegyűjtse a tanúvallomásokat. Röviden: egy nő sorsát meséli el, aki a nevével is feltűnően emlékeztet az …és ne feledd a hattyúkat! regény szereplőjére, Irena Kalaschovára. Milyen arányban van tehát jelen ebben a prózában a realitás és a fikció?

A realitás és a regényfikció – ezek olyan kategóriák, amelyeknek véleményem szerint egyensúlyban kellene lenniük. Mindezt azért mondom, mert régmúlt történetek regénybeli feldolgozását gyakran az adott kort ábrázoló képnek tartjuk, és a továbbiakban ez az irodalom kínálta kép is befolyásolja a korszakról kialakított elképzeléseinket. Mivel könyvem esetében egy valós háború utáni helyzeten alapuló regényről van szó, elkerülhetetlen volt tartanom magam a történelmi reáliákhoz. Ehhez természetesen nem elég meghallgatni több ember tapasztalatát. A múlt század közepéről kialakított kép teljességéhez szükségszerűen hozzátartozik, hogy kutatni, tanulmányozni kell az országunk felszabadításának idejéből származó történelmi dokumentumokat, valamint a helyrajzi és kapcsolati összefüggéseket a munkatáborok körzetében, ideértve a SzSzKSz táborrendszerét is. Szereplőnk esetében minden szerzői fikciónak megvan a megfelelője a valódi táboréletben. Hiszen az a szituáció, amelyben Irena Kalaschová találta magát, más nők esetében, más viszonyok közt és más helyeken is kialakulhatott. Több nő tapasztalata segített az írás során, és sok férfié is, miközben mindannyian szokatlan nyíltsággal beszéltek az élményeikről.

Melyik volt igényesebb írói munka: a dokumentarista elbeszélés létrehozása vagy a regény megírása ugyanarról a hihetetlenül nehéz témáról?

A dokumentarista szöveg mindenekelőtt tényekkel dolgozik, kevésbé emberi vágyakkal, csalódásokkal, reménnyel, szerelemmel. A regényben ezzel ellentétben nem kell, hogy túlerőben legyenek a tények ahhoz, hogy az olvasó megismerje a korszak vagy a környezet valóságát. Természetesen mindez az mellett a feltétel mellett van érvényben, hogy a szerzőnek sikerül a fontos tények nyomait bejuttatni a hősök lelkébe és a hősök között létesülő viszonyokba. A célom egy olyan történet írása volt, amelyben a történelmi tragédia hátterében fokozatosan kihuny egy szerelem, ugyanakkor egy másik kezdődik. A környezet különböző módokon határozza meg ezt a szerelmet, bonyolult kérdéseket állít szembe vele, amelyekre nem vagyok képes válaszolni én, a szerző sem. A remény a lényeges, és ezt éppen a szerelem képviseli, mivel mindenütt megjelenik, ahol férfi és nő jelen van – és olykor a legváratlanabb alakokban.

Az igazságtalanul fogva tartott emberek, a totalitárius politikai rendszerek áldozatainak sorsát feldolgozó művekben nagyrészt inkább a férfiak dominálnak. Mi ösztönözte arra, hogy regényében a figyelem középpontjába a női rabokat állítsa?

Mivel a nagy igazságtalanságról, ugyanakkor a szerelemről, a jó kapcsolatok, a család iránti vágyról, az olyan értékek kereséséről szóló történetet szerettem volna elmesélni, amelyek a lágerben is a felszínen tartják az embert, világos volt számomra, hogy ez a történet nőkről fog szólni. A nők kritikus helyzetekben látszólag érthetetlenül tudnak viselkedni, hogy végül megmutatkozzon, sokkal többre képesek, mint az egyenes vonalúan gondolkodó férfiak. Irena Kalaschová történetét választottam, mert ő volt az egyik a közül a két szlovákiai nő közül, akikről mindenki tudja, hogy szovjet lágerben szültek. Gyereke ráadásul könyörtelen licitálás tárgya lett. Figyelemre méltó, hogy a diktatúra miként tudja felhasználni a nőket a saját céljai érdekében, hazudik nekik, félrevezeti őket, visszaél teherbírásukkal és áldozatkészségükkel. A kárpáti német nők Mecenzéfből (Medzev) és Szomolnokból (Smolník) ilyen példát jelentettek a donbassi bányákban. Napjainkban, amikor elárasztanak bennünket a kamasz modellek retusált angyalarcával teli reklámok, szinte hihetetlennek tűnik az egyik elhurcolt naplóbejegyzése: „Lekopasztott, szakadt ruhájú kísértetek tömegével találkoztunk, és csak szemtől szembe kerülve jöttünk rá, hogy azok a szürke hajú, fogatlan teremtmények nők voltak a szomszéd lágerből.” Irena egy ilyen sarkköri táborban találta meg a szerelmet, amely védelmet jelentett számára, és hitet valami emberiben. Mikor a valódi Irena később hazatért, gyakran énekelt egy hattyúkról szóló dalt – sokszor beszélt erről a fia. A nők a folyón úszó hattyúkat nézték, amik teljesen természetes módon váltak a szabadság szimbólumává. Döntésem szempontjából néhány más részlet is fontos volt: például a valóban élt magyar táncosnő, Katalin csak azért veszett el a lágerek útvesztőjében, mert elbűvölően táncolt. A könyvben jobb sorsa lett, és a címét is ő hagyta nekünk hátra.

A regénybeli alaptörténet, amelyet egész sor „kisebb” történet gazdagít, természetesen a fokozatosságra épül, bár nem kronologikus. Meglehetősen igényes kompozíciója van, amelyben különböző időkben játszódó események keresztezik egymást, rengeteg szereplő lép benne színre, s közülük sok saját sorssal rendelkezik. Hogy keletkezett a regény? Minden összeállt a fejében, és azt fokozatosan papírra vetette, vagy megalkotta a szereplőket, megírta a történetüket, majd végül mindezt egységgé komponálta?

A kötet első részét három tábori nap keretezi. Ez alatt az idő alatt Irena engedélyt kap arra, hogy meglátogassa a fiát, túl lesz egy, a fiához vezető szörnyű úton, és sok apró esemény történik, s ezek az események összefüggésben vannak azzal a szőttessel, amit a tábori kapcsolatok, valamint az otthonra, a háború előtti szlovákiai, de magyarországi vagy lengyelországi eseményekre való visszaemlékezés is alkot. A második rész a nők hazafelé vezető útját írja le, illetve Irena hazatérését Késmárkra, ahol jóval korábban már halottá nyilvánították őt. A regényben több mint százötven szereplő van. Tudtam, hogy legalább a főbb szereplők esetében ismertetni kell gondolataik és törekvéseik motivációját. Megalkottam családi és személyes történetüket, beleértve születésük helyét és idejét, a legfontosabb élettapasztalataikat – ezt követően pedig a történet logikája kicsit mintha törvényszerűen merült volna fel számomra. Magát az írás módját egy segédfogalommal úgy nevezném, hogy „divergens írás az eredeti dramatikus íven”. Technikus vagyok, ezért mutatom be a mozgást szilárd konstrukció mentén számtalan kitérővel, amelyeket utólag korrigáltam magam után. Sok munkát igényelt a regény, főleg az időbeli vágások és a mesélés logikája miatt.

Úgy gondolom, hogy a regénybeli történések meggyőző voltához, az esztétikai hatáshoz, valamint ahhoz, hogy a szöveg vonzza az olvasókat, az a tény is hozzájárul, hogy a barikád másik oldalán álló szereplőknek is elég teret hagyott. Nem csak monstrumokként állnak előttünk, még ha a masinéria részei is, hanem meggyőző lélektani rajzzal rendelkeznek, amely az emberiesség bizonyos fokát nyújtja nekik…

A rossz eredetéről már sok könyvet írtak. Ma is élnek köztünk olyan emberek, akik nem képesek úgy átélni egy napot, hogy valakibe ne kötnének bele, leginkább a védtelenekbe, akiknek mély fájdalmat tudnak okozni. Nehéz időkben az ilyen típus hirtelen monstrummá változik. Találkozott velük Irena is. A valódi, késmárki Irena a tundrán nemegyszer megérezte a felügyelőnő korbácsának ízét aranybányászat közben. A nő mint szadista nagymértékben felkeltette az érdeklődésem, és elég sokat foglalkoztam is vele. Ellenkezőleg, a szomolnoki Elena Puchyová a másik pólushoz vezetett el – az emberi jósághoz. Miközben mostohája juttatta őt a transzportba, hogy egyszerűen megszabaduljon tőle. Elena visszatérése a mostoha számára szörnyű volt. Lelkiismeret-furdalása majdnem elvette az eszét. Sokáig éltek egymás mellett Szomolnokban, Elena beteg volt, betegségét a lágernek köszönhette, és már nem lehetett gyereke. Ennek ellenére megbocsátott a mostohájának. Arról is sikerült információkat szereznem, hogy a magyar foglyok miként harcolták ki a katolikus misét a lágerben, vagy arról, hogy milyen példátlan akciót hajtottak végre osztrák színészek – egyfajta táborszínházat alapítottak, és járták a falvakat Vorkuta körül. Ez a színház a politruk előképévé vált, aki a marxizmus, a sztálinizmus és egyfajta bizarr humanizmus keverékével volt hivatott megreformálni a táborokat. Egyszerűen: még a legrosszabb ember is hordoz magában valamilyen traumát, és engem az ő traumáik is felettébb érdekelnek. Vetkőztessék le a despotát, húzzák le az uniformisát, vízilóbőrét, valamint válasszák le sötét élményeinek hordalékát, és emberileg szétporlad a kezeik közt.

Azt a módot, ahogy a regényt megírta, habozás nélkül realistának nevezem. A téma komolysága és súlya, illetve talán az azok iránti tisztelet, akik a valóságban túlélték (és rengetegen, természetesen, aki nem élték túl) a szovjet észak szörnyűségeit, mintha megkövetelték volna az ilyen szemléletet. Mintha ebben az esetben nem lenne tér a szöveggel vagy az olvasóval folytatott bármiféle posztmodern vagy pszeudoposztmodern játékra. Vagy tévedek?

Nagyon sokáig mérlegeltem, hogy vajon belefogjak-e ebbe a témába. Többször elkezdtem írni Irena történetét, de mindig csak a jegyzetekig jutottam, nem voltam képes értelmesen megragadni a témát. Végül úgy döntöttem, hogy egyszerűen mesélem el, nyelvi és stilisztikai kísérletek nélkül. Egy ma már történelmi témáról van szó, az én célom pedig az volt, hogy a munkatáborok életén túl még valami mást is közelebb hozzak. Jobban érdekelt az emberek magatartása kritikus pillanatokban, Irena intim útja késmárki férjéhez, Johannhoz fűződő szerelmétől a különleges Sota iránti szerelméig Kolimán. Különleges élmény volt kutatni a nők viszonyulását a mindennapi embertelen valósághoz, egy karikírozott világban, amely saját magát civilizációs előharcnak gondolta, miközben éppen az ellentéte volt ennek – civilizációs szakadék. Elkerültem a kísérleteket, és abbéli szándékomban, hogy az olvasót ne riasszam el irodalmi manírokkal, egy hozzáférhető nyelv mellett döntöttem. A posztmodernt érintő beszéd bizonyos szempontból a szocialista realizmusról szóló szövegeléseket juttatja eszembe, igazából ez a meghatározhatatlan stílus a nem egynemű fragmentarizmust és olykor a szerzői alibizmust idézi fel bennem. Nem gondolkodom a posztmodernről, mert sokkal erősebb témákat lehet találni a környezetünkben, mint bármilyen szerzői manír.

A regény megjelentetésével felszabadult a téma nyomása alól, vagy feltételezhető, hogy még visszatér majd hozzá valamikor?

Az állampolgárok elhurcolásának témája további történelmi kutatást és publicisztikai feldolgozást érdemel. Én magam is több hihetetlen történettel találkoztam a vizsgálódásaim során, a szenvedés, a gyötrelem, de a szolidaritás, a barátság, az igazságosság iránti vágy történeteivel is. Azonban családok elpusztításáról és megsemmisített életekről is szó van. Nem vagyok benne biztos, hogy az elhurcolások témájához regényes feldolgozás formájában is visszatérek. Olyan korszakban és országban élünk, amely tele van témával, ezeket rendkívül sürgetőnek vélem, így hát majd az idő megmutatja, hogy mi is lesz a következő írásom tárgya.

Az …és ne feledd a hattyúkat! regényt roppant fontosnak tartom – formai kvalitásai miatt is, de főleg súlyos, tragikus üzenete miatt. Számomra mementóként is funkcionál. Ebben az értelemben mi lehet a művészi próza küldetése? Hozzájárulhat napjainkban valamilyen módon a társadalom katarzisához?

Minden műalkotás azt a célt állítja maga elé, hogy megszólítsa befogadóját, és olyan mértékben hat a környezetére, amilyen minőséget képvisel, illetve amennyire az olvasója/nézője/hallgatója készen áll üzenetének befogadására. Sok műalkotás civilizációk pillérévé vált, másokat betemetett az idő. Természetesen érvényes ez az irodalomra is. A szöveg mély nyomot hagyhat az olvasókban, de az idő haszontalan eltöltésének érzését is. Költői nyelven úgy is mondhatnánk, hogy az író az olvasójának a lelkébe ír. Ha sok olvasó képes megérteni őt, az irodalom is hozzájárulhat bizonyosfajta katarzishoz. Jó olvasó nélkül a legjobb író is csupán közönséges írnok.

Beke Zsolt fordítása