Kalligram / Archívum / 2016 / XXV. évf. 2016. március / Szembesítés

Szembesítés

Hanyattfekvő, roncsolt gőzmozdonyok fogadják a Nyárligetre beérkező Ungváry grófnét.
„Micsoda erők szabadultak itt el azon a nyáron!”
Persze, az uradalomból is látni lehetett az amerikai Liberatorok vonulását, és amint kitárt szárnyú keselyűkként lassítanak a város fölött, hogy a lehető legpontosabban juttassák célba dögletes terhüket, és a bombák becsapódásakor a várostól látótávolságon kívül fekvő kastély ablakai is vészesen zörögni, csörömpölni kezdtek. Amikor pedig ősszel a közeledő front elől sáros dűlőutakon menekítette őket az ökrös szekér (azért nem az ezüstberakásos hintó, mert a gróf szerint, ha abban ülve kapják el őket a bolsevisták, azonnal golyót eresztenek a fejükbe), egy honvédségi üzemanyag szállító furgon mellettük robbant fel. Aztán jött a Pesten átélt ostrom. És a grófné mégis meglepődik a halott mozdonyok láttán: „Micsoda erők szabadultak itt el!”

Apósa, az öreg gróf folyton azt prézsmitálta:
–Egyszer vége lesz a jó világnak, hatalomra jutnak a pesti firkászok által feltüzelt rongyosok, és akkor nekünk… – és az öreg olyan mozdulatot tett, mintha egy tyúknak tekerné ki a nyakát.
A grófné férje nevetett ilyenkor, és hozzátette:
– Ezerszer megjövendölték már ezt, és az urak csak urak maradtak. Bár, igaz, ami igaz, nem ártana a nagy Amerikában egy kis biztosíték, egy major, vagy, ahogy ott mondják: „farm”, legyen hova húzódni, ha mégis beüt a menykő – ezt mondta a férje, és el kellett fordítani gúnyos mosolyba fordult arcukat, mert hol volt már nekik akkor annyi pénzük, hogy farmot vehessenek Amerikában? Mikor volt nekik valaha is annyi pénzük?
Ilyen szóváltások után a grófné megfogadta, hogy pénzt ad a katolikus szegénytámogató alapítványnak. De teljesen ez sem nyugtatta meg. Ha itt volt az ideje, ha nem, a befőzéssel kezdett bíbelődni, spekulált, miként lehetne olcsóbban, s mégis többet eltenni, honnan lehetne törésbiztos dunsztos üvegeket szerezni. A két lánya (Katica és Zsanett) meg elhatározták, ha újra lesznek ékszereik (el kellett őket adogatni), egy bádogdobozba zárva elássák őket egy biztonságos helyen. Sokáig tanácskozták, hol lehetne az a rejtekhely. Anyjukat is bevonták ebbe: körbeülték hárman a szalon dohányzóasztalát, és bécsi kávét ittak, hogy még izgatottabbak legyenek.
Mert szeret félni az ember. Akkor, ha valójában nem hiszi (mert nem tudja elképzelni), hogy egyszer tényleg vége lesz a világnak. Mert akkor ez nem is félelem, hanem csak kellemesen lúdbőröztető ijedezés, ijesztgetés. Mint mikor megnézték (exkluzív vetítésen, díszpáholyból) a nyárligeti Apolló Filmtheátrumban a Baskervilles-i rémkutyáról szóló filmet, és utána egy ágyban, egymást átkarolva aludtak el a nővérek, és a másik ágyra Julinak, a biztonságot sugárzó arcú, kövér konyhalánynak kellett feküdnie. Vagy mint amikor az aratóbál utáni fogadáson (ahová természetesen már csak az előkelő ismerősök voltak hivatalosak) a gyerekek azt játszották, hogy éjféltájban kiszöktek a kastélyból, elszaladtak a csordaitatónál lévő vadkörtefához, s egy vackort róla elhozva bizonyították a merészségüket. Nemcsak a nagy sötétségtől féltek, hanem, legfőképp, a lángoló fáklyákat himbáló tüzes inzsinyértől, aki persze nem létezik, csak a cselédnép meg a bokortanyasiak találták ki, csak azok hisznek benne, de mégis olyan jó megkísérteni a sorsot, aztán visszafutni a biztonságos, elektromos lámpák fényében úszó szalonba, és puncsot inni a nagy ijedelemre.

„Hát persze, más világ van…” – kap a fejéhez a grófné, mikor rádöbben, hogy a kalauznak esze ágában sincs kezét nyújtva segíteni leszálláskor.
A Liberatorok teljesen letarolták annak idején a nyárligeti vasútállomást. Az új még nincs készen, állványzatok borítják, így nem sokat látni belőle, de azt sejteni lehet, hogy a régi pályaudvar tornyos templomra emlékeztető formáját nem akarják visszahozni az építők. „Ez egy nagy kocka lesz. Minden, amit most építenek, kocka.”
Az építkezést elhagyva viszont felderül. Kedves ismerőst lát: tulipánmintás talyigát. Nyárliget híres a tirpák talyigákról, de ez csak az övék lehet, a díszítésen kívül még a kerekeken feszülő koromfekete fémabroncs is mutatja. „De akkor talán a gazdája is a mi emberünk volt!” – fut át a fején, és azt, hogy az új tulajdonos nyilván zabrálás révén jutott a járművéhez, teljesen elfeledve megy oda hozzá.
– Mrazák Sanyi! Persze, a Mrazák Sanyi – mondja lelkendezve a fuvarosnak.
– Én vagyok az öö… kedves Ungváryné. Kezit csókolom, örülök, hogy látom. Felajánlhatom a szolgálatomat?
A grófné elégedett: volt cselédjük nem kalapját levéve, nem „méltóságos asszonnyal” fogadta, de meghajolt. Ettől több tiszteletet a jelen körülmények között igazán nem várhat el.
– Igen, nagyon is felajánlhatja. Éppen egy jó fuvarosra van szükségem, aki elvisz a… Hát a birtokra, a régi birtokra…
A grófné kap segítséget a felszálláshoz, és Mrazák Sanyi még egy kis párnácskát is kölcsönkér az egyik kollégájától, hogy kényelmesebben essen kuncsaftjának az ülés. Viszont mikor elhelyezkednek, nem akar a lovak közé csapni.
– Mi a baj, Sándor?
– Semmi, csak… Húsz forint lesz a fuvar.
– Természetesen. Én sem ingyen gondoltam. Most kell fizetni?
– Dehogyis. Majd ha visszajöttük. Ahogy szokás – mondja a férfi elpirulva.

Nyárliget él. Az emberek láthatóan céllal a fejükben, határozott léptekkel haladnak. Mindenfelé törmelékhalmok és a használható téglákból összeállított építkezési panelek. Az egyik sarkon fagylaltos kiabál triciklijének nyergéből. A gőzfürdő melletti kápolna előtt kis csoport silabizál valami hirdetményt. Csupa öregasszony. Messzebb, a városközpont felé toronydaruk ágaskodnak. Az egyiken égővörös transzparens lóg. A grófnénak nincs kedve elolvasni. A Kígyós-patak hídjáról hosszú gyermeksor kanyarodik eléjük. Várniuk kell. A gyerekek vörös nyakkendőben énekelnek. A tanítónők tapssal adják hozzá az ütemet. A nebulók minden sor végén felviszik a hangjukat, ami a magyar fülnek idegen. Mert nem is magyar dal ez: a volgai hajóvontatók szenvedéséről szól. De őket ez nem érdekli, vidáman fújják.
Mintha nem ért volna véget a világ, hanem épp hogy elkezdődne.
– Mi járatban erre? Hogy haza tetszett jönni… – kérdi a fuvaros.
– A rendőrség citált ide. Valami nyomozásban kell segítenem. Kihallgatnak.
– Au… – nyög önkéntelenül Mrazák. Aztán gyorsan kérdez, nehogy a másik megijedjen:
– Tanúként hallgatják ki?
– Igen, azt hiszem.
– Az a lényeg. Hogy nem gyanúsítottként. Akkor nem lesz baj.
– Bár igaza lenne. Nekem nincs sok bizodalmam a dologhoz. Schiffer őrnagy nyomoz az ügyben. Hallott már róla?
– Hogyne.
– És milyen?
– Rendes ipse.
– Az igazságot mondja Sándor, jobb felkészülnöm rá!
– Hát… Általában tisztességesnek tartják, aki nem fenyeget, nem akar el nem követett bűnöket a gyanúsítottra kenni, de van, aki szerint ez csak egy csel, ezzel akar a nép bizalmába férkőzni, s valójában az ÁVH embere.
– Uh… – nyög most a grófné a borzalmas szóra.
– Szindbád a beceneve.
– Akkor ismerem. Arábiában élt.
– Én úgy tudom, Szibériából jött.
– Jaj… – sápad el a nő, aztán önmentő aktusként hozzáteszi: – De hát oda nem jószántukból mennek az emberek. Ha azt megjárta… Talán belátással van…
– Igen. Szerintem is.
– Hogy van a családja, Sándor? – kérdi a grófné, szabadulni akarván a kellemetlen témától.
– Köszönöm, megvagyunk. Ha nem is túl jól. Teréz, a feleségem meghalt ’44 novemberében. Folyton attól rettegett, hogy az oroszok még terhesen is megerőszakolják. Talán ezért vetélt el. És a halott baba az anyát is magával vitte.
Hallgatnak. A fuvaros azért, mert elgyengült az emléktől. Ungváry grófné azért, mert nagyon együtt tud érezni a szerencsétlen asszony rettegésével. Mert az ő Zsanett lányát a főváros ostroma alatt erőszakolta meg egy ferdeszemű bolsevista. Utána el kellett kapartatni a magzatot. Az állam kivételesen engedte. De ott függött fejük fölött a félelem, hogy híre megy Zsanett balsorsának, híre megy, hogy már nem érintetlen. És melyik úriembernek kell olyan lány, akibe már más belepiszkított. Az csak az olyan lingároknak kell, akik éppen most szaporodnak el. „Ha már csak nekik, akkor inkább senkinek!”
– De Zsuzsika él, már nagylány, iskolába jár! Harmadikos – folytatja Mrazák Sanyi. – Kitűnő tanuló. Évnyitón ő szavalta Petőfi versét. Anyámnál lakunk, Kőlaposon – és elővesz egy fényképet. A kislánya van rajta. Szép, fehér ruhában, mintha elsőáldozásra készülne.
A grófnénál nincs fotó a lányairól. És különben is, Katica és Zsanett már harminc fölött járnak, ilyen korban már nem szokás a fényképüket mutogatni. Az unokájáét lenne jó, de az nincs neki.
– Mindent érte csinálok, Zsuzsikáért – mondja a fuvaros, és benedvesedik a szeme.
– Én is mindig, mindent a lányaimért tettem – mondja a grófné benedvesedett szemmel, és megsimogatja volt cselédje karját.

– A pusztai tavaknak ki viseli a gondját? – kérdi a grófné, mert egy csoport hosszú nyakú madarat lát fölszállni.
– Halászati szövetkezet alakult.
– Értenek hozzá? Nagyon szép madarak fészkelnek ott. Réti sas, sárszalonka, törpegém. Nehogy elijesszék őket!
– Nem tudom, azokkal mi van. Egy halászt ismertem, Moravecz Palit. Öngyilkos lett, mert azt hitte, elkapta a tüdőbajt. Pedig csak nem sikerült a röntgenfelvétel.
– Szegény. Ismerős a neve.
Pedig a grófék nem ismerték névről a gazdaság alkalmazottait. Csak néhányat, akik a kastélyban szolgáltak. Őket viszont gyakran szóba hozták, ha vendég érkezett. Mint személyes gyámolítottaikról, szegény rokonairól beszéltek róluk. Jól érezték ilyenkor magukat.
A salamonbokori lehajtónál lévő kocsmához érve megáll a ló. Ilyenek ezek a nyárligeti, tirpák nóniuszok: hajtójuk lankadó kézmozdulataiból megérzik, ha az megszomjazott.
– Nem baj, ha egy fröccsre bemegyek? Nagyon meleg van… – kérdi utasától Mrazák Sanyi.
– Menjen, Sándor, nyugodtan. Én itt megvárom.
A fuvaros bemegy, a grófné púderes dobozkát vesz elő. Nézegeti magát a kis tükörben. Nem öregasszony képe néz vissza rá. Még csak negyvenkilenc éves. Csak azok a mély ráncok ne lennének a szeme körül. A ráncok, melyeket a háború, a bolsevista rablók és a pártában maradt lányainak riadalma vésett az arcára.
– A méltóságos asszony az? Istenem, az hát! – egy kis görbe hátú fickó jött ki a kocsmából, az ugrál a talyiga mellett.
– Én vagyok. Maga meg a kerülőnek a fia?
– Igen. Hát megismert!
– Persze.
– Kocsmáros lett magából?
– Ahogy vesszük. Az árendásnak vagyok a segédje. A gazda alig van itt. Szaladgál folyton, mert ezt a kocsmát is államosítani akarják, és állítólag már ki van nézve, ki lesz a vezetője. Nekem, végül is mindegy. Csaposra csak szükség lesz. Mit hozhatok?
– Nem kérek semmi, köszönöm.
– Dehogynem! Legalább egy málnát. Gunyecz féle jó szikvizünk van.
– Jó, azt elfogadom.
A grófné hallja, ahogy a kis ember zörög benn. „Biztos a legszebb poharat keresi.” És valóban, egy szép metszett üvegkorsóval tér vissza.
A málnának jó íze van, ők is ilyeneket tettek el télire.
– Nem, szó sem lehet róla! – mondja elhárítóan a férfi, mikor a grófné pénzt kezd el keresni a börzéjében. – Szolgálhatok még valamivel?

„Csak ennyivel tudok szolgálni!” – mondta a csordultig telt asztalok előtt, kezét restelkedőn széttárva a grófné, azon a sorsdöntő, pompázatos fogadáson.
A sok úr (elnökök, vezérigazgatók, tanácsosok, minisztériumi emberek, doktorok) megéljenezték. A pesti urak, a zsidó urak. Valójában a többség nem volt zsidó, de a Nyárligeten élők úgy gondolták (a Prónay hadseregében szolgált legények különösen ezt bizonygatták), hogy Pesten, abban a borzalmas és gyönyörű Babilonban a nem zsidók is valahogy elzsidósodnak. „Hát persze, mert nem a földből, nem tisztességes munkával keresik meg a kenyerüket, hanem adok-veszekkel, újságba firkálással, parlamenti acsarkodással, irodában üldögéléssel és kávézgatással. Így is, úgy is a szegény, vidéki igaz magyarok vérét szívják! A férfiaknak hosszú orra nő. Igaz, burnótoznak is erősen. A nőknek göndör lesz a haja. Igaz, ondoláltatják is folyton. A gyerekeiket nem nevelik meg, fiúk és lányok a zsúrokon úgy vegyülnek, mint a kutyakölykök. Hétvégén a plázsra járnak, ahol ledobják ruháikat, szinte pucéran mutogatják magukat, és bámulják a többieket” – így gondolta borzongva és kíváncsian a grófné, és így gondolták elszörnyedve a cselédek.
Azon a sorsdöntő, pompázatos fogadáson sikerült elhárítani egy világvégét.
Nagyon sok pénz elment a család és a lányok ázsiójának, vagyis az életfontosságú látszatnak a fenntartására, és a bank elnyelhette volna az Ungváryakat. De nem nyelte el. Mert nem való mégsem, hogy úr az úrnak kivájja a szemét. Megegyeztek: Murányi Rudolf, a bank ura használatba kapja hat évre a birtokot mindenestül, és ezzel le van tudva az adósság. És havonta még egy kis támogatást is átutal a megszégyenítő tekintetek elől Pestre költöző grófi családnak, hogy ne éhezzenek.
A gróf úr keblére ölelte a bank urát, honfitársamnak szólította és letegeződött vele.

A grófné kucorog. Fázik a melegben. Nem a hamarosan következő rendőri procedúra miatt, hanem mert az a visszatérés van a fejében, amikor három év után újra eljöttek a kastélyba. Akkor is az állomástól érkeztek. Nem talyigával, hanem homokfutóval.
A bank ura hívta őket. Tisztelettel, szinte túlzott tisztelettel beszélt velük, és felajánlotta, hogyha átiratnak a nevére 24 holdat (az összesen 2000 holdas birtokból), akkor jöhetnek is vissza, övék a kastély és a maradék 1976 hold. Tehermentesen!
A gróf azonnal tudta, honnan fúj a szél. Rebesgették ugyanis a minisztériumba bejáratos ismerősei, hogy a fegyverkezési program keretében az Ármádia RT új löveggyárat építene Nyárligeten, a vasútállomás mellé, arra az értéktelen, ördögszekerekkel pöttyözött szikes pusztára. Ami ezáltal aranybányává válna a tulajdonosok, az Ungváryak számára. De a gróf nem bízott ebben a híresztelésben. Nagyon sok híresztelés jött már ki a minisztériumból, és alig minden ötödikből lett valóság.
A bank ura azonban bízott ebben a hírben, mert bár tudta, hogy csak minden ötödik bizonyul igaznak, ő vérbeli szerencsejátékos volt, és az 1:5-höz esélyt nagyon is kecsegtetőnek találta. (A bank ura tehát bízott a fegyverkezési programban. És legalább annyira rettegett is attól, ami elindította, és amihez vezetni fog. Ezt ép ésszel nem lehetett kibírni. Nem is bírta ki ép ésszel.)
A gróf és a bank ura egy hónap gondolkodási időben állapodtak meg. Koccintottak erre.
Aztán a család szedelőzködött.
A kastély előtt csoport fogadta őket. Némán nézték Ungváryék a cselédeket, és azok az urakat. A vendéglátó észbekapott, exkuzálta megát, és felment az irodájába.
És akkor a grófnét körbevették az asszonyok és a gyermekek, mint kotlós tyúkot a frissen kikelt kiscsibék. Mert szerették őt. És volt miért: ha például a gróf úr vesztett a kártyán, és emiatti mérgében elcsapott egy kocsist vagy egy kanászt, a grófnéhoz kellett beszökni, előadni a tragédiát, hogy most már éhen fog dögleni a család. És a grófné tényleg segített. Meglágyította férje szívét. És ha beteg volt a gyermek, és nem volt egy fillér sem otthon, a grófné adott pénzt a gyógyszerre. És most is sírni és panaszkodni kezdtek. Hogy mindenki egy korsóból iszik, mert már pohárra sem telik, hogy a görhébe nem kerül tej, csak víz, a gyerekek még felváltva sem járnak iskolába, mert már egyetlen pár cipő sincs a családban. És legfőképp panaszkodnak Murányira, a bérlőre, aki új intézőt hozott a birtokra. S ez az intéző tavalyról megmaradt, kukacos búzát ad kommenciónak. Az illetményföldecskéjüket meg elvette, és sovány, homokos parcellát adott cserébe, amin csak olyan répa terem meg, mint az ember kisujja. És amikor mondták az intézőnek, hogy nincs mivel etetni a malackájukat, akkor azt válaszolta, tartsanak inkább pulykát, az jobban megéri. De a pulyka nekik nem jó, azt itt nem ismerik, félnek, hogy megcsípi őket. Nincs hát malacka, nincs, amiből pénzeljenek egy kicsit, már cérnát sem tudnak venni a Hangyában. A csőszök meg förtelmesek. Már emelik is sóval töltött puskájukat, ha a birtokon settenkedőket látnak. A csőszöket is az új úr meg az intéző hozta a nyakukra. (Íratlan törvény volt a birtokon: ha végképp nincs eledele a cselédnek vagy a malacának, akkor egy-egy kötény kukoricát szabad lopizni a grófi táblából.) Sírva könyörögtek a csibe-asszonyok a grófnénak, hogy jöjjenek vissza minél hamarabb, mert már nem bírják tovább.
A grófné a kezét tördelte szánalmában és dühében. És azt sziszegte a foga között:
– Ezek a zsidók! Ezek a zsidók!

A kastélyból már csak a keleti szárny földszinti része van meg, a szalon. A többit még ’44-ben, az oroszok bejövetele után azonnal elhordták az uradalmi cselédek, egyforma, tízszer tízes sátortetős házakat húztak föl belőle. Dózsa telep lett az újonnan keletkezett utca neve.
(„Kocka, ezek is kockák” – fintorog a grófné.) Nincs már meg a kastély míves fémkerítése sem. Azt az ócskavas-telepre vitték. Cserébe kaptak bádoglemezt a tetőfedéshez. A megmaradt kastélyrész oldalán vastag betűs transzparens hirdeti: „A néppel, tűzön, vizet át.” Alatta Sztálin generalisszimusz, Rákosi Mátyás és Petőfi Sándor portréja. Legalul tábla kisebb betűkkel: Egyetértés Termelőszövetkezeti Csoport Központi Irodái. Transzparensek vannak a régi cselédházsor, a magtár, az istállók és a kocsiszín oromzatán is.
Ahogy közelednek az épülethez, mintegy titkos jelre, kezdenek szivárogni az emberek a házakból és az irodából. Parasztgúnyában, proliruhában. És egy kis csapat kamerával. Fölényesen dirigál, mutogat a vezetőjük, a beosztottai izgatottan adják tovább az utasításokat. A grófnéba belelobban a felismerés: „Hiszen itt cirkusz készül! Vásári látványosság. Az egészet az én megalázásomra találták ki. Csak ürügy a nyomozás. Valójában filmet akarnak készíteni róla, hogyan játszadozik a régi urakkal az új rendszer!”
Érkezik három öltönyös alak. Egy magas, vékony, egy kisebb, köpcös, és egy igazán értelmes, úriemberes arcú. (Ilyet képzelt mindig a grófné a lányai mellé.) A nyomozók.
Az utóbbi lép hozzá, mikor az leszáll a talyigáról.
– Köszönöm, hogy eljött, Ungváryné. Schiffer őrnagy vagyok. Én idéztettem ide.
Hangja udvarias, sem megjátszott, gúnyolódó alázatosság, sem elfojtott düh nem érződik ki belőle. Sőt, mintha neki sem tetszene ez az egész, őt is csak kényszerítenék.
– Régóta várunk magára.
– Késett a vonat.
– Rendben.
A grófné várakozásával ellentétben nem mennek be a volt szalonba, hanem az épület előtt megállnak. Az emberek körbefogják őket. Némán, de égő szemmel bámulják a nőt, aki pár éve még mindenható úr volt fölöttük.
A filmhíradósok egészen közel jönnek. A kamera fizikailag is betör az intim szférájába, behatol a ruhája alá.
Az őrnagy hivatalos iratot vesz elő, és olvasni kezd:
– Folyó hó nyolcadikán átfogó leltárt tartott az Egyetértés TSZCS, melynek során leltárhiányra derült fény. Hiányzik például egy német gyártmányú, jó állapotban lévő, 2000 forint becsült értékű hegesztőkészülék. A TSZCS raktárosa, Herczku József, aki azonos a korábbi uradalmi gépésszel, azt állítja, az adott tárgy – mások által –  tévesen lett bevételezve, mivel a szövetkezet megalakulásakor az már rég nem volt a gazdaság területén. Ő maga látta, hogy az 1944 őszén menekülő Ungváry házaspár magával vitte.
Összehajtva a lapot felnéz:
– Mit szól ehhez, Ungváryné? Elvitték a hegesztőkészüléket?
– Nem vittük el. Mire kellett volna az nekünk?
– Tehát nem. Határozottan nem?
– Nem. Nem hiszem.
– Értem. Álljon elő Herczku József! Úgy. Most mondja Ungváryné szemébe, mit látott.
– Láttam, hogy a hegesztőkészüléket Ungváry gróf és a neje felpakolták az ökrösszekérre, amikor menekültek – mondja a gépész, lehajtott fejjel. Hazudik, egyértelmű. A grófné mégis megszánja. „Talán éhen veszett volna a családja, ha azért a nyamvadt herkentyűért nem kap pár forintot.” És felébred benne a régi ösztön: ha más keményen bánik a szegényekkel, neki védenie kell őket.
– Hirtelen törték át a frontot a vörösök, vagyis a szovjetek. Nem volt idő gondosan bepakolni. Én nem vittem fel a hegesztőkészüléket, az biztos, és nem is tűnt fel, hogy a szekéren lenne… De… Hiszen nem is tudom pontosan, milyen az. A férjem be is csomagolhatta.
– Elnézést. Ezt elfelejtettem – és a főnyomozó kinyit egy hegesztéstechnikai kézikönyvet. Megmutatja neki a készülék fotóját.
– Látott ilyen szerszámot?
– Mintha… Most hogy így nézem… Talán igen.
– Hová tették a menekített ingóságaikat?
– Gödöllőnél az ökröket odaadtuk az ottani honvéd helyőrségnek, mert panaszkodtak, hogy már napok óta nem ettek. Cserébe teherautóval elvittek minket Pestre, ott húztuk ki az ostromot. A holmink a gödöllői laktanyában maradt. Nem kerestük később. Annál is inkább, mert a férjem hamarosan meghalt. A szíve vitte el. De ez talán nem tartozik ide…
– Világos. Van még valami hozzáfűznivalója?
A grófnénak nagyon sok hozzáfűznivalója lenne. Miért lett árnyékszék a zenepavilonból? Miért kellett kivágni a naspolyafát, amelynek pedig a mézédes gyümölcseit még hűtés nélkül is eltarthatták tavaszig. Miért szedték le a megmaradt kastélyrészről az ereszcsatornát a vízköpőkkel? Biztos felhasználták valamire, de így meg tönkre fog menni a szalon, vagyis a TSZCS iroda, és ez kinek az érdeke? Már látni is, ahogy az esővíz árkokat vájt magának a vakolatban. Miért hagyták, hogy a kapunál lévő tavacskából sáros ököritató legyen? Az ökröknek a legelőn van szélkerékkel működő bővizű kút. A kis tóból meg kosárszámra szedték ki a rákot. Finom csemege az, a téeszcsések is szeretik, nem? És legfőképp: miért ez az egész? Ha már elvették mindenét, miért kell még gyűlölni is őt. Ő sosem gyűlölte az uradalmi cselédeket. Szerette őket. Mint anya a gyermekét. Vagy legalábbis a keresztgyermekét. Kiállt értük a férjénél, aki kemény ember volt, de azért, mert a birtok érdeke azt kívánta. Bár Murányihoz képest nem is volt annyira kemény. És a grófné akkor is szerette és szánta őket. Amikor Bubán Janiék már a tollat is eladták a párnából, a grófné vett nekik a nyárligeti vásáron egy vadonatúj párnát.
Ezt mind elmondaná a grófné, de helyette csak öntudatlanul emeli fel két kezét a bilincshez.
Nem csattan a bilincs.
– Most elmehet. Levélben értesítjük, ha szükségünk lesz még önre, vagy valami közölnivalónk van önnel.

Az Ármádia Rt. nem épített végül löveggyárat az állomás melletti birtokrészre. Nem köttetett üzlet a gróf és a bank ura között sem. Az Ungváryak mégis a hatéves bérbeadási idő letelte előtt visszatérhettek a kastélyba. (A bank urát minden vagyonától megfosztotta az állam, aztán feleségével, öt gyermekével és tizenegy unokájával egyetemben deportálta.)
A kastély régi-új tulajdonosai nagy elánnal láttak hozzá virágzóvá tenni az uradalmat. A gróf úr elhatározta, sok módszert átvesz Murányitól, hisz minden jel arra utalt, hogy eredményesen használta a gazdaságot. A grófné varrásra és horgolásra akarta oktatni a cselédlányokat, legyen mindegyiknek tisztességes stafírungja, mire eladósorban kerülnek. Meg tudták volna-e vajon valósítani terveiket, nem tudni, mert az oroszok közben már benyomultak az országba.

Nyugatra vezetett az út, amelyen az ökrös szekér vitte a menekülő grófi családot, a grófné mégis ezt a mostanit, a keletre, vagyis a Nyárliget felé tartót érezte a könnyek útjának, mert mikor visszaszállították a pályaudvarra a mindig és mindig ajánlattétel nélkül távozó partiképes pesti fiatalembereket, Katica és Zsanett arcáról ide érve hervadt le a mosoly, itt kezdtek keserves sírásba.
Mrazák Sanyi is a könnyek útjának tartja ezt a kanális mellett vezető bekötőutat, mert ezen poroszkálva mondta el a kis Zsuzsikának édesanyja halálát.
A grófné kérdezgeti Sanyit, tényleg olyan rossz világ van-e itt lenn, mint ahogy Pesten mondják. Hogy mindenkinek be kell lépni a szövetkezetbe, mert aki nem teszi, azt kivégzik az adóval.
Sanyi bólogat. Ő sem lehet már sokáig magánvállalkozó, az iparosoknak és a mindenféle szolgáltatást nyújtóknak, „szövit”, vagyis szakszövetkezetet kell létrehozni.
A grófné megtudja hát, hogy ebben az új világban, amelyben állítólag minden a régi szegényekért van, azok még mindig nyomorognak, de nem érez örömöt, vagyis kárörömöt. Pedig számított rá, azért kérdezgetett. S most szégyelli magát ezért a szándékért.
A ló lassan baktat. Nyöszörögnek a kerekek, és a szél is nyöszörögteti az árva kukoricatörzseket. Októberhez képest jó idő van, de a levegő kezd lassan nedvesedni, mint mikor a penészes szobafalak kihűtik a lakást. Fenn egy csoport varjú kering.
„Már megjöttek?” – csodálkozik a grófné. „Csak novemberben szoktak.” És nézi a dermesztően károgó madarakat, akik nem maradnak el tőlük.
Hát persze, mert megállt a talyiga.
Mrazák Sanyi oldalra hajol, az ostort bedugja az ülés alá, és pödörgetni kezdi a bajuszát.
– Nem megyünk tovább Sándor?
– Megyünk mindjárt, ne tessék aggódni.
Hallgatnak. A grófné megnézi a karóráját. Majd lecsatolja és a táskája oldalzsebébe süllyeszti.
– Indulunk végre, Sándor?
– Mindjárt, csak előtte még megbaszom magát.
Az asszony összerándul. A gyomra görcsölni kezd. Aztán kiáll belőle a görcs.
– Muszáj ezt, Sándor?
– Muszáj.
– Azért?  – kérdi a grófné, és a pállott káposzta-, paszuly- és vizeletszagra gondol, ami a cselédsor felől áradt. Meg a télen is mezítláb futkosó gyerekekre, és a fiatal házasokra, akik szüleik ágyának végében hálták el a nászéjszakát. Aztán meg arra, hogy nincs itt szó semmiféle bosszúról. Ő nő, a fuvaros meg férfi, és a férfinek nő kell, amióta világ a világ. Ha nincs asszonya, akkor keres magának egy alkalmit.
– Azért – bólint Pista, bár maga sem tudja, mire.
– Hát, ha muszáj…
A grófné hátradől, felhúzza a szoknyáját, leveszi bugyogóját és behunyja szemét. Ismerős a helyzet. Apácák nevelték föl, akik azt tanították, a földi élet legundorítóbb része, amikor a férfi kedvére kell tenni, de a nőnek ezt el kell viselni, mert máskülönben nem születhet gyerek. Behunyni a szemet, elmondani egy Miatyánkot, esetleg még párat, és a férfi csak lekászálódik róla egyszer. A grófné sok ilyen ördögűző Miatyánkot rebegett el élete során. A gróf (akihez hozzákényszerítették, bár egy porcikája sem kívánta) igen nagyétvágyú volt. Este nem sokat teketóriázott, ahogy bejött a budoárból az asszonya, már rángatta is le róla a hálóréklit.
Mrazák Sanyi viszont nem siet.
– Mire vár, Sándor?
– Félek, hogy közben megindul a ló.
– Kösse ki hát!
– Jó, kikötöm – egyezik bele a fuvaros, egy akáchoz kormányozza a talyigát, és ott rögzíti.
És így már hozzálát a dologhoz. Letolja nadrágját.
A nő gyermekkora kedvenc porcelánbabájára gondol, amit egyszer kinn hagyott a naményi kúria udvarán, és reggelre eltűnt. „Vajon kinél lehet, kit tesz most boldoggá? Megvan-e még?” Eltöröl egy könnycseppet. Így siratja azt a babát, és saját magát, mint gyermeket.
– Így nem tudok! Ne sírjon a szentségit neki! – mormogja Sanyi, és gyorsít az ütemen, de a nő nem érez kemény férfiasságot.
– Bocsásson meg, Sándor.
– Fordítsa már el a fejét, az ég szakadjon magára!
A grófné elfordítja fejét, de közben hangosan felzokog, ami végkép lelohasztja a másik izgalmát. Mrazák Sanyi magának fejezi be az aktust.

A férfi megmossa kezét a kanálisban, megtörli a fűben, eloldja a talyigát és felugrik a grófné mellé.
– Ne haragudjon, könnyen dühbe jövök – mondja békítőleg, cicceg a lónak és elindítja a járgányt.
Amikor a bekötőről kifordulnak a kövesútra, a nő még egyszer megpillantja a kastélyt. Vagyis ami maradt belőle. Tudja, hogy hamarost itt lesznek a nagy őszi esők, és már látja is, ahogy végigfolyik a víz a falakon, kimossa a stukatort, aztán a maltert a téglák közül, aztán megduzzasztja és mállóssá teszi magát a téglát. És egyszer csak összedől a régi szalon is, és így lesz vége a világnak.