A Piros Alsó meg a Pikk Dáma; Szesztina a nyárról

Szesztina a nyárról

A sarki boltban, hogyha itt a nyár,
idegesebb a sarki boltos ember,
kell hózentrógere alá a hőség
dacára is egy póló, vagy bepállik,
az öv se jobb, mert az meg vág, hiába,
nem hoz számára semmi enyhülést.

Az én számomra sincsen enyhülés
e férfikorban, mely mondhatni nyár,
hol a szorító időből hiába
próbálna meg kibújni már az ember,
a könnyűléptű ifjúság bepállik,
elszívja minden tetterőnk a hőség.

Mint szukkubusz hajol fölénk a hőség,
nem várható maholnap enyhülés,
megbántam azt a szót már, hogy bepállik,
dehát ilyesmiket sugall a nyár,
meg az időjárásjelentő ember,
kit a tévében bámulunk hiába.

A nap mindenhogy szembesüt, hiába
húzná szemébe kalapját a hősség
látszatát keltve átlátszón az ember.
Ó, hol vagy ihlet, hol vagy enyhülés?
A múzsa csókja, hogyha itt a nyár,
a költő homlokán bizony bepállik.

Mint egy rímhívó szó, mondjuk „bepállik”,
mi csüng fölöttünk kínzón, és hiába
várjuk, nem rímel juszt se rá a nyár,
úgy dong lecsaphatatlanul a hőség,
amelyre éjjel sem jön enyhülés.
Sosem jut el Nepálig, ó, az ember.

A nyár nyilától nyámnyilán az ember
nem futhat el. A józanész bepállik,
düh fortyan bennünk, mely nem enyhül, és
„Állj meg Tybalt! Mercutio!” – hiába,
a bökkenő, hogy rekkenő a hőség,
egy perc alatt tesz gyilkossá a nyár.

Aludna bár nyári álmot az ember,
mikor a hőségtől a szív bepállik!
Dehát hiába, nincsen enyhülés.

A Piros Alsó meg a Pikk Dáma
– pásztoridill –

Történt egyszer, nem máma
(de ne kérdezzétek az évet),
hogy a paklijából a Pikk Dáma
egy távoli pakliba tévedt.
Pici lábát bökte a tök meg a sok makk,
hajába zöld levelek gabalyodtak,
és akárhova lépett, római számok
futottak utána szikáran és ámok-.

„Juj” mondta szegényke, „de rémisztő!”
és sikkantgatnia kellett,
mert elsüvitett egy nyílvessző
a kis érzékeny füle mellett.
És a dáma komoly riadalmára
beleállt az utána egy almába!
„Hát ebbe a szív beleretten.
Hú” mondta, „hová keveredtem?”

S kialélt egy idilli mezőre,
min svájci juhnyáj legelészett,
és e svájci juhnyáj deli őre
rá ujjszopogatva lenézett...
A sors terelé oda tán eme bojtárt,
akinek fura zöld sapiján pici bojt állt –
egymást meg először itt látta
a Piros Alsó meg a Pikk Dáma.

„Bonzsúr” lehelte a dáma fehéren,
„Grücci” mondta a pásztor a lánynak,
„Kuoni vagyok, a pásztor, de kérem,
csak szólítson Szopi Gyulának.
Elkölteni készülök épp az ebédem,
nem volna-e kedve megosztani vélem?”
Ajkát elhagyta egy halk sóhaj:
„Ha nem derogál egy alsóval...”

Volt svájci csoki a tarisznyába,
mi magában elég keserű,
de megkóstolta a Pikk Dáma,
amiképpen az illem diktálta,
s azt mondta: „De fincsike, hű!
Otthon csiga van meg languszta,
ami annyira, Gyuszikám, nem guszta,
és a gyűszünyi kis biomeggyfánkom
harmincháromszor megrágom.”

És fölkerekedtek a piknik után,
most itt csavarogtak, most ott,
csónakáztak a piros nyolcas taván,
és a Zöld Ásszal kóstoltak mustot,
a Piros Ász rétjén virágot szedtek,
a Makk Ász tüzénél megmelegedtek,
s egymásba szerettek tisztára
a Piros Alsó meg a Pikk Dáma.

Három szivük egymásért dobogott
(a Piros Alsóé volt kettő),
megcsókolta százszor a hölgyet a pásztor,
és vallomást eképpen tett ő:
„Úgy lőtt sziven engem, kérem, a szerelem,
mint Tell Vilmos Geszlert a piros hetesen.
A kocka vetve el van,
gebedek, mint Geszler Hermann.”

A dáma pirulva egy „ó”-t rebegett,
s itt jönne a pásztori, pajkos,
nyilván sokak által várt jelenet,
de a sors gacsos ujjai sajnos
kivették a dámát a paklibol, ó,
s beletették abba, amelybe való –
és mert a magyar meg a francia kártya
egymás dolgába magát sosem ártja,
egymást soha többé nem látta
a Piros Alsó meg a Pikk Dáma.