Barátom, az ismeretlen Rosmer János (Válaszok félreértett kérdésekre)

Emlékszem Mészáros Sándor döbbent tekintetére a Kalligram-könyvbemutatón, miután megkérdezte, hogy találkoztam-e már valaha Rosmer Jánossal, és nemmel válaszoltam. Azt hitte, régi barátok vagyunk a rejtőzködő szerzővel, és most már bevallhatom, jól is tudta, mégis meg kellett cáfolnom. Rosmer kérésére. Mészáros nem tudta, hogy Rosmer valójában ott áll mögöttünk. Rajtam kívül senki még csak nem is sejtette, hogy eljött a saját könyvbemutatójára, végig a közönségben ült, majd evett is egy tál pörköltet, mielőtt hazavezetett még aznap Bécsbe. Nem árulhattam el, mert egy órával korábban egy kávé fölött vallotta be, ami akkor engem is megdöbbentett, hogy a kötet ellenére továbbra sem ismeri senki a kiadóban, és nem is akar senkit megismerni, megkért, hogy ne leplezzem le, hadd maradjon meg inkognitóban. A baráti körben ketten ismertük csak személyesen, Csehy Zoltán és jómagam. A barátságunk néhány évre nyúlt vissza. A könyvbemutató óta viszont csak egyszer találkoztunk, bár sokat e-maileztünk – sőt, tudtommal verseket sem publikált azóta, legalábbis nem ezen a néven. Csak a kiléte miatt megy a kavarás, a találgatás, a spekulációk, amit mindig is élvezett, már a kötet előtt is jókat tudtunk azon röhögni a bécsi éjszakában egy-egy sör fölött, hogy valójában ő lenne egyszerre Lanczkor Gábor, Németh Zoltán, Orcsik Roland és Csehy Zoltán. Sőt, néha még én magam is. És nem utolsó sorban, természetesen, ő volt Spiegelman Laura. Szerette ezt a játékot, és semmi nem vonzotta abban, hogy felvállalja magát és kivegye a részét a pesti irodalmi életből.
Sok tévedés jelent meg a Rosmer-jelenséggel kapcsolatban, nem is akarok mindent megcáfolni, de a kezdeteket világossá szeretném tenni. Többen emlékeztek úgy, hogy én közöltem először Rosmer verseit, amikor 2006–09 között a Kalligram folyóirat versszerkesztői posztját töltöttem be, és így engem is beleírtak ebbe a játékos, mégis sokak által komolyan vett összeesküvés-elméletbe. Ez sajnos nem igaz, korábban már nem csak a Holmi hozott le Rosmer-verseket, hanem maga a Kalligram is. Valójában Várady Szabolcs fedezte fel, és elég hitelesen élt is egy ideig az a feltételezés, hogy a Rosmer-verseket Várady írta. Egy időben ezt sokan sustorogták irodalmi összejöveteleken. Amikor először verseket kaptam Rosmertől, én is úgy kezdtem el vele e-mailen levelezni, mintha Váradynak írtam volna. Ez nem tartott sokáig.
Nem hiszem, hogy egy szerkesztőnek feladata lenne a világ előtt feltárni, egyes költők hogyan nyomulnak, néha hogyan zaklatják az embert, hogy lejöhessenek nyomtatásban. Rosmert egyből lehoztam, ez nem is volt kérdés: szeretem a verseit. Azt hiszem, viszont elárulhatom, mert ezen azóta rengeteget poénkodtunk, és ez most már a történet kihagyhatatlan része lett – így értek össze az eredeti szálak, amiket most mindenki összevissza kötöget –, hogy egy időben nagyon intenzíven nyomult, meg akart ismerni, fel akart szedni, le nem szállt rólam. Melegek között ez talán természetesebb. Felkeltette az érdeklődésemet, kölcsönös volt a vonzalom, rengeteget cseteltünk és e-maileztünk, míg végül kimentem hozzá Bécsbe, és együtt töltöttünk egy hosszú hétvégét. Előttem leleplezte magát, láthattam az arcát, bár az igazi nevét nem tudom, Jánosnak szólítottam. Ő nem szeretett Budapestre jönni. Aztán gyorsan rám unt, mint a költészetre is, vagy általában az emberekre maga körül, és azóta Bécsre is. Egy ideig jóban voltunk, le is feküdtünk néhányszor, de nem ez a lényeg.
A Rosmer versek szerzősége körüli találgatásnak persze jó okot ad a rejtőzködés. Játszik is az olvasóval. Élvezte ezt az egész katyvaszt, amivé a kis magányos kötete kiforrott. Pedig az igazat sosem tagadta, így eleinte meg is döbbent, micsoda mitológia- és elméletrendszer épül a kiléte körül. A valóság talán túl egyszerű. Egy erdélyi faluban, egy végtelenül konzervatív református családban és közösségben nőtt fel. Az apja verte őt is, az édesanyját is, a testvéreit is, akik már a saját gyerekeiket verik. Anyja halála után megszakított velük minden kapcsolatot, eltűnt, Bécsbe költözött, felvett egy új nevet, ami nem Rosmer János: az írói álneve így a harmadik neve. Nem akarta az otthoni közösséget felzaklatni a nyíltan vállalt homoszexualitásával, a megírt perverzióival, a szabad szájú szókimondásával. Nem mintha ne lett volna elég bátor. Egyszerűen nem akarta saját magát zaklatásnak kitenni, nem akarta, hogy utolérhető, megtalálható legyen. Nem voltak aktivista ambíciói, nem akart személyesen senkit se meggyőzni, se kioktatni. Új emberekkel új közegben új életet élt. Lezárta a múltat, nem akarta, hogy visszacsorogjon az életébe. Sikeres régiségkereskedő lett, elég jól meg is szedte magát, jól élt, sokat utazott, bulizott, és jóképű, sármos fellépésű férfiként rengeteget pasizott. Többször bejártuk a bécsi meleg éjszakát, szerette a bőrös helyeket és a szaunákat. Egy időben egy török szeretője volt, Hakan. Nem érdekelte soha az irodalmi közeg, bár szeret olvasni, otthon, egyedül. A bujkálása érthető, de végül is a kiléte körül zajló találgatások is.
Csehy Zoltánt már jóval korábbról, a bécsi Operából ismerte. Egyszer egy előadás szünetében ismeretlenül és teljesen spontán kezdtek el a vécében Wagnerről beszélgetni, miután kiderült, hogy mindketten magyarok. Rosmer akkoriban, állítása szerint, dilettáns romantikus verseket írt, amiket az ominózus találkozás után elküldött Csehynek mint tapasztalt és befutott költőnek. Csehy a verseket elolvasta, megkritizálta, és ajánlott neki bőven olvasnivalót, ezzel vezette be Rosmert a kortárs magyar költészetbe, amit korábban egyáltalán nem ismert. Csehy így egyengette a későbbi költő útját, segített a hangkeresésben, stílusának kidolgozásában, majd csiszolásában. Rendszeresen jártak onnantól közösen a bécsi Operába. Rosmer kettős élete, a közönségtől és ismertségtől való ódzkodása természetes volt, soha nem kérdőjelezte meg egyikünk se. Miután kiderült, hogy ismerik egymást, kétszer is megtörtént, hogy hármasban találkoztunk. Első alkalommal oldott, baráti hangulatban, hajnalba nyúlóan beszélgettünk. Sok mindenben összeillettünk.
A második találkozó már feszültebb volt. Rosmer könyvét azon a Kalligram-esten, amivel ezt a visszaemlékezést kezdtem, én mutattam be. Rosmernek nagyon nem tetszett a bemutatóm szövege, oda is jött utána, és sértetten szegezte nekem a kérdést: szerinted valóban csak ennyi van ebben a kötetben? Zavarba hozott. Kérésére nem is publikáltam a szöveget komolyabb helyen, helyette a Company nevű, mára megszűnt meleg magazinnak sűrítettem össze könyvajánlóvá, ott jött le. Egy ideig nem keresett és nem válaszolt az e-maileimre. Aztán egyszer egy hosszabb üzenetet kaptam tőle. Már nem nagyon foglalkoztatta a költészet, sokat dolgozott, és szabad idejében inkább utazott, sportolt, konditerembe járt. Szabadkozott, de be is ismerte, hogy már nem is olvas verseket, már más életet él, nem érdekli ez az egész írósdi, így mondta, ezzel a szóval.
A második hármas találkozóra azután került sor, hogy egyre jobban elterjedt költői körökben az a feltételezés, hogy Rosmer János nem létezik, és különböző költőtársaimnak és barátaimnak tulajdonították a Hátsó ülést. A két fő gyanúsított akkoriban Németh Zoltán és Csehy Zoltán voltak. Egyfelől sokan azt hitték, hogy ez a Kalligram marketingfogása, valami belső, kiadói összeesküvés. (Bárcsak ennyi fantázia lenne a Kalligram marketingcsapatában!) Másfelől Németh gyakori szerepjátékait látták bele Rosmer verseibe. Harmadsorban erősen látszott a mentor, Csehy poétikai hatása. Az én nevem is felmerült, de a saját védekezésem meggyőző volt: ha homoerotikus verseket akarok publikálni, azt megtehetem a saját nevem alatt is – miért kellene álnéven tennem? Viszont Németh és Csehy családos emberek, feleséggel, gyerekekkel, ezért kértem mindenkit, ne feszegessék ezt az ügyet, ne legyen válóper egy unatkozó irodalomtörténész spekulációinak eredménye. Megkerestem újból Rosmert: kértem, vállalja fel magát, adja végre a verseihez az arcát. Addigra már vagy tíz éve megszakította a kapcsolatot a családjával, tőlük messze élt, talán nem zavart volna olyan sok vizet ilyen távlatból a coming-out. Nem akartam, hogy akár Németh, Csehy, Orcsik vagy Lanczkor látens, két életet élő, titkolózó melegként legyen elkönyvelve. Akkoriban, a Mindennapi ima hatására sokan Lanczkor Gábort is rejtőzködő melegnek gondolták. És Krusovszky Dénes neve is felmerült a Hart Crane-ciklus nyomán.
A bécsi Savoy nevű melegbárban ültünk le három éve márciusban ezt az egészet megbeszélni, Csehy Zoltánt is elhívta Rosmer. Eleve úgy választottuk ki az időpontot, hogy az esti Travi (Traviáta) miatt Csehy Bécsben legyen. Mindig meglep, hogy egyesek még azt is sugdosva pletykálták, hogy látták Csehyt itt vagy ott valami melegbárban, pedig ebben nincs semmi rendkívüli, én már Grendel Lajost is rajtakaptam meleg bárban sörözgetni, ez nem támasztja alá a feltételezéseket és találgatásokat, ahogy a gyanúsnak titulált operamániája sem. Felesleges ebbe most itt belemenni, mert csak téves irány – de ez a kérdés ennek a spekulációnak a legnehezebb része: itt nemcsak egy rejtőzködő szerzőt leplez le az unatkozó irodalomtörténész, hanem, mivel a versek egyértelműen megtapasztalt, átélt élményeket dolgoznak fel, valakit akarata ellenére megélt és eltitkolt melegséggel vádol meg. Holott a szerző az, akinek vallja magát, egy egyszerű, Bécsben élő erdélyi antikkereskedő. Legalábbis én ezt a verziót elhiszem, elhittem, engem meggyőztek.
Ezt a veszélyt hosszan ki is fejtettem Csehynek és Rosmernek, sokáig vitatkoztunk, érveltünk pro és kontra, de a félelmeimet elhessegették. Játék az egész, mondta Csehy, a felesége jobban ismeri őt annál, minthogy ezt az egész cirkuszt komolyan vegye. Spiegelman Laura miatt sem hagyta ott Garaczi Lászlót a felesége, Nagy Ildikó Noémi. A végén persze a szerzőséget Kabai Lóránt vállalta magára, talán poénból, mindenki tudta, hogy Garaczi írta. Rosmer felnevetett. Az a víziója támadt, hogy majd Németh Zoltán összehoz egy leleplező tanulmányt, nehogy lelepleződjön, hogy ő írta a verseit. A jó hangulat ellenére továbbra is zavart a gondolat, hogy valaki olyan lesz leleplezve, aki nem írhatta, amit Rosmer írt. Ne aggódj, majd elviszem a balhét, mondta ismételten Csehy. Végül addig csűrtük-csavartuk az elképzelhető szcenáriókat, mire bennem is felmerült a kétely, hogy valóban nem Rosmer írja ezeket a verseket – nem is volt egy poétikus alkat –, csak a játék részeként vállalta be ezt a szerepet.
Eszembe jutott, hogy az első kötetem megjelenése után egy idegen rendszeresen felhívott az éjszaka közepén telefonon, valami Zsuzsa, egy fiatal, zaklatott lány, aki könnyek között, elcsukló hangon, hosszan, gyengébbnél gyengébb verseket olvasott be a kagylóba és a biztatásomért könyörgött. Egy nap Karafiáth Orsolya elmesélte, hogy ő is hasonló hívásokat kap. Megvitattuk a helyzetet, és sok tanáccsal látott el. Évek múlva vallotta csak be, hogy valójában ő hívott fel, és a hangját álcázva ő adta ki magát Zsuzsának. Mondta, hogy olyan kedves voltam vele, hogy néha alig bírta elfojtani a röhögést. Megdöbbentem, mert korábban ezt fel sem tételeztem volna, akkor hirtelen mégis összeállt a kép.
Egyre erősebb lett bennem az az érzés, hogy a Rosmer-költészet tényleg nem más, mint a szerepkedvelő Németh-életmű része, és valójában Németh írja ezeket a vad homoerotikus verseket. Belefért a poétikai víziójába, Németh szeretett játszani a nemi identitások megkeverésével. Néhány évvel korábban egy e-mailben felkérte Darabos Enikőt, mint leszbikus szerzőt, egy novella megírására. Darabos hónapokig nem értette, miért lenne leszbikus. Németh kedvelte ezeket a gender-bending játékokat.
Rosmerrel utoljára egy éve váltottunk e-mailt. Mivel régóta nem vagyok szerkesztő, ő meg már nem ír verseket, szakmai kapcsolatunk megszakadt. Sokat járt Ibizára egy időben, és annyira megszerette, hogy Barcelonába költözött. Így találkozni sem találkoztunk régóta. A kopaszodó, őszülő, pocakosodó melegségem nem illett bele az ő konditermes, kigyúrt, bőrös világába. Csehy Zoltánt kérdeztem meg két hónappal ezelőtt, amikor újfent felmerült a neve mint potenciális Rosmernek, hogy mit szól ehhez az egészhez. Csehy megint elhessegette az aggódásomat, jó poén ez az egész, mondta, és őt nem is nagyon érdekli, ki mit gondol, majd a jövő irodalomtörténészei megfejthetik, kinek is volt igaza valójában. Csehy sem beszélt Rosmerrel azóta, hogy Katalóniába költözött, de valószínűleg, mivel eddig sem izgatta, kinek tulajdonítják a verseit, ezután sem fogja.