Három habkönnyű történet

Serim az asztalra borult, és elsírta magát. Hogy mi borította ki ennyire és ráadásul ilyen váratlanul, arra csak később derült fény, amikor a nap legforróbb órája után kiürült végre a terasz.
A heggyel szemben ültünk, abban az ivóban, ahol az út meredeken fölfelé kanyarodik, a laza murvába fúrtuk a cipőnk orrát, és hallgattunk a színes napernyők alatt. Úgy volt, hogy felmegyünk a szakadékhoz, és lefényképezzük a leszakadt kőfalak között az odalent terpeszkedő tavat. Talán a hőség vette el a kedvünk, talán fel sem akartunk menni igazán. Mindenki kért whiskyt is, egyikünk azt mondta, az jó a nap ellen. Hülyeség, persze, egyszerűen csak alkoholisták vagyunk, és jókedvünk volt, adta magát, hogy igyunk. Az úton tarka ruhás németek gyalogoltak a kilátó felé, mögöttük egy csapat gyerek trappolt kiabálva. Egyetlen szabad napernyős asztal volt, a terasz zsúfolásig tele francia, olasz és német csoportokkal. Ha mostanában whiskyt iszom, az illatáról felrémlik gyerekkorom késői időszaka, mintha örökre beleoldódott volna a szeszbe, és az ír és skót hordók fájába szívódott volna föl, hovatovább mára a hivatalos recept és eljárás része lenne mindaz, ami lenni akartunk egykor. Ezt úgy hívják nosztalgia, és az érzés csupa önhitt költőiség. Egyetlen ellenszere egy másik, még ismeretlen alkohol melyhez nem köt sem szívesség, sem emlékezet. Ilyen viszont igen kevés akad. Megittuk az italt, és egyikünk felnézett a hegyre. Az de magas, mondta, és lemondóan legyintett. Ez a mozdulat megerősítette bennem előbbi felismerésemet, miszerint noha minden erőnkkel valami jót, valami jobbat akartunk létrehozni, mint az előttünk járók, nemhogy meghaladni nem voltunk képesek az ő teljesítményeiket, de még az átlagosan elvárható eredményektől is távol vagyunk. A whiskynek fanyar kudarc íze van. Nem is tudom, nemzeti vonás vagy generációs alapbeállítás, hogy ilyenkor egyrészt mindig megérezzük a másik keserűségét, másrészt pillanatokon belül mind elkeseredünk. Tőlünk jobbra egy hangos olasz társaság borozgatott, és már-már dühítő harsánysággal kacagtak egy dalocskán, amit a társaság két mészfehér fogú, karamellás bőrű szépsége énekelt. Trágár nóta lehetett, mert annak ellenére pironkodva énekelték, hogy itt senki nem érthette a szöveget. Biztosan nem megyünk tovább, kérdezte egyikünk. Mind nemet intettünk. Én inkább néztem csak a hegyet, lenyűgözőnek találtam a fákkal benőtt, csonka kúp formájú hatalmas követ, melyen egyetlen ház sem volt látható. A többieken pedig elhatalmasodott a bánat. Jobbára azért, mert már azt is kudarcként élték meg, hogy beültünk ide, s ahelyett, hogy jól éreznénk magunk, ha már itt vagyunk, inkább szégyenkezni kezdtek azért, mert nem mutatkoztunk elég kitartónak és elhatározottnak. Kisebb részben meg azért, mert, mint említettem, megérezték rajtam nosztalgikus szomorúságomat, s nem akarván kimaradni az önsajnálatból, hagyták magukra telepedni a bánatot. Régen persze más volt. Bár ez sem egészen biztos. Olyan álmaink voltak, melyek létezésében pszichológiailag sem hihetünk, s ha a kényszerű visszaemlékezés komponálta képek tetszetősek is, ahogy egy színházi világításpróbán az előadás jeleneteihez megírt fényjelek gyors villanásai, mégsem lehetünk biztosak benne, hogy a darab valóban létezik. Nem is tudom, mi történt velünk két évtized alatt?
Egy fekete dzsip haladt lefelé az úton.
Nolan megvakarta a homlokát, és felém fordult.
Halottszállító, mondta elgondolkodva. Tudjátok, a házban, ahol lakom, nemrég történt valami. Erről a kocsiról jutott eszembe. Azt gondoltam, ismerem mindet, az összes lakót, mesélte tovább fakó hangon. Három lépcsőház, négy emelet. Van öt kutyás bácsi és négy macskás néni. Van egy gyönyörű cigány fiatalasszony és a három éves kisfia, aki mindig úgy néz rám, mintha a dialektika előtti, Hamvas által megfogalmazott archaikus logikából felelnék neki egy egyetemen. Van a gondnok. Remek ember.  Humora is van, meg zseblámpája. Amióta itt lakom, ő festette ki saját kezűleg az egész házat, a négy emeletet és a három lépcsőházat. Vannak a menő srácok. Változó csapat, változó gépjárműállománnyal. Amúgy egy író zajosabb néha magában is, mint harminc kőkeményen bulizó fiatal. Én már csak tudom, tette hozzá felnevetve. Az író bevonzza a tárgyakat. A tárgyak meg zajosak. A menő srácok az állandó mozgás az épületben. Aztán vannak az egyedül álló anyukák. Van köztük egy tömzsi, izmos, nem túl szép, szemüveges, kicsit zsíros hajú és pattanásos, akit, amikor a Sparban először láttam rászólni a fiára, legszívesebben visszakézből vágtam volna pofon, de később, amikor a három lépcsőház valamelyikében összefutottunk, négy szatyrot és szabad kezével épp a gyerek taligáját cipelte fel, míg a kölyök üvöltve fel alá rohangált a grádicsokon. Kérdeztem, segítsek-e, de csak röhögött Általában nem nagyon hagyják, hogy segítsek. Az alattunk lakó idős nénitől már meg sem kérdezem. Az arca pogácsa, de a szeme kékre festett, és rúzsozza az ajkait. Nála ez nem nosztalgia. Nem szokás. Még mindig „odatartozónak” akarja mutatni magát. A ház a hatvanas években épült. Kádertelepnek. Ez csak a „fölöttük vagyunk” szépészete a kaputól a boltig és vissza a harmadikig. Mi most fölötte lakunk. Ez láthatóan zavarja kicsit. Sosem hagyja, hogy a mázsás kosarát egy szinttel is feljebb vigyem. Egyszerre tisztelem ezt a tartást, és félek tőle. Az alázatos szigort látom benne. A büszke semmit. Egy óra alatt ér fel a harmadikra, és néha panaszkodik, hogy hangosan mászkálunk odafönn. Vannak a „talán értelmiségiek”. Középkorú pár, a férfi copfos, a nő megelégszik a konzervatív női divattal is. Tudás, derengő, előbukkanni kész, de valamiért szégyellt vidámság és kiérlelt nyugalom van a tekintetükben, utóbbit nevezhetjük szomorúságnak. Mindig előre köszönnek, és kijárnak a gangra dohányozni napjában, mondjuk, negyven alkalommal. Talán idegesek is, nem csak értelmiségiek.
Nolan elé toltam a poharát, mert láttam, hogy kezd kiszáradni a szája. Biccentett és ivott, aztán folytatta.
A ház derékszögben határolja az udvart. Öreg juharfák lombosodnak a placcon, melyre két mészkő lépcső vezet. Van tűzrakó, hinta, régi, üdülőkből ismert padok. Néha megállok itt a lépcsőházban és körbenézek. Alkonyat előtt jóval, négy óra felé, amikor a nap még nem bukott le a szemközti tízemeletes panel mögött, s ez a kelvinre még kék, látványra már sárga, részeges derengés becselezi magát a hatvanas évekből maradt enteriőrbe, a juhar levelek remegős árnyékot vetnek a drótüveg elé, a műkő zúzaléka az egyetlen színhelyes fekete, és három kölyök elrohan a végtelen és kibonthatatlan titkokat rejtő biciklitároló felé, olyankor arra gondolok, hogy mindegy, hol él az ember. Honnan zuhan munkába, s hová cipeli fel magát, ha vége.
Munkások, ha él még a név, élnek itt is. Van bennük egyfajta, s számukra is némileg nehezen érthető önuralom. Udvariasan segítenek, ha egy szekrényt a másodikra vinne valaki, fegyelmezetten, szakértelemmel emelik át a családi ruhásszekrényt a korláton, s a fordulóban sincsenek káromkodásokkal kísért tanácsaik. Lenézik a halandókat, de nagyvonalúan megbocsátanak mindenkinek. És vannak hivatalnokok, könyvelők, pénztárosok, különféle cégek alkalmazottai, van négy macska, akik uralkodnak a kert és a három lépcsőház felett, de a becsomagolt emberrel még sosem találkoztam itt. Kerekeken tolták, és mintha egy fagyos hegyről mentenék, vastagon beburkolva feküdt egy tépőzáras, élénkpiros, víztaszítónak látszó, hőtartó burokban.  Két ember tolta, vitte. Izzadtak, mint a fene. Egy lánynak a házból tartania kellett a kaput, amíg kiviszik. Engedelmesen zökkent a fellépőn. Olyan volt, mint egy hatalmas golfzsák. Isten nyugossza, mondta a melós. Ennyi az élet, mondta az egyik a menő srácok közül. Bazdmeg, tegyük le, fújtatott a második hullaszállító a kapu előtt. Sokat beszélünk róla a házban. Mindenki ezt próbálja kideríteni. De nem tudjuk, ki volt. Azóta töprengek néha azon is, én ki vagyok… Egy volt a kétszázból. Egy vagyok a kétszázból.
Szomorú történet, nyugtáztam, és felálltam, hogy rendeljek még egy kört. Nolan hátradőlt, és előhalászta zsebéből a dohányt.
Amikor visszaértem a piákkal, még mindig hallgattak.
Serim csak ült maga elé meredve, és az üres poharát forgatta az asztalon. Nem is tudom, kezdett bele valamibe, ami valószínűleg még benne sem állt össze teljesen, nem is tudom, kell-e egyáltalán mindenkiről tudnunk, aki a környezetünkben megjelenik? Úgy vélem, nem. Az embert feldarabolja az állandó figyelem kényszere, s mert már korántsem csak a szűk falunyi, lépcsőháznyi pár tíz, pár száz emberre kéne gondot fordítanunk, hanem a telekommunikációnak hála milliók és milliárdok várják, hogy tudjunk róluk, és mint lelkiismeretes emberek, mi mindent el is követünk azért, hogy kellően informáltak legyünk, a dolog hovatovább tarthatatlanná fajult. Már arra sem marad időnk, hogy a legszűkebb értelemben vett fontos és meghatározó emberekre figyeljünk, akik a barátaink, a családunk, a szeretteink.
Nolan felröhögött. Ezért vagy te sülve-főve a feleségeddel, kérdezte. Ide is alig bírtunk elcsábítani.
A feleségem más tészta, mondta szigorúan Serim. Csodálatos asszony! Otthont teremtett nekem. Sosem hittem benne, hogy lesz egy hely valaha, ahová nemcsak aludni teszem be a lábamat, hanem, mint gyerekkoromban a kisszobámba, könnyelműen és biztonságban tudva magam, álmodni, fantáziálni és játszani az életet. A feleségem mindent megad nekem. És igen, én is főleg, ha nem kizárólag csak rá figyelek. Kikészít a valóság, a bank, az ügyfelek. Értsétek meg, én naponta legalább kétszáz levelet intézek, néha száz emberrel is beszélek telefonon, nem is beszélve a kollégákról. Csak a mi emeletünkön vagyunk kétszázan. Legszívesebben elbújnék, ki se jönnék a lakásból, ne is tudjanak rólam. Legszívesebben meghúznám magam, és mozdulni se mozdulnék, ha nem muszáj.
Mi tagadás, tele vagyunk szomorú történetekkel. Itt ülünk a világ egyik legszebb helyén, egy gyönyörű teraszon, napernyőnk is van, de képtelenek vagyunk élvezni legalább egy kicsit.
Ahogy a hőség kezdett alábbhagyni, felszedelődzködtek a népek. Lassan már csak mi és az olaszok maradtunk.
Most Serim ment el újabb italokért. Nolan megveregette a vállam. Fel a fejjel, barátom, mondta, és elmosolyodott.
A nap lassan az ellenkező oldalra ért, s a hegy most már egészen feketének látszott.
Már jól vagyok, kösz, feleltem Nolannak, amikor Serim visszaért. A tálcát letette elénk az asztalra. Sorban levettük a poharakat, és egymás felé emeltük.
Egs, kiáltotta Nolan és Serim szinte egyszerre, s mindketten rám néztek, mintha összebeszéltek volna, mintha tekintetük egyesített erejével akarták volna kikényszeríteni, hogy valóban meggyógyuljak.
Azon tűnődtem, hogy mindaz, amit életemben eddig tettem, mennyit ér, ér-e valamit, de csak arra jutottam, hogy minden cselekedetem, minden szavam csak az előzőeknek valamiféle magyarázata. Mindennel azt akarom bizonyítani, hogy a korábbi tett igenis helyes volt, igenis elkerülhetetlen, igenis a legjobb, ami részemről megtehető volt. És a következővel majd erre adok hasonló magyarázatot. Mintha Nolan minden új regénye az előző értékelése lenne. Talán már az elején elvétettem a lépést, s azóta mindenkivel csak azt próbálnám megértetni, hogy miért. Így viszont sehova nem jutunk.
Azt mondtad, Serim, hogy legszívesebben elbújnál valahova, mondtam, és megköszörültem a torkomat. Serim bólintott és félénken elmosolyodott.
Három napja, folytattam, éjszaka rám tört egy lázroham. Arra ébredtem, hogy elmondhatatlanul fázom, pedig betakarva aludtam, s bár az ablakok nyitva voltak, az utcán sem volt különösebben hideg. Összehúztam magam, olyan kicsire, amilyen kicsire csak tudtam, a fejem is behúztam a takaró alá, hátha a leheletemmel is melegíthetem magam. Az izmaim megfeszültek, megtartóztathatatlanul remegett a lábam és a kezem. Ilyenkor belülről fázik az ember, tudom, ez egyféle exoterm reakció, mégis segíteni szokott egy másik takaró, köntös, pulóver is. A baj csak az volt, hogy képtelen voltam kibújni a minimális meleget nyújtó takaró alól. Az életem vékony, de utolsó létező védelmi vonala mögül. Úgy éreztem, hogyha megteszem, azonnal megfagyok. Pedig csak pár lépésre volt az ágytól a szék a pokrócokkal, mellette az ablak, amit be kellett volna hajtanom. Nem géppuskatűz várt. Nem büntetőszázad, őrség, ami a szökött rabokat keresi a sötétben pásztázó reflektorokkal. Csak pár lépés az éjszaka lehűlt szobában. Nem hittem, hogy képes leszek lerúgni magamról a takarót, és összekoccanó fogakkal, ökölbe szorított remegő karokkal elbotorkálni a székig meg az ablakig. Röhejes, hogy gyalázatos félelem árán is életben akarunk maradni. Hogy néha az életünkkel sem törődünk, annyira rettegünk a bizonytalantól. Hogy néha úgy fogadjuk el a sorsunk, azt a vékony, fájdalmas, kínzó életet, hogy a kínok ellen semmit sem teszünk, csak beletörődünk a halálba. Hogy annyira félünk a haláltól, hogy zokszó nélkül átadjuk neki magunk, mert az is biztosabb, mint a megismerés. Inkább megfagytam volna a könnyű takaró biztonságában, minthogy bevállalva a „hideget”, elmenjek még két másikért. Röhejes, de így van.
Megemeltem a poharam.
Tisztelet a hősöknek, akik kibújnak a takaróik alól, hogy minket megvédjenek, mondta Nolan, és komoly ábrázattal az enyémhez koccintotta a maga whiskyjét.
Serim nem szólt, csak elmosolyodott, és egy húzásra lenyelte az italt.
Az úton ilyenkor jobbára már csak lefelé jönnek. Egy vidáman szállingózó társaságot figyelve pedig arra gondoltam, hogy ha kis szerencsével nem a nulla pontban születünk, hanem pár egységgel feljebb a koordinátarendszer függőleges tengelyén, néhány év alatt még akkor is nagy eséllyel visszazuhanunk a semmibe. Az életünk folyamatos süllyedésben van. A felhajtó erő kevés, energiánkat felemésztette valami furcsa kór. Mikor érjük el a földet? Mikor csapódunk bele akár a szemközti hegybe, ami ilyenkor, alkony előtt egészen fekete?
Most abban kéne reménykednünk, hogy valami történni fog.
Legalább a végén, mondhatná akárki, de mindenkit el kell keserítenem. Nem fog. Hacsak nem annyi, hogy amikor a gyakorlatilag már kiürült teraszról felállt az olasz társaság, az egyik mészfehér fogú és karamelles bőrű szépség odakiáltott nekünk valamit, és Serimnek búcsúzóul, nevetve csókot dobott. Serim vigyorgott, de a szeme elpárásodott. A nagy, barna szemét még nagyobbra nagyította a könny. Talán arra gondolt, hogy mégsem azt a csodálatos és felülmúlhatatlan nőt kellett volna elvennie, akire olyan büszke volt, és aki már a felesége marad, amíg világ a világ, és akihez minden este hazamegy a negyvenedik emeletről, ahol kétszázan dolgoznak reggel nyolc és este hat között? Talán arra, hogy újra festeni kezd?
Nem. Nem erre.
Miután, hogy könnyeit elrejtse előlünk, az asztalra borult, suttogva azt mondta, hogy végre összeállt benne a kép. Ez a kép nagyon részletes, a legkisebb részletig aprólékosan kidolgozott, és épp ezért teljesen egészében még előtte sem átlátható. De ez most nem is lényeges. Mert mindaz, amit látunk, amit megélünk, csak az értelmezés egyetlen lehetősége.
Serim felemelte végre a fejét, és a szemembe nézett.
A legbutább kérdés, mondta, az, hogy mi a megoldás? Mi a megoldása a víznek, kérdezte. Ha megfagy? Ha elpárolog? Machiavelli talán megoldást jelentett bármire, vagy Konfucius? Van az energiának egy ilyen megnyilatkozása, mint Konfucius. De annyi tudással és bölcsességgel, amit felhalmoztunk az évszázadok alatt, motyogta, nekünk a legegyszerűbb dolgokra nincs válaszunk. Amikor egy megfázott ember ül egy társaságban, s kidörzsölt orrával nem érzi, hogy megindul orrlyukából az ezüstös, kocsonyás takony, mindenki undorodik, de nem szól senki sem. Bután, borzongva hallgatunk. És csak az igazán nagyok, a kiválasztottak, egy Konfucius vagy egy Machiavelli, akikben a sötétség vagy a fény anyagszerűvé sűrűsödött, képesek szóvá tenni, amit mi észre se akarunk venni, mert gyűlöletes, mert félelmetes. Vagy egy ilyen mészfehér fogú, édes olasz lány, tette hozzá elmosolyodva, aki csókot dob az embernek, amikor eluralkodik rajta a fájdalom. Lassan, győzelmesen felállt, és kezével az asztalra támaszkodott. Most már minden rendben, mondta. Már hazamehetünk.
Nem kértünk több italt. Felnéztünk a hegyre, de a hegy már nem törődött velünk. Olyan volt, mint egy megtömött katonai zsák ütközet után.
Hűvös szél érkezett a sziklák felől. Esteledett. Felálltunk mi is. Nolan előkaparta megint a dohányt. Elnéztem a messzibe nyúló, szürke úton.
Már hazamehettünk.