Noé vendéglője – A 25. számla; Tótágas és kokain

Pityergős őszi esőben irányítom kicsit szomorkás hangulatú lépteimet a romkocsmaövezetben megbúvó törzskocsmám irányába, azzal a szilárd elhatározással, hogy végre megkezdem a Magyar Mámor történetéről szóló sorsdöntő előadás-sorozatomat, de…
de még idáig sem juthatok szokásos bevezetőmben, mivel tenyerembe simuló törzskocsmám úgynevezett ajtajában a FIZETŐPINCÉR áll, akárha GÁBRIEL, a Paradicsom őrzőangyala lenne, aki egyben Magyarország védangyala is, legalábbis a Szabadság téren, a Német Megszállási Emlékmű tetején, de akinek szobrát a Millenniumi emlékmű, a Magyar Történetfilozófiai Mámor eme irtóztató monumentuma oszlopának makkján szintén megcsodálhatjuk, ha ugyan ellát bárki is oda, abba a hazába, a rettentő magasban.
És szól, de nem az angyal, hanem a FIZETŐPINCÉR, aki a Szent Korona és a Kettős Kereszt helyett általában egy súlyos számlát tart vala a kezében: – Mostantól e hely, mint egykor SZÉCHENYI ISTVÁN grófnak a döblingi elmetébolyda,  megszűnt asylumként szolgálni tisztelt FILOLÓGUS uram és ivócimborái számára. Az úgynevezett önkormányzat úgy döntött, hogy nem passzol a rendszerébe eme elavult, kockás terítős, kézműves vegán fasírt és „újragondolt” disznópörkölt helyett házikosztot nyújtó, kívül zöld, belül barna vendéglő. És helyzetemet, és ezzel az Önökét is szerfölött súlyosbította, amikor makacsul megtagadtam, hogy szerepeljek a legjobbkocsma.hu nevű úgynevezett honlapon. De hogy ne érezze magát kiközösítve a szellem Paradicsomából, az új bécsi háziúr, Herr NEMETSCHEK gondoskodott egy friss bérleményről, melybe tisztem most FILOLÓGUS uramat haladéktalanul elvezetni.
És már indulunk is, már repülünk, de mivel a képzelőerő szárnyán szállunk – melynek révén, mint ideálom, DAVID HUME úr írja, az ember tetszés szerint átrendezheti és megváltoztathatja az ideáit –, voltaképpen a következő másodpercben, azaz mondatban már ott is termünk.
És e kis utazás alatt eszembe ötlik ama 2013-as augusztus, annak is 25-ik napja, midőn először hangzott fel nyomtatásban a kiáltás: „Meg kellene írni egyszer a Magyar Mámor történetét!”
És aztán következett NOÉ vendéglőjének romkocsma-övezeti megalapítása, KRÚDY szavai mentén, aki szerint „Legalól, a föld mélyében bizonyára Noé ül, aki először volt részeg a világon, és Noé vendéglője felett következnek a föld színe alatt a többi vendéglők és vendégek, akik a bor miatt nem tudnak a süllyedő vendéglőkből kimenekülni.” Aztán a továbbiakban, mint egyik törzsvendégünk, a nagytermészetű és bakunyinista  SZTAREC említette, a szó és a tett egységbe forrt, különös tekintettel a Cári Magyar Borbizottság történetét megéneklő két számlára, 2014 és 2015 fordulóján. És a szárnyatlan repülés közben eszembe ötlik a Második Számla is, és az összes magyar történetfilozófiát összefoglaló négy szócskát, „Nem boldog a magyar!”, melyre fatálisan rímel a „Milyen lehet négy deci?!” nevezetes és ugyancsak négyszavas kérdése, SZINDBÁD és a róla regényt író MÁRAI SÁNDOR gondja, melynél infernálisabb mélységű problémát még nem lökött felszínre a fröccsök öntözte magyar agy.
És továbbá felködlik fröccsös poharak gyöngyharmatos üvegén át, hogy noha már sikerült is berendeznem kispolcomon a Mámor Kiskönyvtárát, a rettentő italozások közepette minduntig meggátolta valami, hogy végre ténylegesen belekezdjek a Magyar Mámor, későbben pedig a Magyar Bohém történetének taglalatába; valami mindig közbeszólt, egyszer a Charlie Hebdo elleni merénylet, máskor a párizsi mészárlás, megint más ízben Mutter Merkel és a magyar migránshelyzet vagy „az alcsúti szisztéma titka”, nem is beszélve az olyan magyar tébolyokról, mint a PÓSA LAJOS tiszteletére rendezett Emlékév, melynek egyetlen irodalmi vagy művészeti jelentőségű eredményére sem sikerült mindeddig rálelnem.
És mindezek mögött és fölött ott lebegett SZEKFŰ GYULA elmélete „a magyar bortermelő lelki alkatáról”, melyet 2013 decemberében foglaltunk számlába, és amely nem kisebbet állít, hogy a magyar nem eladásra termeli borát, hanem inkább maga megissza. Lehet, hogy ebből következik az egész magyar történelem zsákutcája? Belefulladva a harmadik emeleti ablakokig borral töltött zsákutcába, melyből szükségképpen csak egyetlen irányba, visszafelé, a zsákutca bejáratánál nyíló magyar torkok űr- és árterébe áramlik a folyadék? És akkor e zsákutca nem egyéb, mint a Magyar Mámor története?
És miközben mindezt átpörgetem egyelőre még száraz agyamon, és miközben a képzelet röpte lendületesen visz, átgondolom szereplőimet, hogy vajon élnek-e még, és ha igen, miként?  
Ámde kicsoda tudná leírni meglepetésemet (hacsak én magam nem…), amikor a bejáratnál, mely ezúttal valóban megérdemli az ajtó, sőt inkább kapu nevet, NEMETSCHEK siet üdvözlésemre és maga után von az új kocsmaszobába, ahol azt kell örömmel tapasztalnom, hogy ott ülnek mindannyian a teremtett hőseim és ivócimboráim, és mint LUKÁCS GYÖRGY szerint a görög eposzok hősei, nem változott, nem öregedett vagy fiatalodott egyikük sem, a TÁLTOS kurucos művészcopfja most is ősz és zilált, szemüvege most is szódásüvegalj; társa, SZABÓ ERVINNÉ, a Magyar Művészeti Alkotóház könyvtárosnőjének bő szoknyája ezúttal is libben és örvénylik, most is előtte a céges laptopja; és előkerült a SZTAREC is, aki bozontos bojárszemöldöke alól féltékeny pillantásokkal vizslatja a SZABÓ ERVINNÉ mellett helyet foglaló, a hölgynek némi sikerrel udvarló  VÁNDORFILOZÓFUS-t, aki hónapok óta készíti elő előadását, amelybe, hozzám hasonlóan még eddig nem sikerült belekezdenie: A fej betegségeiről KANT úr alapján, különös tekintettel a magyar seggfejre.
És ki tudná fokozni megrökönyödésemet (hacsak ismét én magam nem), amikor azt kell látnom, hogy féltett és szeretve leporolgatott kispolcom ugyancsak ott peckeskedik az egyik sarokasztal mellett, rajta a Mámor Kiskönyvtára jól megválogatott kötetei, ADY publicisztikai művei; a két CHOLNOKY beszélyei és cikkei, LOVIK KÁROLY és KRÚDY iratai, köztük díszhelyen az Ady Endre éjszakái és a Boldogult úrfikoromban; GOZSDU ELEK Weisz Annának írt levelei; LISZNYAI KÁLMÁN Dal-zongora című rettenetes verseskönyve, és még sok egyéb, balcsillagzatos, kísértet-csárdásos magyar alapmű, melyek felsorolása szükségtelen, hiszen hamarosan sort kerítek rájuk döntő előadás-sorozatomban, melyet, most így orrontom, ebben a croissant-friss kávéházban nem zavarand meg majd semmi.
Amiben élénken tévedek, mert miután elül a finom taps, mely belépésemkor fogad, és a kis színpadon helyet foglaló és Haydn egyik menüettjét játszó vonósnégyes tagjai is félbehagyják a muzsikát és tiszteletemre a vonóval finoman ütögetik a hangszereket oldalát, a TÁLTOS emelkedik szólásra asztala mellől, és metsző gúnnyal kiált felém:
– Remélem, FILOLÓGUS uram is visszaadta már a maga keresztjét? Mert én már postáztam, igaz, azt kétségtelenül még GÖNCZ ÁRPÁD bácsi kezéből vehettem át.
– Akkor hibát követett el. Mivel RADNÓTI SÁNDOR éppen azzal az érveléssel nem adta vissza parancsnoki fokozatú keresztjét, hogy GÖNCZ ÁRPÁD-tól kapta. És en plus a jeles esztéta nem tekinti a mai rendszert kontinuusnak az előzőekkel, pusztán azért sem, mert közben a kitüntetés címe is megváltozott. És hasonlóan, de még részletesebben érvelt KŐSZEG FERENC is.
– Basszus és klarinét, ahogy BARTÓK mondja A csodálatos mandarin csábítási jelenetében. Ez tényleg hiba lehet; mert RADNÓTI-val tényleg nem szeretnék szembeállni, noha már nem ő osztja Kossuth-díjat, azaz esélyeim csak nőnek az elnyerésére.  De miért nem szóltál, Melindám, hogy vigyázzak??? – hörgi a TÁLTOS és egy újabb pohár után nyúl, mely feltehetően NEMETSCHEK ajándéka. – Hát kikkel kerültem egy és egyúttal nem egy csoportba?!!
– Én nem adtam vissza, mert szerencsére nem is kaptam - felelem ugyancsak metszőnek vélt epével. – És nem is kaphattam, szintén szerencsére, mivel – mint a sokféle, szinte beláthatatlan sokaságú és minőségű  kereszt közül az egyiket megkapó KUKORELLY ENDRE oly meggyőzően írta – semmivel sem érdemeltem ki; nem mintha egy állami-polgári- katonai kitüntetésnek bármi köze lenne a vélt vagy valóságos polgári érdemekhez,  amely tézisnek klasszikus példája KERTÉSZ IMRE esete, aki aligha tett valamit is Szent István eszméinek megvalósulásához, viszont az őt német táborokba szállító magyarok elég sokat tettek ahhoz, hogy Szent István eszméi még véletlenül se válhassanak valóra. Vagyis a legjobban akkor jár el az ember, ha úgy tesz, mint SZÉKELY JÁNOS, aki utolsó töltényig küzdött az ellen, hogy megkapja a Kossuth-díjat, noha számtalanszor felkínálták neki.  
– Mondhatjuk akkor azt, hogy a maguk Imréje nem pusztán holokauszt-bohóc, de Szent István-clown is volt??!! Mi több, feltételezhetjük-e azt, hogy az egyikből következik a másik?! – kérdi a VÁNDORFILOZÓFUS okosan SZABÓ ERVINNÉ felé sandítva.
Aki viszont nem veszi a lapot, és felcsattan: – Hagyjuk már ezt az örökös kicsinyeskedést! Miért nem foglakozunk inkább e nyugalmas, békebeli helyen a Magyar Mámor történetével? És NEMETSCHEK ajándékával? Magam meg FILOLÓGUS uramnak készítettem elő egy soha nem idézett passzust KRÚDY irataiból – szól, azzal odalép az oldalról betolt büfékocsihoz, melynek régi üveglapján most pezsgősvedrek állnak, bennük MOLNÁR FERENC kedvence, a Mumm Cordon Rouge.
És odaveti A TÁLTOS felé: – Olvasd!
Aki felüti a kötetet és ezt zengi bele a terembe:
„Mi mulatságosabb: a francia pezsgő vagy a kokain? – kérded mélyen tisztelt Szerkesztő barátom. A válasz csak egyféle lehet még 1929-ben is. A francia pezsgőt nem győzhette le bús olcsójánosi korunkban sem a kémia.”
– Azóta viszont legyőzte – mormolja a VÁNDORFILOZÚFUS, miközben átveszi SZABÓ ERVINNÉ kezéből a gyöngyöző billikomot.
És a TÁLTOS folytatja az Öreg lumpok, fiatal lumpok című tárca felolvasását: „Azt mondják, korunkban többé nincs idejük a mámort keresőknek a hosszadalmas lumpolásra, mert az életnek sokkal több a teendője, mintsem bálokban, kocsmákban, vidám társaságokban lehetne lopni a napot, éjszakát. A mámornak olyan gyorsan kell jönnie, mint a röpülőgépnek.
Ma, amint mondják, elegendő néhány szippantás a fehér porocskából, amely után csaknem ugyanarra az állomásra érkezhetik az ember, ahol megszabadulhat hétköznapi gondjaitól.”  
És közben egyre emelődnek és ürülnek a pezsgőspoharak, és senkit sem érdekel a kokain.  
– És most következik az a szakasz, amelyet talán egyenesen magának címzett KRÚDY 86 évvel ezelőtt – mondja SZABÓ ERVINNÉ, és átveszi a könyvet, hogy a TÁLTOS is kortyolhasson, és immár ő búgja felém mézdús hangon:
– Maholnap történelmi zamata lesz annak a kézikönyvnek, amelyben a régi lumpolások lefolyásait, kedveit, kirándulásait, kocsmacserélgetéseit, hangulatvadászait, mondókáit, szertartásait, szabályszerűségeit, mámorosságait, csalódásait, katzenjammereit írná valaki az utánunk következő, idegenszerű nemzedéknek. Ha Isten éltet, valaha megírom ezt a lumpkönyvet, mert igen régen megalapozott hírnevemmel szerzetesi életemmel sem változtathatok. Igen, meg kell tanítani az új nemzedéket a rosszra, hogy a még rosszabbtól megóvjuk őket. Könyvet kell írni a lumpoknak.”
– És hogy lássa, mi is tanultunk az elmúlt évek alatt valamit, noha még nem írta meg a KRÚDY által vizionált könyvet, ezt nézze, uracskám! – kiáltja operettdívás hangon, és azzal máris az oldalt álló kártyaasztal tetején termett a lengeszoknyás SZABÓ ERVINNÉ. – Remélem, ismerős a jelenet?
– Hát persze! – kiáltom a döbbenten álló gyülekezet felé KRÚDY ez, mégpedig az Ady Endre éjszakái! „A réveteg költőnek felelni sem volt ideje, amikor Rienzi Mariska egyetlen ugrással a biliárdasztalon termett. A művésznő meghajtotta derekát, tenyerével az asztal közepére támaszkodott és testét egyetlen lendülettel a levegőbe dobta. Ott állott tótágast az ámuló Ady előtt. Természetesen nadrág nélkül abban az időben sem jártak a művésznők.”
De hogy a zöldposztóval bevont kártyaasztalon most tótágast álló SZABÓ ERVINNÉ viselt-e nadrágot, azt csak a következő, azaz a 26. számla kiegyenlítésekor fogjuk megtudni. Vagy akkor sem.