Kalligram / Archívum / 2016 / XXV. évf. 2016. október / Zuhanás

Zuhanás

A bamba fasszal ölelkeztek, majdnem teljesen meztelenek voltak már mind a ketten, nagyon jólesett neki a csókolózás, amibe nemrég újra belemerültek. Minden olyan volt ekkor, mint egy filmben, bármelyik filmben pontosan ilyenek a fiatalok, akik egymásnak esnek, úgy gondolta, ha kívülről látná magukat, szép, érzéki jelenetnek lenne a tanúja. Ez a rendezettség – hogy minden, amit csinálnak, olyan, mint annak lennie kell, hogy szépek, és vágyakozón simogatják, szorítják egymást, néha kinyitják a szemüket, csak hogy egymás tág pupilláiba nézzenek egy pillanatra, de már szinte harapnak is egymásba mohón, belemarnak egymás fenekébe, hátába, vállába, összetúrják egymás haját – elégedetté tette. Eddig majdnem minden úgy ment, mint ahogy azt elképzelte, ahogy a rendezők és kameramanok százai, ahogy a nézők és színészek is elképzelik, és mutatják meg újra és újra.
A fiú, ez a bamba fasz, nem bizonyult rossz választásnak, többé-kevésbé jó partner volt eddig saját kis belső filmjéhez. Most lenyúlt a jobb kezével, hogy végigsimítson a combján, benyúljon annak belső oldalára és fel a bugyihoz, gyengéden simogatni kezdte, aztán erősebben. Mindez őbenne kezdte kiiktatni a belső világot, arra lett figyelmes, hogy nem ura saját érzeteinek, finom pezsgés járta át a gyomrát, melegség terült szét az arcán, önkéntelenül nagy levegőket vett, cuppogás töltötte be a fülét, bizsergés indult a hasa aljából, terjedt szét, és kúszott végig a gerincén, fel a nyakán, és mindez találkozott egyre gondolattalanabb fejében.
Az egy pillanatra eluralkodó kontrollvesztés viszont ijesztőnek is tűnt, nem tudta biztosan, de úgy sejtette, az eddig tartó borozás és a mostani érintések kombinációja az oka, de aztán megnyugodott. Ezt követeli meg a szerep. És önkéntelenül tudta, mit tegyen, kezei elindultak végigsimítani a fiú alkarján, hátrébb tolták a kezét és a bugyi két oldalát fogták meg. Hátrébb lépett, közelebb az ágyhoz egy picit, és letolta a bugyit. A világos, hosszú szőrön sercegett a pamut, alul pedig egy kissé hozzá volt tapadva az anyag a testhez, mégis a mozdulat elég könnyednek bizonyult.
Bár mindez egy pillanatig tartott, hosszúnak tűnt, látta, ahogy az előtte álló fiú végigköveti a tekintetével a kezeket, aztán egyetlen pontra koncentrál, úgy állt ott, gondolta, mint a majom az Űrodüsszeiából, amikor először látta meg a kőtáblát, a lehetetlen találkozás miatti meglepődés, ösztönös vonzalom, zsigeri kíváncsiság, félelem, szégyen és hála ültek vonásain. Tükör lett számára, amiben saját magát is bámulta egyben, ő is hasonlóan érzett, le kellett küzdeni a tanult szégyent a meztelenség miatt, kíváncsi volt, megteszi-e a kellő hatást ez a végső, felkínálkozó mozdulat. Mondania kellene valamit talán a szőrről, látva a meglepettséget, hogy ő így szereti, mert a francia filmekben a színésznőknek mindig meg van hagyva, csak hogy indokoljon – hiszen tudta ő, hogy a legtöbb lány manapság gyermeki csupaszra szőrteleníti magát, és hogy talán még undorító is lehet ma egy fiatal számára a természetes fanszőrzet, még ha simára gyantázott bikinivonalakkal is.
De ez az ostoba meredés csak egy pillanatig tartott, a fiú felnézett és elmosolyodott, ezzel orrán levegőt préselve ki, jól hallhatóan, mint a bikák roham előtt, de látszott, csak örömből, cinkosan, nem gúnyból, és rögtön ott folytatták, ahol az imént megszakadt. Még csak el sem időzve a szőrökkel, rögtön a nagyajkak közé nyúlva, a rózsaszín húsba, meleg, bőséges nedvességbe, két ember keze egymásba fonódó ujjakkal. Csókolóztak közben, aztán amikor legközelebb eltávolodott a fejük, azt mondta a fiú vigyorogva – milyen nedves vagy már, lehet, mégsem vagy annyira leszbi. Visszagondolt majdnem egy évvel ezelőtti beszélgetésükre, értette az utalást az egyébként csak a helyzet nyomása alatt kitalált mondatára, amit maga sem gondolt komolyan, sem komolytalanul, egyszerűen csak nem érdekelte a téma, de ha már mondani kellett, valami érdekeset akart mondani.
Elmosolyodott ő is, önkéntelenül, érezte, ez a fintorral vegyes mosolya, amikor kissé felhúzza az orrát, levegő szökött ki rajta. Nagyon könnyűnek érezte, amit csinál, akarta a nyomást a lába között, sóvárgott rá, bizsergett, és egy kicsit meg is lepődött ezen, bár nem először történt így, de most minden más volt, eddig ennél tovább nem jutott, vajon milyen lesz, amikor tényleg belédugnak egy farkat. Nehezére esett nem csak úgy elfelejteni mindent, miért is csinálja ezt; az a szerepe, hogy ő most szerelmeskedő nő, nemsokára felvételi a Színműre, nyomatékosította magában – ezért hátrahajtotta a fejét és felnyögött. Eszébe jutott a pillanat, amikor végleg meghozta döntését, jó pár órával ezelőtt, még délután, és benedvesedett már a tükör előtt. Régóta gondolkozott nőiségén, de csak egy dologra jött rá egészen eddig, hogy elkerülhetetlen, erre viszont már gyerekként. Erről felsejlett neki az a nap, amikor történt, és úgy érezte, mintha megint magasról zuhanna, és elvesztené az eszméletét.

Az öccsével kergetőztek a nyárfa körül. Ekkor tizenegy-tizenkét éves lehetett, az öccse pedig nála két-három évvel fiatalabb. Könnyen cselezte ki a kisfiút, és futott el előle, egy pár éve már magasabb volt nála és erősebb, gyorsabb is. Mindig is le tudta győzni bármilyen játékban, kivéve, ha kicsit hagyta magát, de egy ideje még könnyebben, korábbi hasonlóságukat megtörte valami, amiről nem beszélgettek. Egész nap, bár erre semmilyen különösebb ok nem látszott – nem érezte magát betegnek, nem folyt az orra, nem fájt a torka – émelygett, és mintha csikart volna a hasa, egészen mélyen, pedig se éhes, se túlevett nem volt, még csak wc-re sem kellett mennie. Egy pillanatra megállt szusszanni, és összegörnyedt, hogy enyhüljön az érzet, eközben látta eltűnni a bokrok között öccse meztelen hátát. Már a saját kertjükben sem játszott félmeztelenül, irigyelte az öccsét, amiért ő igen. Most egy fekete, rövid, lenge, nyári ruha volt rajta, és szigorúan bugyi.

Utoljára évekkel ezelőtt vetkőztek egymás előtt meztelenre. Korábban, ha mamásat, szerelmeset vagy orvosost játszottak, feszengés nélkül, természetesen szemlélték egymást és játszották a dajkálást, az ölelést, a csókolózást, a vizsgálatot. A kert oldalánál a bokrok között még az iskolás kor előtti utolsó nyáron, levette az öccse pólóját, aki ekkor mehetett középső csoportba, meghallgatta a tüdejét, kérte, sóhajtson, sóhajtott, utána azt mondta neki: most ne, ekkor versenyeztek, hogy ki tartja vissza tovább a lélegzetét, ő nyert.
Fülét a fiú szívére tapasztotta, az dobogott, majd a csuklóját fogta meg, ott nem érzett dobogást, súlyos betegségre gyanakodott, de folytatta a vizsgálatot. Megkocogtatta a térdeket, hogy rúgnak-e, nem rúgtak, viszont amikor erősebben csinálta, a kisfiú visszarúgott. Tovább vizsgálódott, lekerült a rövidnadrág is egybefogva az alsóval. Mért ágaskodik? – kérdezte, erre pedig az öccse vállat vonva válaszolt: Nem tudom, nyomódik. Ekkor tovább nézte a többi testrészt, felemelte a karokat, de a hónalj csiklandós, ezért azt nem sokáig lehetett vizsgálni. A kisfiú is akart doktor lenni.
Ő már nagylány volt, hiszen iskolába ment, ezért előzékenyen felemelte a karjait, hogy le lehessen venni a felsőjét, de most nem a szívét akarták megvizsgálni, úgyhogy letolta a bugyiját is. Azt mondta neki az öccse, hogy feküdj oda, de bokrok alatt és között alig volt fű, viszont sok kis ág, levél és hangyák lepték a földet, úgyhogy kimentek a fűre. Az arcára és a testére sütött a nap, csakúgy, mint az öccsére, ő pedig széttárta előtte a lábait. Neked nem olyan. Nekem nem ágaskodik, mondta. A kisfiú bele akart dugni egy kis ágat, amit a bokor mellől szedett fel, de ez már az első pillanatban fájt neki, úgyhogy megrúgta az öccsét, aki ettől hátraesett.
Ezután megfogta a fejét, széttúrta a haját. Akkoriban majdnem ugyanolyan hosszú volt a hajuk is, csak később kezdte el növeszteni, amikor már iskolába kellett járni, és mások is növesztették, a kisfiúét pedig csak akkor vágták le rövidre, amikor ő is iskolába ment. A sajátjától alig különböző, szőke fejet vizsgálgatta. A napfény, ahogy az öccse hajában árnyalatokat vetett, szórakoztatta. Te is tündér vagy! Anya mesélte, hogy a tündérek a Dunába eső napfényt fonják a hajukba reggel. Azért olyan aranyszínű a mi hajunk, mert mi is itt lakunk, meg tündérekből lettünk. De a tied kifakul, mert nem tudsz úszni, mert még kicsi vagy. De ha elég magasra mászol a fán, látszik a Duna, az feltölti az aranyadat, ahogy csillog.
Ekkor másztak először együtt a nyárfára. Vastag törzsén a szélesedő korona oldalágai embermagasságban kezdődtek, amiket a gyerekek még kellő erő híján, ha elértek is, nem tudtak rajtuk felkapaszkodni. Volt azonban egy bütyök a törzsön, amire felfért egy láb, és fel tudták tolni magukat rajta. Ehhez is kellett, hogy odavigyék a műanyag széket, vagy bakot tartsanak, csak később lettek elég ügyesek, hogy segítség nélkül is sikerüljön. A fa már elég magasra nőtt, akkor is ott lehetett, mielőtt megvették a telket, és felújították a házat, és kivágták a többi fát, majd bokrokat ültettek a kerítések mellé és más fákat, de erre az időre ők nem emlékeznek, hiszen csak egyikőjük élt akkor, de ő is túl kicsi volt, hogy emlékezhetne. Csak mesélésből tudják.

Egy ideje már nem játszottak mamást vagy doktorosat, sokkal inkább verekedni kezdtek vagy focizni, versenyezni egymással, végig a kertben, az utcán vagy fel a fán. Előző nyáron, mikor lementek a Duna-partra, nem viselt felsőt, csak fürdő bugyit. Egyik barátnője és idősebb fiútestvére is velük ment, vele pedig a barátai. Együttes erővel folyton a vízbe rángatták, hogy birkózzanak vele. Közülük is le tudott győzni mindenkit, mintha hagyták volna is magukat, folyton csak a mellkasát szorították át, vagy a combjainál próbálták lerángatni. Ő pedig tudta, hogy a nyak vagy a kezek megfelelő módú szorítása, feszítése sokkal célravezetőbb a birkózásban, ezért gondolta, hogy hagyják magukat. Nézte az öccsét a parton, aki a barátnővel focizott.
A kisfiú vádlija megfeszült, ahogy kitámasztott, hogy lecselezze a vele szemben álló lányt, háta begörnyedt, mint egy macskáé, majd ahogy megindult a másik irányba, kilőtt a megfeszülő test, és félrelibbent a szeméből pár tincs. Gyors csellel húzott el a lány mellett, a nyakán és a homlokán víz vagy izzadtságcseppek csillantak meg arany fénnyel, mint a napsugár a Duna vízén.
Úgy gondolta, hogy beviszi a vízbe, hiszen már úszni is tudott, és inkább vele birkózik, mert, bár gyenge, de jobban tudja, hogyan kell, mint ezek a fiúk, akik körbeállták, vagy az, aki éppen hátulról átfogva karolta őt a hóna alatt, és próbálta kibillenteni az egyensúlyából. Csak hátrahajolt a testével erősen, hogy eltávolodjon róla a másik test, rálépett az ő lába mögötti lábra, kifordult egy mozdulattal a szorításból, kihasználva a helyet, és a nyakánál fogva egy erős rántással lehúzta, majd a vízbe nyomta a fiú fejét. A többiek röhögtek.
Ekkor indult el az öccse felé, aki nagyon belemerült a focizásba, éppen megint elvenni készült a labdát ellenfelétől. A kezénél fogta meg, erre ő viszont láthatóan bedühödött, és hirtelen felé kiabálva egyenes ütést mért a mellkasára. Ez az ütés korábban soha nem érzett, tompa, zsongó fájdalmat okozott, mely egészen szétáradt a hátában, a hasában, és önkéntelenül hátralépésre kényszerítette, ráadásul a fájdalom miatt a karjait is összekulcsolta a teste körül, eközben egy „au” is elhagyta száját. A kisfiú ezt nem vette észre, csak annyit kiabált még, most hagyjál, majd folytatták a focizást. Ő pedig megszégyenülve fordult vissza a víz felé, ahol a nagyobbak vad tekintettel nézték egy szemvillanásnyi időre, majd felröhögtek, és saját körükbe fordultak, többet nem foglalkoztak vele aznap. Ahogy lenézett, látta, hogy mellkasa közepén völgy keletkezik, ahogy összefonja a karjait teste körül. Egyik dombján pirosodni kezdett az ütés foltja, két mellbimbója kiállt a dombokból, mintha kemények lennének, és libabőrözött körülöttük a rózsaszín bőr. Attól a naptól fogva egyberészes fürdőruhát viselt, ha nyáron kimentek a Dunához.

Az öccse hirtelen ugrott ki a bokrok közül, mikor ő még összegörnyedve állt, nem messze a nyárfától. Te vagy, kiáltotta, és már futott is a fa másik oldalára. „Csak hagytam magam!” Biztos, azért bújt be a bokorba a kis hülye, hogy meglepje lesből. Ez máskor nem szokott sikerülni, másnap pedig mindig panaszkodik, hogy csíp, ahol összekaristolták a bokrok. Kis pöcs. Összezavarodott, és haragudott is, hogy sikerült az egyébként kiszámítható trükk, és megfogták, nem szokott ilyen egyszerűen menni, csak, ha tényleg hagyja magát, de olyankor nem szokta mondani. Most nem értette, minek mondta. De legalább a görcs elmúlt. Lófasz! Lófasz! Nem is hagytad, béna vagy – kiabált énekelve az öcs, miközben kinézett a fa takarásából, hogy lássa, merről közelít felé a fogó.
Elege volt már a fogócskából, meg nem is jelentett volna valódi kihívást megfogni az öccsét, nem lett volna igazi elégtétel, ekkor meglátta maga előtt a nyárfa szürkésfehér törzsét. Felnézett egészen a korona tetejére a rettenetes magasságba, ahol lengtek a vékonyodó ágak, rajtuk a levelek, annak ellenére, hogy lent szinte szélcsend volt. Egy ideje minden kisebb lett számára, de szerencsére a nyárfa rettenetes magassága éppen olyannak tűnt, mint régen, amikor először másztak fel rá, nem ment össze, mint a ház, vagy az asztal a teraszon, vagy anya és apa, mint minden, csak könnyebb lett megmászni. Aki a földön van, azt megbassza a Rézfaszú bagoly – kiáltotta vissza, és már futott is, hogy elkezdje a mászást. Az első ágat csak úgy lehetett elérni, hogy felrúgta magát a fatörzsről, onnan pedig majomlengésből kellett felhúznia magát, de visszacsúszott, ha a fa bütykén nem tudta volna megtámasztani a lábát, akkor újra neki kellett volna futnia, így viszont második nekirugaszkodásra sikerült. A túloldalon az öccse pillanatnyi késéssel eszmélt, „kabbe”, válaszolt, aztán a túloldalról indult el, ahonnan szintén nőtt egy ág, amin fel lehetett kapaszkodni.
Látta felérkezni a fiút, éppen csak egy pillanattal később a szemközti ágra. Érezte, hogy megint görcsöl, talán ezért nem sikerült elsőre felmásznia. Úgy gondolta, hogy ez le fogja lassítani, így a gyorsabb, de rizikósabb utat kell választania, nehogy lehagyják. A vastag törzs központi folytatódásán lehetett legmagasabbra mászni a fán, közel a fa tetejéhez, az utolsó pontig, ahol még meg lehetett állni. Az volt a cél, onnan tényleg látszott a Duna, viszont elég kevés kapaszkodó ág vezetett oda. Nem messze tőle egy enyhén oldalra növő elágazás, aminek viszont könnyebben lehetett egy magas részéig felmászni, onnan pedig már egész közel a cél, és egy vékonyabb ágról elrugaszkodva kis ugrással át tudott kapaszkodni a törzsre. Arra kellett mennie, mert győzni akart.
Annak ellenére, hogy sikerült megelőznie az oldalág felé, fej-fej mellett haladtak, izzadt a homloka, és csúszós lett a tenyere, nem tudta, hogy a melegtől, az idáig tartó rohangálástól van, vagy csak éppen most verte ki a víz. Az öccse ügyes volt, jól tudta már, hogyan kell megmászni az egymástól távol levő kapaszkodókat, nem tudta levenni róla a szemét, de így is talán előtte járt, vakon is tudta már az utat. Ez az oldalág frissebb volt, mint a középső, több csúszós, fehér háncs vette még körül a szürkés, barnába hajló színű törzset, nem koptatta még le az idő a sima részeket, kevésbé volt kérges a fának ez a része. Felért a kinyúló vékony ághoz, ami nehezen bírt már el egy gyereket is, csak egyszer lehetett rálépni és elrugaszkodni róla, visszaugrani a központi ágra. Lengtek a levelek a pillanatban, amikor felnézett, hogy gondolkodás nélkül kilépjen, és átugorjon, hogy legyőzze az éppen az utolsó felhúzódzkodásra készülődő fiút, egy kicsivel alatta. Innen is látszott már a Duna a távolban, arany kígyóként slisszant a látóterébe. Egyszerre úgy érezte, hogy bepisilt. Ragadós nedvesség folyt a lábán a bokájáig, megijedt, amikor észrevette, ahogy lenézett rá, vöröslött, a ruhája aljánál kezdődött egy folt, és végighaladt a combján és a lábain. Szégyen tört rá, rögtön megszédült, viszont ekkor a lábával már a lépést kereste az ágon, de nem találta, és az utolsó, amire emlékezett, hogy átszűrődött a kék ég és a vakító fehér napfény a fölötte keringő, távolodó zöld lombokon.
Később a földön volt, a fűben, és fájt mindene, fölötte már anyukája guggolt. A következőkre már nem emlékszik részletesen. Mintha csak a kórházban tért volna magához ismét, de az nem lepte meg, hogy ott van. Nincs semmi baj, megmaradsz – hallotta az anyja hangját, mielőtt látta volna összeállni az ismerős arcvonásokat az éles fehér fényben. Az történt, hogy megjött, amiről már beszéltünk, nem kell mindig fára mászni, kincsem. – Nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel. Fájdalmai voltak, és alig szólt a hangja, csak ennyit tudott mondani dühében, de az anyja hamar felemelte a hangját, nyugtatva őt. Ágnes – Ágnes, mert így nevezték el, amikor született, és azóta is így hívták, ha valami fontosat akartak mondani neki –, nem történt semmi baj, pár nap, és hazamegyünk, ne hisztizz, egy nő nem hisztizik.