Kalligram / Archívum / 2017 / Február / A jamali fekete lyuk

A jamali fekete lyuk

A szerkesztőségben mindenki izgatott lett, amint beérkeztek az első hírek. Jancsi
aznap nem volt bent. A riport, mely azon az emlékezetes hétfő reggelen, nyolc
óra körül jelent meg egy „belső” amerikai portálon, fél óra alatt eljutott mindenkihez,
aki a bagettjét és a kávéját az internetet böngészve fogyasztotta. A jelentés az elismert
dokumentarista házaspár, Max és Marianna Eggström lélegzetelállító fotóin járta
be a világhálót. „Gyanús, hogy pont hétfőn”, mondta Sybille, a nemzetközi sajtóintézet
müncheni munkatársa, aki látogatóban tartózkodott nálunk. „Miért éppen a reggeli sajtószemle
idején”, kérdezte a mellettem ülő fakkban dolgozó Alex. Azonnal meteorokról,
elhibázott H-bomba-kísérletről és természetesen, földönkívüliek érkezéséről szóló elméletek
röpdöstek az iroda épületében, mint megannyi gyorséttermi kuponfüzetből
hajtogatott papírrepülő. Ami biztos, hogy Jamalban valami történt. Igaza
lehetett Sybillenek abban, hogy a riport felbukkanásának időpontja hangsúlyos
pontját kell hogy képezze az események elemzésének. Az Eggströmféle
jelentés címe az volt : A fekete lyuk.
A főszerkesztő az irodájába kéretett. Mint a beérkező anyagok vizuális
elemzésért felelős asszisztens, számítottam erre. „Mit gondol”, kérdezte
a kétméteres, kissé túlsúlyos, fekete férfi, Peter Falus, „valódiak a képek
ön szerint ?”. „Eggströmék valódiak mindenesetre”, válaszoltam,
„ez persze nem azt jelenti, hogy nem járatja valaki a bolondját velünk,
és pusztán Eggströmék hírnevét használja fel a szenzációkeltésre. Komolyabb
elemzésre, esetleges helyszíni analizálásra lehet szükség”. Peter
Falus hátradőlt a hatszáz eurós bőrfoteljében, és megdörgölte a homlokát.
„Fontos volna tudni, hogy mégis milyen hangnemben kommentáljuk,
pontosabban jelentjük az eseményeket, és nem mindegy az sem,
hogy melyik fórum kezébe kerül először. Baklövés és felemelkedés, ezekkel
játszunk”, mondta gondterhelten. „Maga is tudja, mivel járna, ha ezt
a témát a bulvársajtó sajátítja ki.” „Részben már kisajátította”, böktem ki cinikusan,
„alig van mit tenni”. Igazam volt, Falus sóhajtott. „Ön nyilván egy
hosszabb elemzést, véleménycikket várna, ha jól sejtem”, kérdeztem. „Csak figyelje
a telefonját”, szólalt meg kisebb szünet után, „valami már elkezdődött, tartsa
a szemét a lyukon”. Remek, gondoltam, már Peter Falus is humorizál.
M a k a i M á t é n o v e l l a
A jamali
fekete lyuk
51
„Akkor én megyek is”, mondtam, majd felálltam és visszasétáltam a fakkomhoz. Szerettem
volna egy cigit kérni Alextől, de ő filtereset szívott, amit utáltam az íze miatt. „Alex”,
szólítottam meg, „mit gondolsz az ügyről, tőled kért valamit a főnök, esetleg van egy cigid
?”, kérdeztem. „Kamu”, mondta Alex, „egy újabb fajta celebújságírás felbukkanását látom,
az álkatasztrófa-turizmus születését”. Mielőtt folytatta volna, előrehajolt, izgatott lett.
„Mert tudod, amint egy médium eléri a csúcsot, elszabadul, önálló életre kel, művészetté
válik, szóval azt mondom, bullshit az egész”, tette még hozzá. „Nesze, vegyél.” „Köszi”,
mondtam, amint kihúztam egy szálat a még tele pakk narancs Pall Mallból.
„Eggströmék most eléggé kilehetnek. Bár amilyen analóg arcok, talán még nem
is tudnak az egészről, mármint hogy mekkora hír kerekedhet ebből. Na, érted,
már megzavarodtam. Aztán meg a skandináv tempót ismerve, lehet, hogy
szarnak is rá.” „Mindegy”, vágtam még oda. Mintha egy gurunak hajoltam
volna meg, megköszöntem a cigit, és otthagytam Alexet.
A félemelet lépcsőjében gyújtottam rá, a bukóra nyitott ablakok alatt.
Nem volt kedvem kimenni a teraszra. A nikotin okozta enyhe remegésben
mozgósítottam minden bombakísérletekkel kapcsolatos ismeretemet.
Godzillára gondoltam, H-bomba, „Há-bom-ba”, mondtam
ki hangosan, majd még egyszer, „Há-bom-ba”, többször egymás után.
Borzalom, pusztulás, halál, mégis imádtam ezt a szót, zseniális. Paranoid,
hipszter. „H-bomba.” A Night Beats kislemezén ez volt az első
szám címe. Emlékszem, mikor az öcsémnek hetekig tartó szorulása
volt, elküldtem ezt a dalt. Nagyot szólt volna, ha leesik neki. Bár valójában
kizártnak tartottam, hogy bomba okozta volna a lyukat a földben,
de nem is földönkívüliek. „Jamal, Jamal”, mondogattam magamban.
„Ugye nem egy lucky strike-ot szívok”, mondtam magamban.
Ekkor megjelent Sybille. „De jó, te is itt vagy”, mondta felvillanyozva, „elszívunk
egyet ?”, kérdezte. „Nekem nincs több, ez Alexé”, válaszoltam az örökös
tarhálók megaláztatásával, reménykedve közben, hogy talán megkínál. Nem létezik
nagyobb megbecsülés, mint egy komoly dohányostól cigit kapni. De Sybille megkínált.
„Parázs a hangulat odabent, mindenki ezerrel pörög, túl sok az ötlet. Jó, hogy kijöttem”,
mondta. Mélyet szívott, majd kifújta. Közben iszonyat szexi volt. „Emlékszel az elsőre
?”, kérdezte. „Persze”, válaszoltam, „Roger Bénard baszta el az egészet azzal a Parc de
Princes-i tudósítással. Azóta sem bírom feldolgozni, hogyan csinálta”, tört ki belőlem egy
szakmai jelentőségű emlék. Sybille csak bólogatott, „elindította a dolgot”. „Jancsit nem
láttad ma ?”, kérdezte. De nekem fogalmam sem volt róla.
Pár perc alatt elszívtuk a cigit. Mikor a hamutálhoz lépett, nekem háttal, megbámultam
a bokáját. Hogy lehet ennyire szexi egy boka és lábszár, gondoltam magamban. Sybille
megfordult, én meg vakarózni kezdtem. Féltem, hogy feláll, úgyhogy leguggoltam cipőt
kötni. „Ez jólesett”, mondta Sybille, majd visszamentünk a másodikra.
A Parc de Prince-i eset maga volt a csoda. Bénard szélmalomharca úttörő volt a maga
nemében. Akkortájt robbant ki a labdarúgó-szövetségek botránya, mely évekig tartó
pereskedésekhez és két világesemény elmaradásához vezetett. Mindez a lengyel szövetség
nagy bánatára, mert a sikeres német mintára megvalósított utánpótlás-nevelési programjuk,
melynek egyik célja volt a lengyel születésű tehetségek otthontartása, addigra ért be.
A Legia akkoriban valóban tündökölt. Így a lengyelek úgy vélték, hogy a botrány miatt
legalább egy kontinensbajnoki címtől eleshettek. Persze senki nem vette ezt komolyan.
A francia Bénard vállalkozása pedig arra irányult, hogy kigúnyolja őket. Egy nem létező
Európa Liga meccsről tudósított, mely a televíziós vágás újdonsült alapeseményeként véste
be magát a médium történetébe. Mivel a fogadóirodák a tévék műsorközlése alapján
tájékozódtak, s így mind benyalták az egészet, sokan fogadtak is a meccsre, a legtöbben
persze látatlanul. Hatalmas botrány volt, egyben igazi művészet. A Bénard által tudósított
árnyékmeccsen a Trabzonspor vendégeskedett a stadionjából kitiltott Millwall ideiglenes
„hazai” pályáján.
Megcsörrent a telefon. Dühös lettem, mert mielőtt nekiláttam volna dolgozni, meg
akartam hallgatni az Innocent Girlt a Shine Brotherstől. Jancsi volt az. „Hol a fenében vagy,
52
szabira mentél ?, amúgy heló”, mondtam a telefonba. „Figyelj ide”, kezdett hozzá Jancsi,
„a hírek igazak, a név helytálló, legalábbis részben”. „Miről beszélsz, hogy érted ezt”,
kérdeztem értetlenkedve. „Arról van szó, hogy itt vagyok”, bökte ki Jancsi gyorsan,
„itt, Jamalban. Megkaptátok az Eggström-féle anyagot, ugye ?”, kérdezte, majd
anélkül, hogy a válaszomat megvárta volna, folytatta. „Még az éjjel felhívtam
Max Eggströmöt. Régóta ismerősöm, így nem volt bonyolult felvenni vele
a kapcsolatot. Csakhogy nem ért rá hosszasan beszélni, azt mondta, terepen
vannak, de jó, hogy hívtam, mert így nekem fogja először megmutatni,
hogy miről van szó, hogy mit is találtak. Azt mondta, izgalmas, és
legyek résen, sőt, foglaltassak repjegyet a cég pénzén, ami persze nem
jött össze akkor, az éjszaka közepén, ezért aztán feltörtem a malacperselyt.
Muszáj volt, miért, ha nem ezért, kérdeztem magamtól, úgyhogy
most itt vagyok Jamalban. Nemrég érkeztem. Gyönyörű a gödör.
Pszichedelikus. Ahogy az egész. És bedobtam egy követ, képzeld,
egy elég nagy követ, akkorát, mint egy fej, két kézzel kellett megfogni.
De mikor aláereszkedtünk, nem találtam meg. Figyelj, most mennem
kell. Még kereslek. Legyetek résen. Az ügy a miénk, elemeznünk
kell hamar. Jól kell kezelni. Szólj Falusnak, hogy minden oké. Esetleg
vesd fel a számlát. Most megyek”, mondta végül, aztán letette a telefont,
én pedig megkövülve vettem tudomásul Jancsi újabb akcióját. Hogy a saját
pénzén és hogy milyen gyorsan reagált. Valami komoly dolog lehet ez. Nem
UFO, mert azt megtalálta volna. De ha mégis ? Ekkor már határozottan UFO-k
érkezésére gondoltam. Remegtek a beleim, akár egy sűrű doppio után. Meg voltam
róla győződve, hogy Peter Falus nem fog bennünket komolyan venni. Számlákról
pedig szó sem lehet.
Amint letettem a telefont, felpattantam a székből, hogy megkeressem a főnököt. Peter
Falus azonban viszonylag megértő volt. Azt mondta, nem zárkózik el attól, hogy komolyan
kezelje az ügyet, de arra kért, végezzek még kutatásokat, elsősorban a hasonló eseteket
tanulmányozzam, nyugodtan induljak ki Bénard akciójából, elemezzem Tunguzka
történetét, tárjam fel a paranoia irodalmát, elsősorban amerikai szerzők nyomán, az európai
hagyományt pedig e tekintetben hagyjam figyelmen kívül, mert, kevés közép-európai
elmét leszámítva, aligha találok valamit. És ha úgy érzem, biztatott Falus, használjam
a jelszavas lexikonokat is, majd elém tolt egy lezárt, lepecsételt, sorszámozott borítékot,
és megkért, hogy távozzak, mert gondolkoznia kell.
Peter Falus. „Egy igazi vezető, egy filozófus”, gondoltam magamban. Megköszöntem
a bizalmát és hozzáláttam. Először az égiek.
Az 1908. június 8-án, hétfőn történtek az ismert légköri események közül a leginkább
figyelemre méltóak. Feltehetően a Föld légterébe belépő és így elégő meteor okozta a fényés
hőjelenséget, melyet aznap hajnaltájt Szibéria teljes hosszában látni és érezni lehetett.
A földközelben zajló égési folyamat és a lökéshullámok lepkeszárny alakban, 80 négyzetkilométeres
területen gyalulták le a Tajgát, gyakorlatilag megsemmisítve így a Telegraferdőt.
Hasonló lehetett ez a földtörténeti pleisztocén-holocén kori eseményhez, mely gigászi
krátert hagyott maga után. Hang és lökéshullámok, geomágneses anomáliák adtak
hírt az 1908-as eseményről, melynek egykori magyarázatai zseniálisabbnál zseniálisabbak.
Míg Lavbin földönkívüli űrhajó felrobbanásáról értekezett, melynek a becsapódás elkerülése,
így a földi élet megmentése volt a célja, addig mások antianyag érkezésével hozták
összefüggésbe a jelenséget. Nem voltak kevesen azonban azok sem, akik szerint a világhíres
Tesla szuperfegyvere sült el. Atomkísérletről, H-Bomba-robbanásról ekkoriban még
szó sem lehetett. Vagy talán mégis, talán már ott tartottak. „Az oroszok kellően messze
vannak mindenkitől ahhoz, hogy bármit eltitkoljanak”, mondta egyszer Jancsi. Irigyeltem
őt, mert bármikor igaza lehetett, amiről szinte sosem bizonyosodhattunk meg. A Tajga
rejtett kincse örök. Mindenesetre az izotópok, nehézfémek arányának tunguzkai felbolydulása
és egyéb vegyi elváltozások a kémikusokat is mozgósították. Mutációkról esett szó,
persze semmiképpen nem kétfejű gyíkokra, méretes százlábúakra és egyéb torzszülöttekre
kell itt gondolni, de minden másra igen.
53
Ebből regényt lehetne írni. Tanulmányokat, csodás értekezéseket. „A post-tunguzkai
mutációk hatása Közép- és Kelet-szibéria növényvilágára”, „A szén-, hidrogén- és nitrogénizotópok
mennyiségi változásai a Telegraf-erdő pusztulását követően”, „A Tunguzkaesemény
teoretikus és tudományos adaptációi huszadik századi diskurzusokban – tekintettel
az egykori keleti-blokk interpretációs stratégiáira”. Zseniális. McKenna szerint az
emberi agy evolúciója nem a hüvelykujj befordulásának, hanem az egykor letelepedett
törzsek marhalegelőin, a marhák ürülékén élősködő pszilocibe gombák elfogyasztásának
köszönhetően ment végbe, melyek a valaha volt leghosszabb tudattágító trippel ajándékozták
meg az emberiséget, mely talán még ma is tart. Ezt kiegészítik mások azzal, hogy
ezek a gombák egyenesen a világűrből érkeztek, éppen a pleisztocén-holocén kori robbanás
alkalmával, amikor is az égi test földet ért. Szó szerint bombasztikus. Mckenna holisztikus-
esetleges szer-elmélete azonban aligha talál majd tudományos visszhangra, írja Béla
Ligertwood, a Skóciába emigrált magyar biológus és középkorkutató, mivel a gomba-teória
túlságosan közel hozza egymáshoz az anyagi és szellemi alapokra építkező eredettörténeteket.
Mindez nem véletlen, fűzi hozzá Mckenna könyvének szerkesztője, az amerikai
pszichonauta ugyanis éppen azt a szándékot tűzte ki az Istenek kenyere című világhíres
munkájában, hogy bebizonyítsa : az ember lélek csakis a földi szubsztanciákkal összhangban
élhet teljes életet.
Eszembe ötlött : „új gombák, új tudatok”. Kezdtem átvenni az ő stílusát. Azonnal beszélni
szerettem volna Jancsival. „Miért van az, hogy minden Észak-Amerikában vagy az
oroszoknál történik”, írtam fel egy sárga post-itre, amit aztán felragasztottam a laptopom
szélére. Enyhe szorítást éreztem a bordám alatt. „Hát ilyen, ha izgalmas az élet”, gondoltam,
„milyen lehet az övé.”
Jancsi rejtélyes fazon volt. Éreztem, hogy magával ránt ugyan az ügy, ugyanakkor kétségeim
támadtak, mert ez mégiscsak az ő világa, itt minden az ő paranoid személyiségének
kifejeződése. Jancsi volt az összefüggések gyártója, ő kapcsolatot látott mindenben.
Bevallása szerint esztétikai témájú doktori disszertációját is véletlenszerűen összefűzött elméleti
diskurzusok kifejtéseként írta meg. „Bármi bármivel összeköthető”, hangsúlyozta
állandóan, „ha elméletről van szó, mindez hatványozottan igaz, és így megmenekülhetsz”,
rejtélyeskedett Jancsi, „megúszod, mert a saját nézőpontodat nem éri utol senki,
nem vághatják a fejedhez, hogy valami felett elsiklottál, mert mindent úgysem vehetsz számításba.
Ha elméletíró vagy, nem egyeztethetsz mindent mindennel, de bármit bármivel
igen. Az M-elméletet nem esztéták fogják írni”, zárta aztán egy közmondásos
kijelentéssel, mely Jancsi szerint azóta is a legkegyetlenebb odaszúrás a kortárs
humán tudományos közéletnek, főleg, hogy az saját fia brutális beavatkozásának
eredménye : az övé. „Oidipuszi lázadás a filozófiában”, írta róla
egy periférikus lap jelentéktelen kritikusa. Teátrális mondatait mégis
a legnagyobb szerénységgel adta elő. Nem tartotta magát zseninek, a tudománynak
búcsút intett huszonévesen, nem akart filozófus lenni, és
nem gondolta, hogy ezzel alább ad bármit. „Elméletek vannak mindannyiunk
fejében”, mondta, „nem csak a könyvtárak telefingott fotelmagányában.”
Jancsi inkább viselkedett úgy, mint egy magándetektív,
értve ezt a szó legszorosabb értelmében. Mert mindig a saját szakállára
dolgozott. A legmélyebb katatón állapotig hergelte magát, ha
valamire rákapott. „Ha cikket írok, szeretem úgy írni, hogy azt én élvezzem
a legjobban, és remélem, hogy így talán át is jut valami a lelkesedésből
azoknak, akiknek írok”, mondta Jancsi. És ez volt a kulcs az
ő titkához, a gondolkodásához, hogy a lelkesedés majd vonzza, beszippantja
az érdeklődőt. Ember legyen a talpán, aki nem feledkezik meg magáról,
ha Jancsit olvassa.
Négy nap múlva aztán Peter Falus visszakéretett az irodájába azzal, hogy
John másnap érkezik. Megbízott vele, hogy előbb-utóbb, de lehetőleg kérdezzem
ki, és járjak el a lehető legkritikusabban. Ezután megkért, hogy adjam elő, amit
kiderítettem a szibériai kráterkultúra történetéről, így összefoglaltam neki a Telegraferdő
pusztulásával foglalkozó elméleteket. Kettőzött erővel sem jutottunk komoly össze54
függésekre, gyenge a fantáziánk. Jancsi, azaz John oda-vissza verne minket. És ezt Falus
is tudta jól, éppen ettől félt.
Másnap Jancsi valóban megjelent az irodában, de földbe gyökerezett a lábam, mikor
megláttam. Mégis mire számítottam ? Talán titokban arra, hogy kihullottak a fogai, megőszült,
vagy bekékültek az ujjai ? Akármire. Jancsi valóban változott, valami lényeges történt
vele. Sybille szerint „elhalványodott”, szerintem pedig elkezdett szétesni. Mégis, miben
különbözhetett ez a tudósítás a többitől ?
Odamentem a fakkjához, intettem, hogy kövessen. Kisétáltunk a félemeleti ablakhoz.
„Mi van, mesélj”, kérdeztem, és láttam, hogy reszket, félt a kérdéstől, számított rá, főleg
azok után, hogy ő maga hívott telefonon Jamalból. Mélyeket sóhajtott, „kérlek, most
hagyj békén, most nem fog menni”, mondta, én pedig már-már eldöntöttem, hogy magára
hagyom, de azért még szerettem volna odaszúrni neki, hogy ne érezze magát annyira
nyeregben. „Játszod itt az eszed, azt gondolod, hogy ez a Jamal ügy is letudható holmi
színészieskedéssel, feldobod magad, és várod, hogy valaki kisegítsen”, vágtam oda. Szerettem
Jancsit, és meg voltam ugyan győződve róla, hogy nem puszta színházi attrakció az
egész, amit előad, de ideges voltam, türelmetlen, és bosszantott, hogy csak részben avat
be a történtekbe, hogy beígéri a rejtélyt, aztán lógva hagy. Aljas, szemét dolognak
tartottam, el akartam küldeni a picsába, de megelőzött. „Figyu”, kezdett bele,
„ez van, ilyen a művészet, akár egy meteor helye, a mű az égből jön, a világűrből,
egy nagyot villan és robban, majd hatalmas űrt hagy maga után, mond
is valamit, meg nem is, ordít, aztán elhallgat, őszintén sajnálom, szerintem
nekem már annyi”, zárta le az ő szokásos jancsis stílusában. Én pedig
nem könnyebbültem meg. Kicsit megsajnáltam, de választ továbbra
sem kaptam, csak fájdalomcsillapítót : Jancsi szavai kábítószerként
hatottak rám. Álltam mereven a félemeleten, míg ő már valahol máshol
járt. Magával ragadó üresség maradt utána.
A harmadik emeleti ajtó nyikordulása ébresztett fel nyomorult állapotomból.
Peter Falus sietett lefelé, én pedig rémültem rohanni kezdtem
lefelé a melléklépcsőn, Falus utánam, hangos toporgó lépteivel.
Eszembe jutott, hogy ő mindig lépcsőn járt. Ez volt számára a napi
edzés, bár ettől függetlenül is mérhetetlenül kövér volt. Rohantam lefelé,
féltem, hogy megbotlom és elesem, aztán amint leértem a földszintre,
beugrottam a liftbe, és felhajtottam, vissza a tetőre. Minek menekültem ?
Peter Falustól féltem ? Vagy csak attól, hogy kizökkentene a Jancsitól szerzett
kábulatból ? Haragudtam Jancsira, mégis mintha legbelül örültem volna,
hogy berántott az egzotikus világába. Nem is a lyuk volt már a fontos, hanem
ő, hogy ő mit gondol róla, az a fullasztó aura, amit képes volt teremteni köré.
Egy szót sem tudtam volna váltani Falussal. A tetőn mély levegőt vettem, fújtattam
egy-két percig. Egy pillanatra úgy éreztem, kilépek a testemből, majd nem sokkal
utána vissza. Hatalmas súllyal lepett meg a környezetem jelenléte : rádöbbentem hol vagyok.
„A deperszonalizációs depresszió”, mondta Jancsi egy korábbi cigiszünet alkalmával,
„az első tünete annak, mikor beszippant a végtelen.” És akkor ezen jót nevettünk. „El kéne
érni Eggströméket”, gondoltam, „vagy talán hagyni kéne az egészet a francba.” Megráztam
a fejem, hátha ez segít.
Mikor megnyugodtam, lesétáltam, visszaültem az asztalomhoz, és beleástam magam
a munkába, hogy eleget tegyek Falus korábbi javaslatának.
Linda Hindenburg német származású kanadai paranoiakutató szerint a jelenség semmiképpen
nem pszichiátriai úton megközelítendő fenoménként írandó körül. A paranoia
potenciálja mindenkiben benne van, mégpedig abban az értelemben, hogy két vagy több
dolog összekapcsolása mindenképpen egy tudat eredménye kell, hogy legyen. Ám szerinte
a huszadik század második felében divatját élő jellegzetesen midcult jelenség a kommunikációs
csatornák elszaporodásával, a média technikai lehetőségeinek hiperbolikus fejlődésével,
az eszközök és kütyük számának növekedésével, és a tágan értelmezett távközlés
egyre humánusabb formáival áll összefüggésben. Ez a „humánusabb forma”, ahogy ő
érti, annyit jelent, hogy maguk az eszközök egyre inkább elérik az embert, így nincs ar55
ra szükség, hogy az emberek maguk menjenek utánuk. „Már ott sem kell lennem, ahol
igazából vagyok”, hangzik a híres hindenburgi mottó. Állítása szerint nem is létezne paranoia,
ha az emberi kultúra áradó információtengerében nem sodródna egymás mellé
megannyi feldolgozhatatlan adat. Az emberi agyat éppen csak újrahuzalozza az internetes
információkutatás multitaskingja, míg az még evolúciós értelemben képtelen utolérni az
őt ingerlő technikai környezetet, rendszerezni, és érthető módon tárolni a beérkező adathalmazt,
és tudást, ami hevenyészett összefüggések felállításához vezet. Annak részeges álma
uralkodik a kortárs gondolkodásban, hogy minden mindennel összefügg. Ezt erősíti
Hinderburg szerint a keleti filozófiák és vallások hasznosítható egzotikumként való betörése
és gyors térnyerése a nyugati kultúrában, mely azonban, ahogy erre más szerzők is rámutattak,
egy nagyobb folyamat, mégpedig az egymástól távoli kultúrák közötti metafizikai
rendszerek, vallások, kisebb vagy komolyabb világmagyarázatok kicserélhetőségének
következménye. Így juthat egy felületes, és tipikusan az online szabadenciklopédiákon nevelkedett
félművelt nyugati polgár arra a megállapításra, hogy különböző vallások fiú-karakterei
ugyannak az istennek a földi inkarnációiként érthetők. „A sokféleség óva int”, olvastam
már egy stanfordi szerző esszéjében, „a sokaság meghátrálásra és bizalomra ad
okot.” Arra gondoltam, talán bíznom kéne a jelentésben, a képekben, a bennük
rejlő erőben. Lehet, hogy ez valóban egy vizuális szakértő dolga.
Falus elismerően elbiggyesztette a száját, majd bólogatott. Önbizalommal
eltelve tértem vissza a munkámhoz.
Jancsi azonban napokig nem keresett a legutóbbi beszélgetésünk után,
de nem zavartam őt én sem. „Mi a fenének hívott akkor telefonon”, kérdeztem
Sybilletől, aki erre csak megvonta a vállát. Közben együtt figyeltük,
ahogy Jancsi egyre inkább átlényegül, ahogy először az árnyéka
tűnik el, aztán szépen lassan ő maga. Röhögtünk rajta, de ezzel együtt
a szomorúság is, akár a fehér zaj, ott duruzsolt a fülünkben. Jancsi
már abbahagyta a tisztálkodást, szakállt növesztett, csimbókos, zsíros
volt a haja, és valami fura fémes szag terjengett körülötte, ami nem
volt büdös, de közömbös sem : idegen volt. Úgy járt közöttünk, akár
egy szellem. Aztán egyik nap, alig töltött el pár hetet az irodában, újból
és valóságosan is eltűnt. „Nem gondolod, hogy fájdalmában nem
akart tőled elköszönni, hogy valami bántotta, hogy esetleg készül valamire,
mintha tudná, mi lesz”, kérdezte Sybille. „Tuti, hogy készül valamire”,
válaszoltam, „és abban is biztos vagyok, hogy Jancsi számára semmi
más nem létezik, mint a jövő, hogy nincs múlt, és kevés számára a jelen is,
mert Jancsi sajátos viszonyt ápol az idővel, ami most mintha magába szippantotta
volna őt.” Sybille nevetett. „Olyan vagy, mint ő, csak ő csinálja, míg te elmondod
a dolgokat, körülírod, színezed. Ő a világot elemzi, te meg őt. Igazán kiegészítitek
egymást. Akár egy nyomozópáros : ő Sherlock, te Watson.” Én pedig csak hallgattam
Sybillet, aki meg engem elemzett, és valahol valaki, talán Peter Falus egy térfigyelőn hallva
és látva, bennünket elemez : talán véget sem ér ez a kör. „Az elemzés végtelen ciklusai”,
jut eszembe egy lehetséges riport címe, látom, ahogy elindul a történés anyagi jelenségétől,
egy pontszerű eseménytől egészen egy bizonytalan Teremtő paranoid kiértékeléséig.
Másnap újabb riport jelent meg az Eggström-anyag nyomán ugyanazon a portálon,
mégpedig egy higgadt hangvitelű összefoglaló elemzés a lehetséges magyarázatokról, illetve
arról, hogy a helyiek, zarándoklattól tartva, a hatóság támogatását kérték, hogy lezárhassák
a területet. „Biztosan amerikaiak”, szólt közbe Sybille. „Milyen területet”, kiáltott
fel Alex, „tizenöt kilométerre van a legközelebbi falu Marianna Eggström szerint”. „Ezt jó,
hogy mondod”, válaszoltam neki, „én sem értem.” Sybille legyintett, „halott ügy, szenzáció,
a szokásos”, fűzte még hozzá, majd otthagyott minket.
A riport megtekintése után, Peter Falus váratlanul odalépett hozzám, „egy csomag várja
az asztalán, kifejezetten a munkahelyére van címezve”, mondta, majd hosszasan az arcomba
bámult. „Hibáztam”, folytatta, „drogtesztre kellett volna küldenem Johnt, csak,
ugye, a szúrópróba”, mondta gondterhelten, sóhajtozva, „aki küldetésen van, nem lehet
alávetni, gyanút fogna a HR-osztály, megkülönböztetés, kettős mérce, tudja maga, de ak56
kor is”. Kis szünet után fejezte be : „jó lett volna, mindegy.”
„Nem hinném, hogy Jancsi ilyesmivel élne”, válaszoltam,
de erre már nem mondott semmit. Csücsörített
jelentőségteljesen, megdörgölte a homlokát,
majd megveregette a vállamat és otthagyott.
A csomag valóban az asztalomon várt. Akkora volt,
hogy egy emberi fej bőven belefért volna. Nehéz volt,
és mikor kibontottam a dobozt egy kártyát találtam
benne, amin az állt : A mindenség legjobb helyén jártam.
A világvégén. Az üzenet alatt szürkés, homokszínű
kőzúzalék. Mérhetetlen düh fogott el. Ez biztos Jancsi
újabb tréfája. Valahol, ezek szerint a világvégén lógatja
a lábát, ücsörög és unatkozik. A köddé válása is csak erről
szól, kitalálja, és megrendezi önmaga eltűnését. Képes
volna rá, mert arra is képes volt két évvel ezelőtt, hogy napokig
visszatartsa a székletét mindössze azért, hogy depressziós
tünetekre hivatkozva két hét kényszerszabadságra küldesse magát,
hogy aztán kutatásokat végezhessen egy elhagyott észak-amerikai indián
temetőben, mely lehetőségről, már akkor is, Max Eggström barátja informálta.
Jancsi isten akar lenni, a semmiből akar valóságot fabrikálni. Újra belepillantottam
a dobozba, a kőzúzalékra, a homokszínű törmelékre. Felkaptam a dobozt, a földhöz
vágtam, majd végig rugdostam a folyóson egészen a Peter Falus irodájáig, aki erre behívott,
majd rögtön két hét kényszerszabadságra küldött, azzal az utasítással, hogy lehetőleg
nézzek sitcomokat, olvassak sportújságot és napi négy adag gyümölcsöt fogyasszak el.
Arra kért, meditáljak, amennyit csak lehet, és felejtsem el Johnt.
Többet ezután gondolni sem mertem rá, hogy ez az újabb eltűnés esetleg egy hatalmas
trükk része volna. Megfeledkeztem róla, ahogy mindenki más megfeledkezett a jamalfélszigeti
fekete lyukról. Leadtam a munkát, Alex és Sybille megírták a jelentést, és ennyi
volt. A bulvár által bekebelezett témát már nem sikerült kimosdatnunk. Aztán egészen addig
nem is került elő az ügy, nem emésztett, és úgy véltem, bár sokkal inkább : reméltem,
hogy többé nem találkozom vele, míg egyik este otthon a híradóban láttam, hogy újabb
anyagok kerültek elő a kráterekkel kapcsolatban. Úgy éreztem magam, mint aki hosszú
pihenés után, már elfelejtve, milyen is az, hogy miféle dinamikák lépnek olyankor működésbe,
újból hozzájut kedvenc pszichoaktív szeréhez. Saját másságom döbbenetesen erős
tapasztalatában merültem alá.
„Az északi-szibériai Jamal-félszigeten”, hangzott a riporter beszámolója, „melynek neve
ironikus módon Világvége-félszigetet jelent, újabb, a hónapokkal ezelőttihez hasonló
kráterek bukkantak fel.” Felálltam, megtöröltem a homlokomat, a bélműködésem a legmagasabb
fokozatba kapcsolt. Szerettem volna feltenni az önnön létemre irányuló kérdés
legsúlyosabbikát, mely egyben az egyetemes igazság kérdése is. Felhívtam Peter Falust,
aki alig két csörgés után, mint aki már a készüléken tartotta a kezét, fel is vette a telefont.
„Hogyan maradhatott ez ki nekünk”, kérdeztem tőle, „miért nem tudtunk róla”, hebegtem
izgatottan, ám ő rezignált nyugalommal válaszolt. „Kihagytak bennünket, vagy elmulasztottunk
odafigyelni rá, nem tudom”, mondta. És itt félbeszakítottam a mondanivalóját.
„Figyeli a híradót”, kérdeztem, „igen”, válaszolta, és akkor mindketten elhallgattunk,
mert a hírekben egy férfiről számoltak be, aki áttörve a helyi erők által emelt kordonon,
fejest ugrott az egyik ilyen lukba, és nem is akármelyikbe, hanem a legelsőbe. És ami rémisztő,
„látja ezt”, kérdezi Falus, „ami legmegdöbbentőbb”, számol be közben a helyi tudósító,
hogy a férfi nem került elő a lényegében zárt gödörből. Senki nem látta leérkezni
az alig harminc méter mély talajra, „egyszerűen nyoma veszett”, mondta be a TV. „Látom”,
válaszoltam a telefonba, ám ekkor csengettek, én pedig zavaromban azonnal az ajtóhoz
siettem, a telefont pedig félretettem.
„Amit sokan nem tudtak, ám a kortárs elméleti fizika alapvetőként tart számon, hogy
a fekete lyukak igazából végtelen tömegű testek, nem pedig lukak”, jutott eszembe a mondat
egy pár nappal korábban olvasott cikkből, amíg a nappali közepétől a bejárati ajtó57
Makai Máté : 1986-ban született Veszprémben, jelenleg Szentendrén él. Kritikusként több lapban
publikált, irodalom- és kultúraelmélettel is foglalkozik. Első prózakötete várhatóan idén jelenik meg.
ig a gödörbe fejest ugró férfi következetességéről elmélkedtem. Már sehol sem tartottam,
ameddig eljutottam, az is szétesett, sutba dobhattam bármilyen addigi ötletem. Ha ez volt
Jancsi gyakorlatias célja, hogy jellemével elbizonytalanítsa a környezetében élő embereket,
nyitottá téve így őket bármire, akkor elérte a hatását.
Szédültem, közben papírt írtam alá, hideg, darabos kézzel, a két fickó pedig egy hetvenszer
hetvenes, feliratozatlan kartondobozt emelt át a küszöböm felett, majd letették
a bejárati ajtó mögé. Becsuktam az ajtót. „Annyira színészies”, mondtam, amint a tévére
pillantva láttam, ahogy újra meg újra levetítik az ugrást. „Világvége-félsziget”, mondtam
hangosan, „ez valami vicc kell hogy legyen”. A világnak nincsen, nem lehet vége, hacsak
nem azon a ponton, ahol a végét sejtik, önmagába ér, akár egy jó elmélet.
Úgy álltam ott, mint egy szellem, éreztem, hogy elhalványodom. Rosszul lettem, itt
a deperszonalizáció, gondoltam : a másodperc törtrésze alatt döbbentem rá arra, hogy vagyok.
Őszintén reméltem, hogy elájulok, vagy elalszom, eltűnök és vége szakad mindennek.
Automatikusan behoztam a konyhából egy kést, amit aztán gondolkodás nélkül belevágtam
a doboz tetejébe. A metszést követően fémes, idegen szag terjedt szét a nappaliban.
Felismertem.
„Nem akarok újabb köveket, nem akarok törmeléket”, mondtam hangosan, elkeseredve,
majd lerogytam a kanapé háta mögé. Nekidőltem a támlának. Megbűvölve bámultam
a hetvenszer-hetvenes dobozt. Varázslatot éreztem, eredetiséget, eseményszerűséget, mintha
egy történet elszenvedője volnék.
A bejárati ajtó melletti kisasztalon a bekapcsolt mobilkészülékben Peter Falus kiabált.
Szavai elmosódtak, felerősödtek, majd átlényegültek, egy messzebbről, mélyebbről érkező
elemi beszédet