Kalligram / Archívum / 2017 / Február / Görögföld fái, erős lábszárak (Imre Flóra: Még tart a könnyűség)

Görögföld fái, erős lábszárak (Imre Flóra: Még tart a könnyűség)

Görögföld fái, erős lábszárak

 

(Imre Flóra: Még tart a könnyűség. Válogatott és új versek, P'ART Könyvek, Tipp Cult Kft., [2015])

 

Antikos közöny és női keserűség, a versformák varázsa és a férfitest erotikája, a mítosz ünnepiessége és a női szerepkörök hétköznapisága: ezek lehetnének Imre Flóra költészetének kulcsszavai. Válogatott és új verseinek gyűjteménye többszólamú, változatos zeneiségű, ugyanakkor egységes ívű, sajátosan nőies kötet.  

 

Imre Flóra verseiben a babitsi, Nemes Nagy Ágnes-i dikció horatiusi reflexiókkal kombinálódik, ugyanakkor a táj- és műalkotás-leírások mögött többnyire ott a mai, hús-vér ember is. A Knósszoszban csupa kő című szonettben a meleg test és a hideg kő találkozásakor nem az antikvitás rideg szépsége, hanem az élő szervezet eleven lüktetése kerekedik felül: „a kőtrónuson a két comb bemélyedése” testpuhaságúvá lett, amint a turista lábujja „rátalált a meleg repedésre”(21.). A versen nem a tartós mozdulatlanság fennköltsége, hanem az erotika forrósága uralkodik el.  

 

A korai kötetek (Merőleges idő, Rondó) egyik alapmotívuma a vándorlás antik és bibliai tájakon: e vándorlások során a hideg és meleg, a kő és a test, a mozdulatlan és a dinamikus, a rideg és a csábító, a taszító és a vonzó, a növényi és az emberi találkozásának lehetünk a tanúi. A fák többnyire összekötőként funkcionálhatnak két (vagy több) világ között: a szilárdban, a mozdíthatatlanban gyökereznek, s az élőbe, az emberi, sőt, az égi szférába nyílnak. A vulkán által kiköpött horzskövekből összeállt szigetnek (Délos c. vers, 40.) is az adott energiát, hogy „megtapadt rajta valami növény”, s a vékony földrétegből még egy pálma is kisarjadt. A földit az égi szférával összekötő fa teszi lehetővé, hogy épp ezen a bizonytalan állagú földdarabon szülessen meg az isten. Apollón és Artemisz világra jötte adta meg azt a súlyt, melynek hatására az úszó sziget megállt és megszilárdult. Az egymásba rakódott rétegek mozgásai, a különböző (olykor az istenihez látszólag méltatlan) eredetű hordalékok, törmelékek keveredése (hamu, tufa, kavics, növény, madárpiszok) olyan életkörülményeket eredményez, melyek egy kisebb növénynek is épphogy csak elegendők. A felnövekvő pálma ilyen szegényes viszonyok közt már maga is isteni jelenség, az isten megjelenését hírül adó epifánia. Imre Flóra az antik mitológiából ismert viszonyokat tárgyalva, Létó ikerszülésének körülményeire, Délos szigetének kialakulására utalva mintha keresztény allegóriát írna: a versből (a címet leszámítva) hiányoznak az antik nevek, a mitológiai utalások, s az istenekről nem többes, hanem egyes számban beszél („Ennek tövében született az isten.”). Allegorikus értelemben tehát Apollón és Artemisz születése Krisztus születésére utal, melyet az úszó szigeten kinövő pálma úgy jelez előre, mintha a pusztában kiáltó szavának görögös, tengeri megfelelője lenne. A keresztény passiótörténetet idézi áttételesen a szegényes növényvilág leírása is („szúrós krisztustövisbozót”).

 

A Fák című versben (18.) „Görögföld fái” korhadtak és kiszáradtak, ám „a vén törzseken falánk / borostyán” tekereg: a pusztulást, a korhadást az antikvitás időbeli távlatai indokolják, ám a kihalófélben lévő világot a rajta élősködő új növényzet éltetheti. Csak ezek a mély gyökerek és a belőlük kinövő élet segíti a „roppant kékségű ég felé” jutást. A gyökerek a versben úgy mélyednek a földbe, akár a körmök: kétségbeesett kapaszkodás ez az antik-keresztény hagyományba, melyben Imre Flóra olyan magától értetődően benne áll. A fa összekötő szerepe még azután is megmarad, miután kivágták: a Példázat c. versben a kivágott öreg kőrist megőrzi „a tér, amelyből távozott”, hiszen „ami volt, nem semmisíthető meg”. Ugyanígy marad meg virtuálisan a gyermekkor is, mely nem tapintható és testi szemmel nem látható.

 

A példázatszerűség, az egymásra rétegezés mellett Imre Flóra remekül működteti a beközelítés technikáit is: vannak versek, melyekben egy-egy antik hős emberi arcát tárja elénk, s olyanok is, melyekben egészen magától értetődően lépünk be egy-egy bibliai pillanatba. Az Achilleus című versben (42–43.) például látjuk, ahogy a tengerparton duzzogó Achilleus tenyeréből kiszóródnak a homokszemcsék, benézhetünk a hős szemébe az első könny kibuggyanása előtt, s a tekintet fokozatosan még mélyebbre is hatol, egészen a meztelen csontokig.

 

Imre Flóra lírájában a tájak és műalkotások leírásáról fokozatosan tevődik át a hangsúly az emlékidézésre és a testiség leírhatóságára. Az emlékezet segít a már letűnt testi dimenziók konzerválásban, ugyanakkor a test változásai az ember időbe vetettségét érzékeltetik. A Pillanatfelvétel című versben (177.) egy nő tekintete követi a fa alól, alulnézetből egy fára mászó férfi idomait. A barackszedő férfi erős lábszára olyan, akár  egy „gyönyörű, / érthetetlen természeti jelenség”. A barack hasonló folyamat során fejlődik éretté, mint az emberi lábszár, ám nem egyszerűen egy szimbiózisnak, a növényi és emberi lét összefonódásának felmutatásáról van itt szó, sokkal inkább arról a görög retorikából ismert, s az antik versek képalkotásába is beépült alakzatról, mely a komparációhoz, az összehasonlításhoz egy didaktikus aspektust is társít. Az ókori epigrammákban a kinyílt virághoz vagy érett gyümölcshöz hasonlító kedvesnek a vegetatív példa láttán kellene tudatosítania, mennyire mulandó saját szépsége is. A témát Imre Flóra elégikussá hangszereli át, s meglepően újszerű a férfi-női nézőpontok megfordítása: a vers női beszélője feltehetőleg évek múltán idézi fel a virulás akkori perspektíváját, s metaforikusan utal az erotikus síkokra, illetve az érett duzzadás megszűnésére (a barackot azóta leszedték, pitét sütöttek belőle).  

 

Ugyanilyen érzékletes a női test leépülésének festése is: az elemek kicserélődtek benne, semmi sem a régi már. A nő, akinek sose született gyermeke, a rég kivágott almafa kudarcát éli át (Menopauza című vers, 172.). Ennek a témának éteribb változata a Platonizmus című szonettkoszorú, melynek rendhagyó módon nem az utolsó, hanem az első darabja az azt követő 14 versbe szétíródó mesterszonett. A szonettek az ifjú test kinyílását, a test tűzijátékait, „az édes hamvas sima hús” szenvedélyét, majd a test lázának lassú fogyását, s ezzel egyenes arányban a vágy növekedését tematizálják („amit a test ereje veszt / attól hevül túl a belső láz”, 145.).  

 

Imre Flóra az örökölt és átörökített költői hagyomány mellett megteremt egy egyedi költőnői hagyományt. Megírja ismert férfiversek női változatait: a Levél a hitveshez című költemény (105.) például nemcsak a címével utal a Radnóti-intertextusra, hanem a hiány átstilizálásának eszközeivel is. A szenvedély erejét „a 2x2 józansága” próbálja meg elnyomni, a hitves hiánya a tárgyakba (a becsomagolt, de ki nem dobott fogkefébe, a félretett tusfürdőbe, a bűnjelnek érzett konyakmeggybe) lényegül át.  

 

Az áttétel többszörös is lehet, mint például az Ötvenegyedik carmen (56.) esetében, mely egy költőnő (Szapphó) versének férfiváltozatát (Catullus 51. verse) nőiesíti vissza, József Attila-áthallásokkal illesztve be a magyar hagyományba. Az első versszak úgy indul, mintha parodizálni szeretné az alapszituációt („Méghogy egy isten se lehet különb, mint / aki szemben ül veled”), ám a férfi láttán a gerincen lefutó forróságnak, a nő félszeg tehetetlenségének bemutatása nagyon is komoly. A férfinak közben épp erre, a nő félszeg tehetetlenségének állandó érzékelésére van szüksége ahhoz, hogy saját fölényének tudatában megmerítkezzen („annyira, hogy már te leszel, ki nem tud / nélkülem élni”).  

 

Ronsard, Imre Flóra egyik alteregója is többszörös nemi átváltozásra ad alkalmat (az egyik versben például összetéveszti magát Helénával). A testi dimenziók olykor azért válnak semlegessé (pl. a Ronsard már lassan ötven című versben), hogy a kettős játék mindvégig fenntartható legyen (a vers beszélője egyszerre lehet nő is, férfi is).

 

A forma többnyire nemcsak a felidézést, a költészettörténeti betájolást szolgálja, hanem önmagában is jelentéses, ezért íródnak meg gyakran ugyanazok a témák különböző versmértékben. Egyes versformák Imre Flóránál többfunkciós ruhadarabokként működnek: használhatók blúzként, sálként, stólaként vagy tunikaként, s fontos helyük van egy a hagyományból praktikusan öltözködő, az esztétikumra sokat adó költőnő szekrényében. Ugyanakkor az emlékek is olyanok, mint „divatjamúlt, elhordott ruhák” (A szép kötélverőné újrakezdi című vers).  

 

Kiemelt szerep jut a férfitestet takaró, egyes részeket szabadon hagyó ruháknak is: „tekintettel a júliusi kánikulára – egy kék sort volt rajtad” (A negyvenhármas kilométertáblánál, 46.), „egy kissé szűknek tűnt a nagyapám / inge a válladon” (Októberi vasárnap délután, 93.). Mindezek többnyire az emlékezet horizontjából kapnak különös jelentőséget, kissé idealizáló felhanggal: miközben a nosztalgia megszépítette férfitestet csak hajdani virulásában látjuk, a női test a szemünk előtt változik és romlik. A leépülő test nem tud lépést tartani a vágyak szárnyalásával, ahogy a régi Škoda sem tud megfelelő mértékben felgyorsulni, hogy a száguldás örömével feledtesse az anyag kopását. A testiség ugyanakkor mitikus dimenziókat is kap (pl. a Vallástörténeti motívumok című versben, 168.): a pózok olykor a hésziodoszi teremtésmítosz szerint rendeződnek, vagyis a nő, Gaia van alul, máskor egyiptomi módra a nő, Nút karolja át felülről a földet.  

 

(Imre Flóra: Még tart a könnyűség. Válogatott és új versek, P'ART Könyvek, Tipp Cult Kft., [2015])