Hazugságok hálójában (Umberto Eco: Mutatványszám)

Idén áprilistól végre a magyar olvasók
is megismerhetik Umberto Eco 2015-
ös, sajnos végérvényesen utolsó regényét,
a Mutatványszámot, mely az idei
Könyvfesztiválra jelent meg az Európa
Kiadó gondozásában, Eco örökös fordítója,
Barna Imre tolmácsolásában.
Habár volt szerencsém eredeti nyelven
olvasni a könyvet, mégis most, amikor
a könyvesboltban kézbe vettem a csupán
200 oldalas művet, valami végleges,
lezáruló érzés fogott el. A lezártságon
kívül kijelenthetjük azt is, hogy
Umberto Eco azon kevés olasz írók
egyike, akinek összes regénye olvasható
magyarul. A rózsa neve, A Foucault-
inga, A tegnap szigete, Baudolino,
Loana királynő titokzatos tüze és A prágai
temető mellett kicsit kakukktojásnak
tűnhet ez a regény, nem csupán
a már említett terjedelme miatt, hanem
tartalmát tekintve is.
Más stílusú történelmi regényt kapunk
kézhez, mint például A rózsa
neve vagy akár A prágai temető, ezért
a rutinos Eco-olvasó először némileg
csalódott lehet, hiszen nem olyan
sziporkázóan bemutatva kerülnek elő
a történelmi események, mint az eddigiekben.
Azonban a megszokott érzés
itt is felbukkan : az író regényeinek olvasásához
lexikonok és enciklopédiák
kellenének, miközben az olvasó mégis
azzal vigasztalja/áltatja magát, hogy
Eco a regény olvasása közben „megtanítja”
majd a hiányzó ismeretekre.
A mű ilyen tekintetben is egyedülálló :
a Mutatványszám Umberto Eco talán
legolaszosabb regénye ; és nem csupán
a helyszín miatt. Hiszen míg valószínűleg
a cselekményét a középkori vagy
akár a XIX. századi történelemből merítő
regényeinek olvasásához mind az
olasz, mind a világ bármely országának
olvasója hasonló háttérismeretek
birtokában áll neki, addig a közelmúlt
olasz eseményeit tárgyaló Mutatványszám
esetében sokkal felkészületlenebb
egy nem anyanyelvi befogadó. Feltehetően
ez a regény teljesen másképpen
szól az eredeti, olasz közegben, hiszen,
még ha a tájékozott olvasó tud is
valamit Mussoliniról, a hidegháborúról,
a stay-behind műveletekről, a Vörös
Brigádokról, az olasz terrorizmusról,
vagy akár Aldo Moróról, ezek hatását
és traumáját csak az olasz befogadó
érezheti át a maga teljességében.
A regény jelenére, vagyis az 1992-es
évre ez még inkább igaz. Arra az évre,
amely a Berlusconi-
korszak
előjátékának
tekinthető, és amely a „Tangentopoli”
(szó szerint kenőpénzváros), a híres
kenőpénz-botrány, illetve a „Mani
pulite”, a részben ehhez tartozó
ügyészségi vizsgálatsorozat kezdete
volt. A regény helye és ideje jól behatárolható
: Milánóban, a „Tangentopolit”
elsőként érintő városban játszódik,
1992. június 6-11. között, pár hónappal
a „Mani pulite” első vizsgálata
után, mely Mario Chiesa ellen zajlott
politikai megvesztegetésben való
részvétel miatt.
Ezalatt a pár nap alatt az elbeszélő,
Colonna a lakásába bezárkózva eleveníti
fel magában az elmúlt hónap történéseit.
Az események egyrészt a kilencvenes
évek olasz valóságát vázolják
fel egy lapalapító manipulátoron
és a nemlétező lap szerkesztőin keresztül,
másrészt pedig az egyik újságíró,
Braggadocio nyomozása révén
bontakozik ki egy összeesküvés-elmélet,
amely a Mussolini-diktatúra és az
olasz társadalom azt követő évtizedeit
meghatározó, véres terrorcselekményekben,
merényletekben kicsúcsosodó
szélsőjobb- és szélsőbaloldali szembenállás
hátterére ad magyarázatot.
Sz a k á l K a t a
Hazugságok
hálójába n
Umberto Eco : Mutatványszám
Európa Kiadó, 2015
Fordította Barna Imre
89
Eco utolsó regénye nem csupán
a tartalom és a terjedelem miatt rendhagyó,
hanem azért is, mert a megszokottól
eltérően ebben a könyvben
minden szereplő, köztük az elbeszélő is,
sőt, az összeesküvés-elméleteket gyártó
Braggadocio is vesztes, lecsúszott. Ők
azonban úgy gondolják, többet tudnak
a világról, mint azok, akik sikeresek
benne : „A lúzerek, akárcsak az
autodidakták, mindig sokkal többet
tudnak, mint a győztesek : aki győzni
akar, az ne totojázzon a mindentudással,
elég, ha egyvalamit tud, a műveltség
a lúzerek fényűzése. Az tud többet,
akinek nem mennek jól a dolgai.”
(16.) Colonna elmúlt ötven éves, nem
fejezte be az egyetemet, fordításból,
kisebb szerkesztésekből vagy akár árnyékíróságból
él. Éppen ezért kéri fel
Simei, a főszerkesztő, hogy a most induló,
valószínűleg soha meg nem jelenő
lapról, a Holnapról, és annak jelenlegi
szerkesztőségi munkájáról írjon
egy sosem kiadandó könyvet. Konkrét
megjelenésre egyik esetben sincs szükség,
hiszen mindkettő csupán zsarolás
céljából íródik.
Éppen ezért mondhatni, hogy Eco
a regény fő témájává a ’90-es évek újságírását
teszi, a tőle megszokott szatirikus,
humoros módon. Groteszk
képet alkotva arról a világról, melyben
a sajtó nem a tények feltárásával,
közzétételével, hanem annak elkendőzésével
foglalkozik. Olasz kifejezéssel
élve a sajtó egyfajta „macchina del
fango” (sarazó, sárdobáló gép), vagyis
homályos célzások rendszere, amelynek
érdeke, hogy eltakarja az igazságot,
vagy éppenséggel egy adott személyt
bajba sodorjon. A regény jó pár
oldalon keresztül szemléletesen érzékelteti
a „macchina del fango” működését,
és ezáltal miképpen lehet vis�-
szaélni a média hatalmával, amely jelenünket
is uralja.
Eco rendkívüli műveltségéből és
szerteágazó ismereteiből adódóan komoly
feladat elé állítja minden fordítóját.
Barna Imre azonban a tőle megszokott
tehetséggel veszi ezt az akadályt
a sajtónyelv és a szakzsargon tekintetében
is, így aztán alig néhány helyen
találkozhatunk nehezebben befogadható
megfogalmazásokkal. A legfontosabb
ezek közül talán a cím, vagyis
a Mutatványszám esete, amely olaszul
egy lefordíthatatlan szakszó : Numero
Zero. A kifejezés azt az újság/könyvpéldányt
jelenti, amelyet megjelenést
remélve elbírálásra nyújtanak be a kiadóknak
vagy a szerkesztőségnek.
A Mutatványszám manipulátorában
sokan Silvio Berlusconira ismernek,
nyilván nem véletlenül, hiszen
Eco többször ostorozta a politikust,
sőt élete utolsó évében alapított
a Mondadorival szemben egy saját
kiadót – ahol utolsó, posztumusz,
Pape Satan Aleppe című könyve jelent
meg –, mivel az bekerült a Berlusconi-
birodalomba. Ugyanakkor fontos
megjegyezni, hogy a könyvben szereplő
manipulátornál Berlusconinak sokkal
nagyobb hatalma volt és van. Így
inkább ez is a sajtó általános helyzetére
utal, és a manipulátor a kor bármelyik
mágnásával helyettesíthető.
Amellett, hogy sok tekintetben kívülálló
Eco Mutatványszáma, mégis
felismerhető benne az író jól ismert
stílusa : ez pedig a szerzőt mindig is
foglalkoztató összeesküvés-szál. Braggadocio
paranoiás személyiségét kihasználva
azt az elméletet dolgozza
fel, hogy valójában nem Mussolinit,
hanem a Duce egyik dublőrét fogták
el és ölték meg, míg ő vagy a Vatikánba,
vagy Argentínába szökött, és onnan
irányítja, befolyásolja az olasz politikát.
Braggadocio nyomozása közben
a legtöbb társadalomban jelenlévő
megtévesztés-történet is előkerül,
sokszor szemmel láthatóan wikipédiaszócikkszerűen
: „Az újságok hazudnak,
a történészek hazudnak, a tévé is hazudik
mostanság. Láttad a tavalyi tévéhíradók
öbölháborús hírei közt a Perzsa-
öbölben kátránytól fulladozó kormoránt
? Később kiderült, hogy abban
az évszakban nem fordulhattak
elő kormoránok a Perzsa-öbölben, és
a képek nyolc évvel korábban, az irakiráni
háború idején készültek. Vagy az
is lehet, mondták mások, hogy állatkerti
kormoránokat öntött le nyersolajjal
valaki. […] Tényleg megjárták
az amerikaiak a Holdat ? Nagyon is
könnyen lehet, hogy műtermi trükk
az egész, a Holdra lépő űrhajósok például
eléggé hihetetlen árnyékot vetnek,
ha jobban megnézed. És az öbölháború
? Tényleg megtörtént, vagy csak valami
régi felvételekkel etetnek minket ?
Hazugságban élünk, és ha tudod, hogy
becsapnak, muszáj gyanakodnod. […]
Később aztán nemcsak arra jöttem rá,
hogy Mao több embert öletett meg,
mint Sztálin és Hitler együttvéve, hanem
arra is, hogy a maoisták soraiba
alighanem titkosszolgálati provokátorok
férkőztek be. És attól fogva már
csak újságírással foglalkoztam, összeesküvések
nyomába eredtem. Ezért nem
tudtak csőbe húzni aztán (pedig veszélyes
elemekkel barátkoztam) a vörös
terroristák. Többé semmiben se voltam
már biztos, csak abban, hogy hátul
mindig ott sunyít valaki, és átver
bennünket.” (39-40.)
A könyv sokszor, a néha kissé unalmassá
váló leírások közben azzal tudja
leginkább fenntartani az érdeklődést,
hogy a szálakat összekötő, mindent lefedő
és csupán Braggadocio agyszüleményeként
létező Mussoliniról szóló
összeesküvés-elméleten kívül az ös�-
szes könyvben szereplő esemény létezik,
például 1974-ben az Italicus vonat
felrobbantása, az 1969-es milánói
Piazza Fontanai merénylet (mely jelképesen
az olasz terrorizmus kezdetét
jelöli), illetve a P2 szabadkőműves
páholy. Vagy ha nem is történtek meg
konkrétan a műben felmerülő esetek,
akkor is az emberek fejében, mint ös�-
szeesküvés-elméletek keringenek – például
I. János Pál pápa meggyilkolása –,
és kihatással vannak a mai társadalomra.
Azonban a csak Braggadociótól hallott
felsorolásszerű felfedezéseket az olvasó
kétkedve fogadja. Már a neve is
90
beszélő név – amire a mű utal is –, angolul
hencegőt jelent.
Braggadocio regénybeli mozgásterét
is érdemes megfigyelni, hiszen folyamatosan
az erőszak, a halál, a pusztítás
„emlékhelyeit” járja be. Így az
olvasó egy teljesen másik, kísérteties
várost fedezhet fel, mint például
a Bagnera utca, Milánó legszűkebb
utcájának (ahol a milánói szájhagyomány
szerint egy sorozatgyilkos, Antonio
Boggia „tevékenykedett”) maffia
által pénzelt vendéglőjét, vagy akár
a San Bernardino alle Ossa templomot
és a hozzá tartozó osszáriumot, amelyek
kötődnek az általa kitalált szálhoz.
Ellenben olyan sok, rémisztő és
hihetetlen a Braggadocio által összehordott
információtömeg, hogy nem
csupán Colonna, hanem az olvasó is
magában rálegyint, hogy csupán paranoiás.
Ám a „megoldáshoz” közel járó
Braggadociót váratlanul megölik, éppenséggel
a szűk Bagnera utcában. Mivel
Colonnát beavatta titkába, így halála
után maga a főhős is paranoiássá
válik, melyet csak erősít egy, a Gladio
műveletről vetített BBC műsor.
És, bár a regény legalább 30%-át kitevő
összeesküvések hálója retorikailag
sok kívánni valót hagy maga után, ez
a némiképp idegesítő módszer és megfogalmazás
akár szándékos is lehet. Mivel
a regénybeli szereplők mind tehetségtelen
zsurnaliszták, valójában a mű
az újságírás lehetőségeiről és határairól
szól, a nem feltétlenül működő kommunikáció
mechanizmusáról, mindezt
a ’90-es évekbe ágyazva, abba a korszakba,
amikor az olasz sajtó megváltozik.
Időközben a XXI. századi média is
átalakult, a nyomtatott sajtótól inkább
az online felé fordult és tágult a világ.
Mindenki hozzáférhet jóformán mindenhez,
legyen az akár igaz, akár hamis
információ. Az internet a tömegmanipulálás
egyik fő eszköze lett, ahol
nem feltétlenül tudjuk kiszűrni, hogy
mi a valóság, és mi a fikció, pontosan
ugyanúgy, ahogy mindezek Eco regényében
is összecsúsznak. Az író a ’90-
es éveket tökéletes metaforaként alkaln
Szakál Kata a Pécsi Tudományegyetem
Irodalomtudományi Doktori Iskola
PhD-hallgatója. Fő kutatási területe az
olasz terrorizmus irodalmi reprezentációja.
mazza arra a korra, amelyben élünk, és
amelyben – ahogyan a regény végén találóan
fogalmaz a főszereplő – annyira
megszoktuk, hogy hazudnak már nekünk,
hogy észre sem vesszük. .„Mindig
is a tőr és a méreg népe voltunk.
Be vagyunk mi már oltva, bármilyen
új sztorira csak rálegyintünk, hogy ó,
hallottunk már ennél rémesebbeket,
ráadásul lehet, hogy egyik sem igaz.
Ha az Egyesült Államok, fél Európa
titkosszolgálatai, a kormányunk, az újságok,
ha mindenki hazudott, miért ne
hazudhatott volna a BBC is ? A rendes
állampolgárt nem érdekli más, csak az,
hogy ne kelljen adót fizetni, azok meg,
akik dirigálnak, csináljanak, amit akarnak,
megszoktuk már, hogy ők mindig
az államot fejik. Ennyi” (204-205.)