Otthon töltött időnk jelentős része

Száraz és porhanyós hegygerincek között, egy pasztellszínű
városkában él Horváth Emőke. Nem, nem erdélyi. Viszont panellakást bérelünk,
és azon vitatkozunk reggeli közben, hogy a szomszéd ház tetejéből kiálló antennaállványon
csücsülő madár lehet-e jégmadár, vagy nem.
– Olyan kis tömzsi, és hosszú, hegyes a csőre, szerintem jégmadár – issza ki a kávéját
Emőke.
– Nem lehet jégmadár, mert az a hideget szereti. Meg ha van is itt a tavaknál valahol,
minek jönne be a városba ? – legyintek egy lekváros kenyérrel.
A madárnak csak a szürke kontúrjai látszanak, a színéből semmi. Nem tollászkodik, nem
tornáztatja a szárnyait, nem nyitogatja a csőrét, csak ül nyugodtan, és figyel. A szél néha
megrezegteti az antennarudat – vele együtt a madár is lendül néhány centimétert az egyik
és a másik oldalra. Megreggelizünk, Emő eltakarodik munkába, és mivel nekem szabadnapom
van, elmegyek bevásárolni. Tulajdonképpen minden nap szabadnapom van, úgyhogy
tulajdonképpen minden nap elmegyek bevásárolni. A kínálat ugyanakkor reménytelen
: a paradicsom sosem piros, a saláta mindig jég. Színvonalasak viszont a sajtok, van
néhány elviselhető keleti mártás, akad finom csoki és kávé, a kenyérért viszont csak egy
helyen vagyok hajlandó pénzt adni. A délutánt a számítógép előtt töltöm, állásajánlatok
ügyében telefonálgatok. Este hat felé csapódik az ajtó, Emőke érkezik.
– Mi van, Emő, hazazavartak ?
– Marha éhes vagyok, van még hal ?
– Van.
Beülök hozzá a konyhába beszélgetni, elmondja, mi volt a ruhaboltban, ahol persze
semmi nem volt ma sem. Nem is értjük, minek ide egy ilyen ruhabolt, egy apró ruhabutik,
amikor mindenki a szomszéd utca elején levő háromemeletes áruházban vásárol, fillérekért.
Olyan olcsó, hogy felpróbálni sem érdemes. Hazaviszed, ami kell, aztán ha nem ül a méret,
jó lesz a macska alá, vagy majd belehízol. Olcsó a textil, mint a levegő, és bizony jó ruhák
vannak. Mi meg tényleg nem férünk el, úgyhogy bevezettünk egy szabályt : ha valami újat
veszünk, egy régit kidobunk. Nemhogy többé-kevésbé, de semennyire sem működik, bár
még csak egy hónapja kezdtük. Nem tűnik soknak, de ha azt vesszük, hogy két hónapja
vagyunk itt, akkor a városban tartózkodásunknak a fele. A városról, ha már itt tartunk,
V e r e s I s t v á n n o v e l l a
Otthon töltött időnk
jelentős része
62
ugyanazt gondoljuk, mint a butikról. Nem értjük, kinek juthatott eszébe, hogy kisvárost
építsen, éppen ide, miközben néhány kilométerre innen van egy nagy. A semminek nemhogy
a közepén, hanem a legszélén, ahonnan már lezuhanni sem lehet, mert nincs hová.
– Jól látom, hogy megint ott a jégmadár ? – kérdezi egy hűtőajtó-csapódás után Emő.
Elhúzom a függönyt az én felemen, és tényleg ismét ül valami az antennán, ráadásul
tényleg hasonlít a reggeli madárhoz.
– Szerintem ez ugyanaz, megint visszarepült ide.
– Vagy el sem repült azóta. Hol a hal ? Eszek belőle én is kicsit.
– Megettem tegnap, nem vettél ?
– Nem.
– Hülye.
Igen, a halak is jók a környéken, ami talán nem olyan nagy eredmény, hiszen ez mégis
csak egy partvidék. Mindamellett nem vagyunk nagy halfogyasztók. Emőke ugyan hetente
többször eszi, én inkább csak megveszem, és közben látom, hogy viszonylag gazdag
a kínálat, ez pedig megnyugtat. Ha én is sok halat ennék, ettől biztosan elégedett lennék.
És ha bármikor úgy döntök, hogy sok halat fogok enni, elégedetten vághatok neki a dolognak,
mert itt tényleg, de tényleg sok a hal. Depresszió elleni vésztartalékom a halevés
kilátásba helyezése. Ha már nagyon elegem lesz mindenből, úgy döntök, jöhetnek a halak,
velük a boldogság. Aki halakkal tölti életét, nem panaszkodik. Minket meg elkap egyszer
a depresszió, ha tényleg nem lesz semmi munka. Szervi elváltozásaim vannak már a sok
telefonbeszélgetéstől, amelyek során ugyanazokat a szavakat ismételgetjük. A hirdetések
olvasgatásától, amelyekben szintén ugyanazok a mondatok szerepelnek. Küldjek életrajzot,
mindenhol ezt mondják. Mit tudtok meg belőle, faszt ? – kérdezem, miután erőltetett
vidámsággal elbúcsúzok, és lerakom a telefont. A lányoknak sem könnyebb, de őket
legalább felveszik takarítani. Mert ha egy lány nem ért semmihez, takarítani talán csak
képes, ha már eljött idáig, gondolhatja a unatkozó humánerőforrás-szakember az íróasztal
mögött. Vagy legalább meg lehet baszni, ha úgy alakul. Mert takarítani mindenhol
kell. Ahogy baszni is.
Fél négykor izzadva ébredek, bőrömre tapad a paplan. Kimegyek
a konyhába inni, elhúzom a függönyt, szemben hány ablak világít, tud-e aludni a lakosság.
Minden ablak sötét, kivéve persze a szakadt fehér rolós a narancssárga ház jobb oldalán.
Az aszfalt és a házak betonja visszasugározza a hőt, még szürkületben is látni lehet,
ahogyan rezegnek a levegőmolekulák, egyenletesen közeledve tulajdon forráspontjukhoz.
Teljesen véletlenül veszem észre, hogy az antennarúdon megint ül egy madár. A lámpák
fénye olyan magasra már csak a fényszennyezés kötélhágcsóin kapaszkodik fel, de a tárgyak
kontúrjai így is kivehetők. Ott ül egy majdnem ugyan olyan tömzsi, hosszú csőrű
madár, ugyanabba az irányba fordulva. Itt lakik ez, vagy mi ? Reggel újságolom Emőnek
a fejleményeket. Azzal válaszol, hogy ne hívjam Emőnek, mert most épp nem tetszik neki.
– De hisz ha az Erikákat becézhetik Erinek, az Ildikókat Ildinek, a Mónikákat Móninak,
az Emőke miért nem lehet Emő ?
– Azért, mert olyan, mint ha azt mondanád, hogy emlő. Arról pedig mindenkinek az
emlősök jutnak eszébe.
– Hiszen az ember is emlős.
– Hiszen akkor se hívjál Emőnek, légy szíves.
– Na, oké, de a madárról mi a véleményed ? Nézzél ki, ott van most is.
– Tényleg. És ugyanúgy ül megint. Biztosan figyel valamit.
Bevásárlás után vettem egy távcsövet, egy kis madárleső
8×21-est. Elhúzom a függönyt, kihajolok az ablakon. Sárgás-kékes tollazata jól látszik.
Tényleg egy jégmadár. Hasa, mint a hulló avar, háta, mint a csillogó víztükör. A szeme nyitva,
a csőre szinte kulcsra zárva, mint egy kiszolgált fekete szabóolló, mered a tájba. Testtartása
hosszantartóan szilárd. Odamumifikálódott. Vagy alussza a maga kis amerikai ál63
mát. Vagy beépített számítógépes kamera van a fejébe szerelve. Azzal figyelik a környéket
a hatóságok. Hiszen ahhoz elég lenne egy apró műanyag dobozkát akasztani a csőre, senki
nem kérdezné, mi lehet az. A jégmadár viszont feltűnő, főleg itt, ahol nincsenek jégmadarak.
És nem a sivatag miatt, hanem mert a jégmadár az egész amerikai kontinensről
hiányzik. Azóta minden nap nézzük, és állandóan ott van. Ilyen nem létezhet, hogy egy
madár ennyit üljön mozdulatlanul. Nem műmadárról van szó, mert a távcsővel jól látszik,
ahogy a tollait néha borzolja a szél. Talán kitömött.
Emőkével sokszor csak úgy ülünk és nézzük, lessük,
figyeljük, mert ki tudja, talán épp a következő pillanatban rúgja el magát a rúdtól,
hogy veszélyes zuhanással kihúzzon a víz tükörlapja alól egy boldog halivadékot. Veszélyes
zuhanással, mégis olyan lazán, mint ahogy a vietnami árus rántja ki egy csuklómozdulattal
a pult alól a nejlonzacskót, amibe a megvásárolt filléres alsóneműt hazavisszük. Függőleges
pontossággal, amilyennel kihúzzuk az evőeszközt a menzán a többi közül. Nézzük
a madarat ebédnél, figyeljük vacsora közben. Éjszakai pisilés-vízivás alkalmával, és a reggeli
pakolásnál. Már nem tudok benyúlni a hűtőbe anélkül, hogy oda ne fordítsam a fejem.
Ott van, még mindig ott van, nyugtázom a garatomban egy hümmögéssel. Bámuljuk
strandpapucsban, bámuljuk kockás ingben, alsónadrágban és fürdőköpenyben, alvótrikóban
és meztelenül. Kék farmerben és fehér blúzban is bámuljuk, állva, támaszkodva
és kihúzott háttal ülve, hogy ne ferdüljön a gerinc. Talán elkapjuk a pillanatot, amikor
gondol egyet és nekiindul. Vagy csak ásításra nyitja fekete, ollószerű csőrét. Vagy megzavarodva
rárabol egy munkáskezek cipelte tükörlapra, amiben felülről nézve az ég kékje
tükröződik. Tudja, hogy nincs benne boldog halivadék, mégis megkockáztat egy merítést,
a két munkás pedig inkább oldalra vetődik, mert mindenki hallott már a tükörre raboló
jégmadarakról. A lap ilyenkor porszilánkokra törik, a jégmadár pedig a talajba csapódás
előtt elkezd verdesni a szárnyaival, hogy a lefelé szálló tükörporban lassan felemelkedjen.
Hasa, mint a hulló avar, háta, mint a csillogó víztükör. A két rakodómunkás kiértékeli az
eseményt, majd miután hazamentek, megfürödtek, megborotválkoztak, a másnapra ös�-
szehívott sajtótájékoztatón bejelentik, hogy megalapítják a Tükörporban Repülő Jégmadár
Követőinek Egyházát. De minket Emőkével nem ez érdekel, mi csak a madarat nézzük.
Szorongunk, hogy elmulasztjuk a nagy pillanatot. Ha észrevétlenül elillanna, talán
elpazarolt időnek éreznénk a bámulással töltött órákat. Olyan ez, mint amikor a lottónyeremény
az egekbe szökik, és már azok sem bírják ki, hogy ne adjanak fel szelvényt, akiket
soha nem érdekelt a szerencsejáték.
Valaki egy szeles áprilisi napon kimászott a közeli ablakból, és felerősített az antennacsőre
egy kitömött jégmadarat. Odakötözte dróttal a lábát, hogy ne mozdítsa el a szél. Ami
hülyeség, mert egy dróttal odakötözött madár nem maradhatna sokáig a rúdon, legfeljebb
lógva, ugyanis már nem lehet rákényszeríteni, hogy kapaszkodjon a lábaival, így ha
a drót meg is tartja, akkor is ledől. Egyetlenegy esetben lehetne kivitelezni ezt a mutatványt,
ha a madarat a vízszintes antennacsőre erősített, nagyjából tíz centiméteres, függőleges
vaspálcára szúrnánk. Akkor ott maradna, ugyanakkor tartásából nyilvánvalóan veszítene.
Megfigyelés közben pedig felfigyelnénk arra, hogy a madár tartásában van valami
természetellenes. Mint aki karót nyelt, úgy nézne ki az a madár, méghozzá pontosan
azért, mert felszúrták egy vaspálcára, hogy el ne mozduljon.
Egy hétig nem történt semmi, úgyhogy beláttuk : legjobb lesz,
ha elkezdünk félni. Mert az mégsem lehet normális, hogy napokig ül egy csövön egy madár,
és nem megy sehova. Oda kell menni, és le kell szedni, jelentem ki reggel Emőnek. Becsöngetek
valamelyik lakóhoz, megbeszélem vele, hogy zavar a madár, engedjen fel a tetőre.
Testközelből talán meg tudjuk oldani a helyzetet. Vagy rájövünk valamire. Vagy elrepül.
Vagy leverem egy bottal, mint a diót. Nem fog kijönni senki, mondja Emőke. Nem fognak
szóba állni veled, és nem fognak felengedni a tetőre. Nem fognak felengedni a tetőre.
Nem fognak, mert nem fognak. Én azért becsöngettem a sárga házba, elsőként Russellékhez,
64
akik nem vették a kaputelefont. A Hill családhoz is becsöngettem, meg Southwickékhez
is, legalább annyit mondjanak, hogy hagyjam békén a madarukat meg az antennájukat,
mert ők nagyon jól tudják, miért néz ki ez az egész most úgy, ahogy kinéz. De mivel magánterület
van, meg demokrácia, meg Bill of Rights, meg Bill Clinton, meg Thomas Jefferson,
meg Massey Ferguson, ezért tartsam tiszteletben a döntésüket, és keressek valami
mást, amin aggodalmaskodhatok a barátnőmmel. De ők sem hajoltak ki az ablakon. Volt
még vagy öt név a csengősoron, Kelly és Green azok közül, amelyeket el tudtam olvasni.
Hozzájuk inkább nem csöngettem be. Úgy egészében rosszul kezdtem érezni magam.
Nem jó, hogy én most itt vagyok, ez jutott eszembe. Emő persze előre megmondta. Nem
hittem neki, idejöttem feleslegesen. Időt pazaroltam, makacs önfejűséget tanúsítottam,
ugyanakkor fáradságot nem kímélve megpróbáltam lerángatni a vizes lepedőt a titokról.
Muszáj beszélnem valakivel erről a madárról, talán
leszólítok egy járókelőt. A helyiek biztosan többet tudnak erről az egészről. El is kezdtem
keresni a megfelelő utcarészt, ahonnan a kiszemelt illetőnek a jelenséget megmutathatom.
De nem találtam meg, mert az utcáról egyáltalán nem látszik az antenna. Valamelyik
háztömb mindig eltakarja. Nem tudom megmutatni nekik. A lakásba mégsem fogok
senkit hívni, mert azt fogja hinni, hogy ki akarom metélni a belső szerveit. Inkább csak
ülök, várom, hogy Emő becsapja az ajtót, és elmondja, mi volt a boltban. Hátam a szék
karjának támasztva, lábaim a radiátoron, kortyolom a tejeskávét, szívom a cigit. Szememen
a távcső, a kis tömzsi, narancssárga-kék színű madár pedig továbbra is ül az antennapálcán
behúzott nyakkal, ollószerű csőrrel mered a tájba, a tollát pedig időnként megborzolja
a szél. Hasa mint a hulló avar, feje és háta csillogó víztükör. Nem vagyok képes
rászánni magam, hogy az állásajánlatokkal foglalkozzam. Igazából már beszélni sem szeretnék
erről senkivel. Hatkor megjön Emő, mellém húzza a széket, lába a radiátorra, ketten
nézzük a madarat, hisz ketten minden könnyebb. A madár szeme nyitva, tisztán látszik
a távcsőben, amikor a fáradtan visszanéző nap sugarai még egyszer megvilágítják. Próbálom
kiolvasni a tekintetéből, mire gondolhat. Talán arra, hogy „…megint kevés a hal,
nincs értelme röpködni a tenger fölött.” Vagy azt, hogy „… mindenki szopja be, tövig.”
Otthon töltött időnk jelentős része továbbra is a madár megfigyelésével telik.

Veres István (1984) : Kéménden született, jelenleg Pozsonyban él. Könyvei a Kalligramnál : Galvánelemek
és akkumlátorok (2011), Dandaranda (2013).