Kalligram / Archívum / 2017 / április / A Mária Valéria, Vázlat a munkásszállókról, Ahogyan otthon, Kényelem, Kolónia, Amerika, Ingázók

A Mária Valéria, Vázlat a munkásszállókról, Ahogyan otthon, Kényelem, Kolónia, Amerika, Ingázók

Juhász Tibor

 

A Mária Valéria

 

A mai József Attila lakótelep arculata

 

az 50-es évek végén kezdett formálódni.  

 

Akkor álltak neki a barakkok, meg a sárból  

 

és téglából épített kényszerlakhelyek bontásának.  

 

Sok időbe telt, mire a fogolytáborokra  

 

emlékeztető Mária Valériát felszámolták.  

 

Egy-két kalyiba még a hatvanas években  

 

is megvolt, de a tervezők ügyeltek arra,  

 

hogy minden kételyt eloszlassanak:  

 

a deszkalakások mögött büszkén törtek az égbe  

 

az emeletesek, a boldog jövő hírnökei.  

 

Virágok már voltak akkor is, mikor a telep  

 

még csak szükségkórház volt, a sóderrel kijelölt  

 

utcák mellett, a barakkok széleire ültetve,  

 

az első világháború sebesültjei gondozták őket.  

 

Legelő volt erre, szemétlerakó, nem messze lőtér,  

 

korábban vágóhídi állatok halálsora, de legelőször  

 

lóversenyek helyszíne ez a terület, ahol ma már semmi  

 

sem utal a kátránypapírral fedett huzatos viskókra.  

 

Az itt lakók lakást kaptak a József Attilán.

 

A nyomorban eltöltött évek alatt  

 

megszokták a kukázást, sokan még innen  

 

is eljártak a rakpartra, hazahordtak új lakásukban  

 

minden hasznosnak vélt hulladékot.  

 

Ahogy a Mária Valéria bontásához,

 

az átneveléshez is hosszú idő kellett.

 

Évek teltek el, mire megtanulták,

 

hogyan kell állni az erkélyeken.

 

Vázlat a munkásszállókról

 

ifj. Schiffer Pálnak

 

Százezrek éltek munkásszállókon.

 

Nagyrészük vidékről jött Budapestre.

 

A fiatalok a fővárosi életet hajszolták,  

 

évek teltek el, mire rájöttek,  

 

hogy amit láttak, az nem dicsekvésre való.  

 

Az idősebbek már nem kerestek kalandokat,  

 

csak dolgoztak, a fizetésük maradékát postázták  

 

a családnak, és nem értették, miért nem jutnak előrébb.

 

A szerencséseknek a szálló csak átmenet volt.  

 

Akik végül hazamentek vagy megtapadtak  

 

a városban, azok nagyokat bólogatva emlékeznek  

 

vissza a spártai szobákra, az emelet mindig

 

piszkos fürdőjére, konyhájára. Sokan végezték itt.  

 

Szárítókötéllel, késsel leltek a végső megoldásra.  

 

De a legtöbben pengét nyeltek,  

 

ahogy a börtönökben szokás.

 

Ingázók

 

A fővárosban vagy egy másik nagyobb

 

városban dolgozik. Több száz  

 

kilométer választja el az otthonától.

 

Hazafelé öt-hat órát is állnia kell  

 

a vonaton. Miután leszáll, az állomás  

 

környéki kocsmákba megy. Fizet a régen

 

látott barátoknak és a cigányzenészeknek.

 

Vasárnap órákkal korábban elindul a peronokhoz,  

 

tudja, hogy tömve lesznek a vagonok.

 

Várakozás közben vissza-visszaszalad

 

a pulthoz, és kér egy nótát a családnak.  

 

Amerika

 

Az acélgyár toborzói a volt alkalmazottak mellett  

 

tanítók, papok, postamesterek voltak, akik nem csak  

 

a nagy fizetések ígéretével próbálták Salgótarjánba  

 

hívni az embereket, a dolgozóknak járó lakásokról  

 

is beszéltek, melyekhez kert, fürdő és vécé tartozott.  

 

Az idegen ajkú munkásság mellett palócok is jöttek,  

 

akik vagy itt, vagy a környező bányákban dolgoztak.

 

Egy palócasszony nevezte el a gyár lakótelepét:

 

felbontotta az első hónap fizetési borítékját,  

 

és remegő hangon mondta ki a távoli földrész nevét.  

 

Kolónia

 

A gyár utcaseprőket is alkalmazott.

 

Hajnalban eltakarították a faleveleket,

 

a csikkeket, összeszedték a kutyaszart,

 

és váltottak pár szót az éjszakásokkal.

 

Ezt a környéket sorompó választotta el  

 

a várostól, az utcaseprők időnként  

 

a fémrúd gyárfelőli oldalára álltak,

 

és mosolyogva nézték a járókelőket.  

 

Két-három óránként újra végigmentek

 

a kolónialakások sorai között,

 

ha szerszámaikkal nem tudták,  

 

akkor kézzel szedték fel a földbe taposott  

 

papírdarabokat, szilánkokat.

 

Késő délután, munkaidejük végén

 

minden erejükkel dörzsölték az aszfaltot,

 

egyetlen szennyeződést sem hagytak  

 

a járdán, földig hajolva, görnyedten haladtak,  

 

míg elértek az utca végére,  

 

a gyár oltárszerűen díszített főbejáratáig.  

 

Kényelem

 

A telepfelszámolási program sokak

 

életkörülményeit tette elfogadhatóbbá.

 

A családok a korábbi penészes bódék  

 

helyett húsz négyzetméteres lakásokat  

 

kaptak, amelyekhez udvar is tartozott.  

 

Bevetették a földet, paradicsomot,  

 

uborkát, borsót kezdtek termelni,  

 

a kerítések mentén apró sufnikat építettek,

 

ezekben később disznókat tartottak.  

 

Sokan tárolóhelyként használták  

 

e fatákolmányokat, a szerszámokat,  

 

bicikliket pakolták ide vagy olyan tárgyakat,  

 

amelyektől nem fértek el a házban.  

 

Egyesek azonban üresen hagyták,

 

éjszaka pokrócot, kispárnát vettek magukhoz,

 

átosontak a szépen növekvő veteményen,

 

óvatosan kinyitották a deszkaajtót,

 

és elhelyezkedtek a földpadlón.  

   

Ahogyan otthon

 

Egy ilyen idős fiúnak már illik

 

egyedül elvégeznie a dolgát,

 

mondta az óvónő, és finoman  

 

a mellékhelyiség felé lökte a gyereket.  

 

Tudod, ahogy otthon szoktátok.

 

A nagycsoportos pár perc múlva  

 

visszaállt játszani. A többiek hamar  

 

megérezték a bűzt, az óvónőhöz  

 

rohantak. Ahogy közelebb ment,  

 

ő is megérezte a szagot, idegesen  

 

a hóna alá kapta a gyereket,  

 

és elindult vele a vécé felé.

 

A mellékhelyiségbe lépve azonnal  

 

észrevette a sarokban az ürüléket.  

 

Tudta, hogy a verés semmit sem fog érni,  

 

megsimogatta a gyerek vállát, vigyázva,  

 

nehogy a tetűirtóval kezelt hajhoz érjen.  

 

Juhász Tibor (Salgótarján, 1992): költő. Verskötete: Ez nem az a környék (FISZ, 2015).