Banach, Tarski meg én

Mécs Anna: Banach, Tarski meg én

Anyám szerint a férfi úgy viszonyul a nőhöz, mint foglalkozása tárgyához: a mérnöknek a nő egy közepes bonyolultságú gép, az orvos-genetikusnak egy két lábon járó hajlamossági mátrix, a költőnek pedig egy médium, amelyen keresztül szájon lehet csókolni az univerzumot. Anyám újságírónő volt, úgyhogy szerette a blikkfangos egyszerűsítéseket, és szeretett sztoriként viszonyulni a férfiakhoz.

Egyik petevezetéke semmilyen életjelet nem mutatott, a másik az utolsókat rúgta. Szabadon szeretkezett hát gumi nélkül, tényfeltáró céllal, ahogy ő fogalmazott, hiszen szerinte a gumi csak egy elválasztó közeg, amely akadályozza, hogy férfi és nő megismerje egymást. Matematikai csoda, hogy megfogantál, mondogatták mindig nekem. Nem lehetetlen esemény, de nulla valószínűségű, fogalmazott apám, és ilyenkor kifejtette az értetlenül néző hallgatóságának, hogy mi a különbség. Az lehetetlen, hogy három békából négy zöld legyen, de az nem, hogy egy céltáblán egy adott pontot eltaláljunk. Nulla a valószínűsége, mégis be lehet találni. Ahogy nekem is sikerült, mondta egy kis pajkos mosoly kíséretében, de ez a mosoly sokkal inkább szólt a matematikai gondolkodásmód iránt érzett már-már erotikus vonzalmának, mintsem férfiúi büszkeségének.

Apám és anyám egy ellenzéki bulin ismerkedtek meg nyolcvanhatban. A félhomályban az erősen kopaszodó feje kitűnt a sok szakállas, dús hajú világmegváltó közül. Máshogy volt nyeszlett, mint bölcsész társai, a körszemüvege nem filoszkör volt, hanem szabályos kör. Talán a közízléssel szembe menő betűrt ing és szandál-zokni, talán az introvertáltnak tűnő férfi megközelíthetetlensége, nem tudom pontosan mi, de anyámat valami megfogta apámban. Csak egy-két pillantást vetett felé, apám odalépett, ellentmondást nem tűrően a széttolt bútorok között kialakított tánctérre rántotta. Anyám a nem várt, hirtelen erőtől, az ágyékához dörgölt meleg ágyéktól szinte megrészegült. Apám a ritmust úgy érezte, mintha egy fekete diszkókirály lenne – ezt csak régen mesélte így anyám, amikor még, sóhajtott, ez a hülyeségig menő korrektség nem herélte ki a mondatainkat. Apám szabályos és mégis szédítő lépésekkel vezette anyámat. Zavartan álltak egymás mellett, amikor egyszer csak lekapcsolták a zenét, valaki felnyomott, kiáltotta a házigazda, és két kézzel passzírozott ki vagy ötven vendéget a szűk előszobán át a lépcsőházba. Anyám és apám akkor már szinte meg is szokta, hogy egymáshoz simulnak, de ahogy kisodródtak a hömpölygő tömeggel együtt a rózsadombi ház kapuján, hirtelen olyan hatalmas lett a tér, hogy szinte megszűnt a vonzás. Ez a kettősség sokáig nem múlt el. Ha pár centinél közelebb kerültek egymáshoz, megőrültek, de hatótávolságon kívül szinte taszították egymást.

Ezt a táncot túlzottan próbáltam megérteni. Matematikus apám mitől lehetett olyan tüzes. Talán a számok, a ritmusok bűvölete, a szabályos hármasok, négyesek lüktetése, a teremtő erő, a pillanatban születő összhang, nem tudom. De ez a tánc volt a közös apámban és anyámban, ez volt a csatorna, amin kommunikáltak. Veszekedéseik először táncba torkolltak, és csak utána szeretkezésbe. A táncban valahogy egybeforrt a testük, mintha egy gyönyörű szörnyszülött mozogna, két torz lábbal és egy összefonódott felsőtesttel. Aztán, amikor a zene véget ért, kizuhantak ebből az egységből, és két, egymástól teljesesen diszjunkt entitásként léteztek tovább.

Apám mindig matematikai elméletekkel traktált, mert szentül hitte, hogy matematikai géniusz vagyok. A tizedik születésnapomon ismerkedtem meg Banach és Tarski nevű figurákkal. Ők azt bizonyították, hogy egy gömböt meg lehet kettőzni, magyarázta apám, pedig éppen ezzel az abszurditással akartak valami más alapvető dolgot cáfolni, tette hozzá, már megint azzal a bujkáló, izgatott és gyermeki mosollyal. Előhúzta féltve őrzött kését, egy cizellált nyelű, mindig megélezett tőrt, és elkezdett furcsa szeleteket kanyarítani a tortából, úgy, hogy a megmaradt rész, és a kimetszett darabokból összerakott halom is hasonlítson az eredeti tortához. Precíz mozdulatokkal egyengette a krémet a torzszülött hasonmáson, a tortaszedő lapáttal még simított párat, amikor anyám belemart a rakásba, és szenvedélyesen apám arcába nyomta a széttrancsírozott darabokat. Eleinte azt hittem, hogy engem véd, hogy rólam szóljon legalább ez az egy nap. Aztán később kiderült, hogy majdnem belehalt a szülésbe, beragadtam, aztán felnyitották, kibontottak belőle, ahogy apám ebből a tortából az egyik felet. Apám letörölgette az arcáról a krémet, és nyugodtan magyarázott nekem tovább arról, hogy ehhez az egészhez először is meg kell értenem, hogy az egész számok ugyanannyian vannak, mint a páros számok. Engem ez a mondat felzaklatott, hiszen a párosak is egészek, most hogy lennének ugyanannyian, anyám viszont dühös lett, hogy apámra még így sem lehet hatni, és kiviharzott.

Tizenkét éves koromra anyám és apám között már sokkal több volt a semmi, mint a taszítás, és az elementáris vonzás már gyenge kötődéssé halványult. Apám boldogan, talán ez a kifejezés túlzó, olyan sehogy volt ebben a semmiben, ami számára éppen megfelelő állapot volt az elmélkedéshez. Anyám viszont már egy jó ideje folytatta tényfeltáró munkáját, most azért tette ezt nyugodt szívvel, mert idő előtt elkezdett klimaxolni, szerinte a koravén és impotens apám hatására, az orvosok szerint inkább anyám életvitele miatt. Persze aztán, amikor a vadkatolikus Hunor teherbe ejtette az öcsémmel, már tök mindegy volt, ki mivel magyarázta. Akkor döntöttek úgy: elválnak.

Mindkettejükkel akartam lenni. Túl különbözőek voltak ahhoz, hogy csak egyikükre bízzam magam, és ne érezzem úgy, hogy a másik felem elveszik ebben. Megkettőztem az életemet, mindketten úgy tudták, náluk lakom inkább. Néha úgy éreztem magam, mint egy tízezres, amit kettétéptek, és amiről mindkét fél azt gondolja, hogy több mint a fele nála van, így ő bír a bankjeggyel. Apámnál nyugodtabb volt az élet, a legnagyobb izgalmat az jelentette, amikor a kissé elszállt, a liberális és szélsőbalos nézetek furcsa elegyét képviselő barátaival jól berúgtak, pontosabban esztétizált hedonizmusuknak éltek, és közben Slavoj Žižeket idézve kárhoztatták saját magukat.

Anyám élete komoly fordulatot vett Hunor megjelenésével. A katolikus egyház pedofilügyeit igyekezett felgöngyölíteni, amikor a leleplező riport megszületése egy váratlan akadályba ütközött: Hunorba, a narcisztikus díszmagyarba, aki szerintem csak azért válthatott ki anyámból őrült rajongást, mert mindenben különbözött apámtól. A családja legnagyobb hőstette az volt, hogy a Hunor nevet merték adni az ötvenes években a fiuknak, amiért a Gulagra is küldhették volna őket, mondta mindig Hunor anyja, akit sose bírtam lenagyizni. Persze apám egyik dörzsöltebb barátja szerint a vén spiné a legaljasabb besúgók egyike volt, aki a bujkáló katolikus közösségekről jelentett folyamatosan. Anyáméknál csak azért szerettem lenni, mert anyámban, még a szenteskedő álarc mögött is, ott láttam azt a szenvedélyt, amit úgy szerettem.

Páratlan hét anyámnál, fonott varkocsban és áldást mondva a kenyérért és a vízért, páros hetek apámnál, amikor egy hétig nem fésülködtem, és a kopott kanapén a sós mogyoró és popcorndarabok között fetrengve ért az este. A legjobban a vasárnap estéket rühelltem, és nem azért, mert át kellett költöznöm egyik életből a másikba, valahol szerettem is ezt a hullámzást. Hanem azért, mert ilyenkor, miattam, ők ketten, találkoztak. Legtöbbször csak hűvös megjegyzéseket tettek arra, ahogy éppen kinézek, én voltam a bokszkesztyű, akivel apró ütéseket mértek a másikra, de egy-egy menet után mindig fel tudtak állni. De egyik alkalommal valami kiszakadt, én voltam az, aki kiütéssel véget vetett ennek. Apámmal érkeztünk, csengetett a máriaremetei háznál, két nagymagyar zászló és egy nemnemsoha matrica között, furcsa váltás volt Újlipócia után. Az autóban meg akartam fésülködni, de rájöttem, hogy itt, Remetén hagytam a kefémet. Hunor jött az ajtóhoz, messziről láttam, tántorog, biztos megint beivott az erdélyi kisüstiből. Ki ez a kócos kis lotyó, üvöltötte apám felé, majd kitört belőle a tokás kacaj. Én apámnak intettem, és gyorsan be akartam szaladni Hunor mellett, amikor megragadta a kezemet, azt hittem, ott töri szét a csuklómat. Hagyd, hadd menjen, mondta szelíden apám, mire Hunor megrázta a kezemet és azt ordította nagy nyálcseppeket szórva szét mindenfele, hogy ez a kis liberális maradvány nem megy innen sehova, ebből még embert fog faragni, de apám és a magafajták húzzanak a retekbe, húzzanak el a politikából, húzzanak el az országból, a kommunista nyomorékoknak semmi keresnivalójuk itt, a magyarok földjén, 89-ben megmondták nekik, hogy takarodás van innen. Apám a monológ alatt egyre csak hátrált, már a kocsinál járt, amikor én hirtelen tökön rúgtam Hunort, ő összerogyott, én pedig tovább rugdostam, és azt sikítottam, hogy dögöljön meg, ebből az országból sose lesz egy másik, ugyanezek az emberek voltak itt 89-ig is, most is ugyanabból kell gazdálkodni, egy országból nem lehet kettőt csinálni, és az egyiket eldobni, hanem egy ország van, tetszik vagy sem, és hogy ő takarodhatna a retekbe az álszent geci fejével. Csak akkor láttam, hogy anyám az egészet végighallgatta, amikor sírva berohantam a házba.

Apám következő vasárnap hosszabban mesélt Tarskiról, hogy 39-ben a Harvardra hívták, odahajózott, aztán 46-ig nem látta a Lengyelországban rekedt feleségét és a két gyerekét. Nem értettem, hogy az a nagyokos matematikus ezt a problémát miért nem oldotta meg, ha szerinte az a gömb megkettőzhető, akkor mégis, miért nem maradt Tarski1 Lengyelországban, és ment Tarski2 Amerikába. Aznap éjjel én voltam Tarski a hajón, elővettem apám cizellált végű kését, és elkezdtem a hasamban vájkálni vele, hátha sikerül úgy kivágnom a darabokat, hogy abból kijöjjek még egyszer. Mire felébredtem, véres volt minden az ágyon. Apám nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Azután a nap után valahogy megváltozott minden, nem érdekelt apám és a matematika, nem érdekelt anyám, Hunor, a könyvek és a magyarok, egyet akartam: táncolni.

Mivel a kirohanásom után engedték, hogy egyedül költözködjek vasárnaponként, így apám és anyám (és Hunor) évekig nem találkoztak, és engem is békén hagytak.

Elnézést, hölgyem, a helyemen ül, mondta félszegen apám, de zavarában már rá is jött, hogy az övé a bal kilences, nem a jobb. Ahogy helyet foglalt a félhomályban, és keze a jobb kilencesen ülő hölgy kezéhez simult, rájöttek, hova hívtam őket. A nézőtér teljesen elsötétült, a színpad közepére irányult a reflektor, ahol lassan elkezdett felfelé kígyózni egy test, két kezével lágyan hullámzott, és lassan kirügyezett belőle még két kéz, amelyek először csak ringtak körülötte, majd átölelték a derekát, ki tudja, az első két kézhez tartozó derekat, vagy a másik kettőhöz, ki tudja, hogy az első két kéz tartozott egy emberhez, vagy egy ide, egy oda. A negyven perces koreográfia során szinte végig csak sziluettek voltunk, de én láttam onnan, a körvonalaimból, ahogy apám és anyám keze is össze-összefonódik, együtt élve a zenével. Taps, villany, zavart visszakozás. Hátrajöttek, micsoda meglepetés, boldog születésnapot, hát tényleg felnőtt a lány, fül és boka, micsoda boka, feszengtek közhelyesen mellettem és egymás mellett. Az előadás után minden maradt a régiben, anyám Hunorral, apám a matematikával, én pedig a tánccal. Nem lettünk sokkal boldogabbak, de valamilyen mély nyugalom talált ránk. A kettőből sose lesz egy, az egyből se kettő, ezt el kellett fogadnunk.