■ Gyáni Gábor (Tanulmány)

A sértettség hermeneutikája

Gyáni Gábor

Karátson Endre könyvismertetésbe csomagolt vitairata meglepő fordulatot vesz, ahogy közeledünk a szöveg vége felé: a kezdeti, értőnek mutatkozó ismertetés és értékelés hirtelen átcsap a A történelem mint emlék(mű) című könyv szerzőjének erkölcsi és intellektuális megbélyegzésébe. Az írás utolsó két oldalán az 58 sor mintegy felében Karátson azzal foglalatoskodik, hogy válogatott szitkokat szórjon a kötet szerzőjének fejére. Ilyenformán: Gyáni „kádárista szóhasználattal leegyszerűsíti” mondanivalóját, amely egyébként is „szégyenletesen apartheides vélemény” (sic!). Abban „sántikál” a könyv írója, hogy „leegyszerűsített választ adhasson az önmaga által kiagyalt kérdésre” (sic!), hogy ezzel is „elterelje az olvasó figyelmét saját eljárásának megalapozatlanságától”. Nem történészkutatóként jár el, aki feltárja a tézisének ellentmondó „hatalmas anyagot”; nem ezt teszi, mert „túl fáradságos lenne [annak] alapos felkutatása, feldolgozása”; ellenben „jogot formál az autentikus ítélkezésre”, és ez okból „egyszerűbb [ezt a hatalmas anyagot] elhallgattatnia.” A rá jellemző gondolati „önkényesség” „önellentmondásokba keveredik” (sic!), főként, „amikor álláspontját aszerint forgatja, ahogyan pillanatnyi érvelése megkívánja”. Folyton „csűri-csavarja érvelését”, és ez olyan „módszertani következetlenség”, melyet „akár kuszaságnak is nevezhetnénk, sőt veszélyes kuszaságnak”: „egyszer így, egyszer úgy”. Holott az „egymást gáncsoló állásfoglalások kikezdhetik” a könyvben tárgyalt kérdések némelyikét is (a kulturális trauma-elméletet), sőt magának a tudományos diskurzusnak (a memory studynak) a hitelét is aláássák. Ez a „kritikus kiállás” (?) így „nem lesz több vagdalkozásnál”.

Nehéz ennél jobban földbe döngölni valakit, méghozzá úgy, hogy semmilyen érv sem szól a megbélyegzés jogossága mellett. Abban a 26 sorban ugyanis, ami Karátson rendelkezésére áll ez alkalommal (a további kilenc sorban engem idéz), nincs semmilyen érv, csak lekicsinylő minősítés. Az indulat eme beszédes megnyilvánulása A történelem mint emlék(mű) című könyv egyetlen apró részletével függ össze, amely azonban olyan hiba bírálóm szemében, hogy az egész könyv így nem is több az olvasó félrevezetésénél (ld. Karátson írásának a címét). Miről van tehát szó valójában?

Nem másról, mint arról, hogy a könyv szerzője megfogalmazta a kérdést: „ki miként formálhat jogot az autentikus emlékezésre”? (234.) Ezt megelőzően, amiről Karátson hallgat, arról van szó az inkriminált munkában, hogy ötvenhat a Kádár-kor alapító mítoszának a szerepében negatív emlékként funkcionált a hivatalos emlékezetpolitikában, és egyúttal a rendszer ideológiai megalapozását is szolgálta. Ez azzal járt együtt, hogy az ötvenhatot eltipró hatalom kisajátította magának az ötvenhatra való emlékezés jogát és az emlék tartalmának a meghatározását szintúgy. Nyomban és gyökeresen megváltozott a helyzet a kádári hatalmi berendezkedés letűntével, amikor hirtelenjében a társadalom és az új hatalom ölébe pottyant 1956 történelmi emléke, amivel mindenképp kezdeniük kellett valamit. Ez így ötvenhat emlékezetének a pluralizálódását eredményezte.

Ebből a szerteágazó problémából a könyv adott fejezetében egyes-egyedül azzal foglalkozom, hogy ki (vagy kik) hogyan és miért jelentik be igényüket a hiteles tanú, az emlékezésre leginkább jogosult ágens szerepére. Mind a (kádári) megtorlás, mind az 1989-es rendszerváltás, tehát ötvenhat történelmi rehabilitálása élesen polarizált helyzetet teremtett, ahol egyedül a tettesek (a forradalom eltiprói) és az áldozatok (a forradalmárok – „freedom fighters”) szerepe tűnt igazán fontosnak; az ún. bystander sem volt, nem lehetett több annál, mint hogy kényszerűen felsorakozik az egyik vagy a másik mellett. Már az 1957-tel meginduló bírósági eljárásokban is ez a helyzet, ahol a számonkérésbe tanúként bevont személyek vagy mentő, vagy terhelő tanúként kaphattak csupán szerepet. Megjegyzem: az, aki ekkor önként távozott az országból és emigránsként élte tovább a maga életét, egyik szerepet sem tölthette be, mert nem volt már kéznél. Sokan közülük bizonyára az áldozatok, a megbüntettek közé kerültek volna, bár korántsem mindenki (!), és a távozók attól lettek „ötvenhatosok”, hogy kimenekültek az országból, amely büntetést vont volna maga után, ha egy idő után hazatérnek. A disszidensek így kimaradtak ötvenhat megtorlásának historikumából, enélkül pedig nincs, nem lehet valamennyire is autentikus emlékképük a magyar(országi) ötvenhatról, lévén, hogy ötvenhat épp ezzel a következményével együtt alkot egy meghatározott történelmi eseményt.

Nem értem tehát, hogy mi kelti Karátsonban az elementáris felháborodás érzését a könyvben megfogalmazott azon további kérdés olvastán, hogy az is áldozat vajon, aki ’56 végén, ’57 elején disszidensként Nyugatra távozott? Nyilvánvaló, hogy neki is közvetlen köze volt ’56-hoz, részint, mert esetenként az események aktív szereplőjeként működött közre, részint azért, mert bystanderként élte át ötvenhatot és kivált az okból, mert ötvenhatnak köszönhetően hagyhatta el a szülőföldjét. Így áldozatként sem feltétlenül utolsó a sorban, de hogy ő lenne ötvenhat első számú áldozata, aki „ötvenhatos”-ként volt kénytelen utóbb magára vállalni az ötvenhat „bűnéért” rá hárított felelősséget, ami a megtorló kádári hatalom elhatározása szerint halált, rövidebb-hosszabb börtönbüntetést, internálást, állásvesztést, erkölcsi megbélyegzést, a későbbiekben pedig, szinte 1989-ig folytonos, idővel némileg enyhülő diszkriminációt érdemel, nos ezt talán egyetlen, ötvenhat emlékéhez mégoly hűségesen ragaszkodó nyugati magyar disszidens sem vindikálhatja magának. Ha ebben a kérdésben meg lehet állapodni Karátson Endrével, akkor nyomban vége szakad a polémiának.

Mi végre ez a sértettségből fakadó rosszhiszemű gyanúsítgatás, mely szerint A történelem mint emlék(mű) szerzője például abban sántikál, hogy önkényes posztulátumaival félrevezesse az olvasót, ezért is folyamodik gondolatai csűrés-csavarásához, alkalom szerinti forgatásához, máskor viszont azok leegyszerűsítéséhez, egyszóval: szellemi trükkök egész sorozatához.

Nem járok talán túl messze az igazságtól, ha úgy vélem, Karátson ellenérzését elsősorban az váltja ki, hogy sugalmazásom szerint az emlékezés referenciális hitelét tekintve az áldozatként elkönyvelt történelmi aktor „autentikus” emlékezéshez való joga előrébb való, mint a tettesé, a disszidensé, vagy a bystanderé. Ezzel nem állítom azonban, hogy egyedül az ő kezébe van letéve a történelmi igazság. Sőt: gondolatmenetem egésze ennek a tévhitnek vagy csupán hangos követelésnek a cáfolata kíván lenni! Nem többet és annyit állítok csupán, hogy: 1. „korántsem a múlt csalhatatlan történeti elbeszélése az, amivel az áldozat emlékezete ellát bennünket” (241.); 2. viszont: „a történelmi ágensek (partikuláris) tapasztalatain nyugvó egyéni emlékezet hiányában el sem képzelhető hiteles kollektív és hiteles hivatalos emlékezet.” (242.)

Az következik ebből vajon, amit Karátson állít cikkében, hogy „egy önkényesen felállított ellentétpár” (?), amit az áldozat-tettes kettőssége hivatott kifejezni, eleve és önmagában kizárja az autentikus emlékezők sorából az egyébként általa is „csupán” a „szemtanúk sokaságával” leírt disszidenseket, a „megmenekült résztvevőket”, „akiknek egy része pedig tanúskodott szóban és maradandó írásban” ötvenhat kivételes történelmi jelentőségéről és tényleges jelentéséről? Hol írtam ezt le, hol olvasta Karátson könyvemben ezt a kategorikus kijelentést? Ha sehol, akkor önként adódik a kérdés: milyen bírálat az, amely egy csupán kérdésként megfogalmazott mondatot úgy tekint, mint „apartheides (sic!) véleményt”, ami állítólag ítéletet foglal magában? Még egyszer kérdem: hol szerepel a könyvben az a nekem tulajdonított ítélkező mondat, mely szerint egyes-egyedül az áldozat és a tettes emlékei a valósak, de a „szemtanúk sokaságáé” nem, mely utóbbiak, Karátson szerint, a disszidensek nagy körét is lefedik (ha jól értem homályos megfogalmazását). Az itt vajon a csűrés-csavarás részemről, hogy a kérdésemre általa várt, de az ehelyett végül általam megadott válasz nagyjából úgy hangzik, hogy azt még Karátson is nyugodtan a magáénak vallhatja (lásd a magamtól vett fenti idézetet)? S nem az inkább a csűrés-csavarás, mellyel a tájékozatlan, az eredeti szöveget nem feltétlenül ismerő olvasót tájékoztatja félre Karátson: olyan nézetet tulajdonít nekem, amire nincs szövegszerű bizonyítéka, de végül azt az állítólag „diadalmasan” levont következtetést idézi tőlem, ami viszont a könyvben olvasható egyedüli, állító mondat formájában megfogalmazott kijelentés a szóban forgó kérdésről?

Karátson különösen megbízhatatlan olvasója könyvemnek. Nem vitatom ugyanakkor, hogy az ötvenhatos disszidensek (ez a terminus is okot adhatna a berzenkedésre, de ezt most hagyjuk) identitáskonstrukciója bonyolultabb, legalábbis másmilyen, mint azoké, akik ötvenhat utóéletét idehaza élték át. Ez önmagában is kiválthatja fokozott érzékenységüket bizonyos kérdések tudományosan egyébként tisztességes felvetése kapcsán. Korábban magam is foglalkoztam az ötvenhatos emigránsok ötvenhat-képével (’56-os menekültek emlékezési stratégiái In: Gyáni Gábor: Relatív történelem. Bp., 2007. 136–154.) és úgy találtam: a disszidensek emlékezéseinek elbeszélési stratégiái azért mások, mint a hazai „ötvenhatosoké”, mert az itthoniakétól merőben különböző életúttal a hátuk mögött gyökeresen eltérő külső feltételek közepette élték át mindazt, ami számukra ötvenhatból következett. Ebből a másságból egyáltalán nem következik, hogy ne létezne akár ma is egy külön ötvenhatos „nyugati” vagy emigráns emlékezeti kultúra. De az sem jár vele szükségképp együtt, hogy minden további nélkül egybemoshatnánk a hazai és a disszidens ötvenhatos emlékanyagot. S végül: nem képezheti komoly vita tárgyát, hogy a 200 ezer fős emigráns tömeg híján tízmilliós itthoni magyarok történelmi emlékezete volt az, ami közvetlenül alakította az ország 1956 utáni történelmét.

Könyvemben azt igyekeztem vizsgálni, hogy mi volt, mi lehetett az emlékezet tényleges történelemformáló szerepe a 20. századi múltban. Ez a történészi kíváncsiság vezetett ötvenhat emlékezetének a vizsgálata során is. Nem a memory studies igényeinek megfelelő módon jártam el tehát, mint ahogy bírálóm tévesen állítja, hiszen nem a kollektív (és egyéni) emlékezetnek a jelenbeli hatásait kutattam teljes elánnal. Erről a könyv bevezetésében külön szóltam. Azt pedig az olvasóközönség maga fogja majd eldönteni, hogy mennyiben volt ez csupán holmi „vagdalkozás” részemről. A vagdalkozás intellektuális technikáját, nyelvi-retorikai megoldását tekintve ugyanakkor, el kell ismerni, sokat lehet tanulni Karátson Endrétől a mostani megszólalása kapcsán.