A sírból kiemelkedne, feltöltődne

A síkból kiemelkedne, feltöltődne

Hogyha sikerülne valami az életében,
valami nagy és jelentős,
maradandó és visszafoghatatlan.

Akkor egyszeriben többet kérdeznék
a szerencsés szülőktől a sűrűbben jelentkező
barátok, hogy ő hogy van,
s mostanában mik a tervei, min dolgozik.
Hirtelen kíváncsibbak lennének az unásig
mesélt anekdotákra, s hamar megtanulnák
maguktól, kívülről idézni viccesen suta
vagy meglepően koraérett, bölcs
gyermekkori mondásait.

Akkor egyszeriben megjegyeznék a fodrászatban,
külön, mikor belép, s ahogy mondja:
„csak egy kis igazítás lesz”, a szavakat,
a nézést, testtartást, a hangsúlyt,
s külön, még egyszer, jó alaposan eszükbe vésnék
távozásakor, előkészítve a majdani elmeséléseket,
itt járt, ezt mondta, így meg úgy, így nézett.
Úgy találnák, szerény volt, kifejezetten
illemtudó és visszafogott, nem élt vissza vele,
hogy megérezte, rögtön felismerték, továbbra is
hétköznapi ember módjára viselkedett, normális
volt, „egy közülünk”, bár gyanúsnak találnák
a második-harmadik egymás után újramesélés során,
hogy mi van, ha ez a végtelen szerénység valójában
inkább végtelen belépzeltséget, lenézést takar.

Akkor egyszeriben eszébe jutna a régi szerelmeinek,
azoknak, akik egy nappal korábban, vagy talán eleve,
még a nevét se tudták, ha pedig tudták, akkor hát
rögtön elfeledték, ha pedig nem rögtön, hát volt idejük
rá, maguk előtt is ez a mentségük, hogy volt rá idejük,
nem is kevés, évek. De ekkor bezzeg eszükbe jutna,
ahogy hirtelen minden, idéznék ki tudja, valaha
egyáltalán kimondott, szenvedélyes udvarló mondatait,
emlékeznének hirtelenjében a szeme csillogására,
ahogy a dohánymárkára is, amit akkoriban szívott,
ha ugyan, ha akkoriban épp, végtére is csalóka
az emlékezet, egyáltalán dohányzott. Emlékeznének,
ha ugyan találkoztak vele akár csak egyszer is,
hova mentek, mit rendeltek, milyen ruhát viselt, s ők,
főleg ők mit viseltek, „az a kis fodros szoknyám”,
„az a kis pikáns felsőm”, vagy: „kurvás”, „az volt rajtam”,
meg: „láttál volna akkor, hiszed-e vagy nem, de
jó nő voltam”. Úgy szerette őket, gondolná egy
pillanatra elmerengve a többségük, de azért nem baj,
gondolná valamennyied részük, hogy így alakult,
végül is mihez is kezdenének most egy ekkora hírességgel,
aki például szereti-e egyáltalán a lecsót vagy a rántott májat?

Akkor egyszeriben híres diák lenne volt iskoláiban,
ahol akkor azonnal mindenki emlékezne rá,
még azok is, akik ténylegesen ismerték akkoriban,
csak ez idáig afféle kimondatlan közegyezményként
emlékét, egész valóját zárolták, távolról, igaz, csak
nagyon távolról követve azért addig is kisebb-nagyobb
sikereit, hátha itt még várható valami a közeljövőben,
hátha egyszer egy csapásra mindenkinek emlékezni
kell, hogy például szerette-e a biológiát, sokszor
felmentették-e tornából, rakoncátlan diák volt inkább
vagy csendes, visszahúzódó jó tanuló. Megtalálnák
viszonylag gyorsan a tablóképét egy eldugottabb
folyosón, s átvinnék menten egy forgalmasabb részre,
ahol sűrűbben takarítanak, vagy legalábbis majd
sűrűbben takarítanak onnantól, az igazgató pedig,
aki akkortájt ott még csak egyszerű, „mezei” tanár volt,
már készítgetné otthon, csak ez lenne a nagy dilemma,
hogy a kék vagy a fekete-sötétszürke öltönyét, ha
egyszer csak, tegyük föl, megcsörren a telefon,
nyilatkozni hívják.

Akkor egyszeriben, mint valami hirtelen vett,
nagy levegővel felfújt luftballon, a síkból
kiemelkedne, feltöltődne élete mindenféle
izgalommal és büszkeséggel, ismerősei
száma ugrásszerűen feldolgozhatatlan,
mi több, felfoghatatlan nagyságrendekig (s tovább)
nőne, mások által neki róla mesélt történetek
által emlékei gyűjteménye a sokszorosára gyarapodna,
egyszeriben nemcsak lenne élete, de olyannyira
lenne, olyan nagyon fel-, vagy talán inkább
kitöltődne, hogy az akár több embernek, több
emberélethez is kényelmesen elegendő lenne,
s ő így, úgy képzelné, kényelmesen válogathatna
minden nap kénye-kedve szerint, aszerint, hogy
milyen lábbal (hangulattal) kel fel, hogy e
sok embernyi sok életből melyik nap éppen
melyiket élje, melyik életéhez, akár hiú igazgató
melyik öltönyét, akár egykor jó nő melyik régi
ruháját, mely, de kár, de hát, persze, gondolhatta
volna, ó, hát persze, hogy már nem megy rá, akár
fodrászkisasszonyok melyik betévedt híresség
melyik mozdulatának, hangsúlyának, nézésének
melyik féle értelmezését, akár a szerencsés szülők
akiket az épp fölhívó, s nekik köszönhetően maguk
is szerencséssé avanzsált barátaik megdobbanó
szívvel konstatálják, hogy odaát kicsöng a telefon,
hogy mindjárt egy igazi híresség szüleivel fognak
beszélni, s most, hirtelen támadt, nagy izgatottságukban,
lányos zavarukban nem is tudják, a híres csemetével
kapcsolatban elsőként melyik, remélhetőleg
azért mégsem túlontúl intim kérdésüket
tegyék fel; ott tartott e hosszú, most már belátja,
túlzottan is hosszú, hosszan végiggondolt belső
hasonlata előtt, hogy e sok embernyi, sok életből
melyik nap éppen melyiket élje, melyik életéhez
melyik garnitúra emlékét, élményét, frissiben szerzett
vagy varázsütésre nagyon régről előkerült,
szinte már teljesen el is feledett barátait próbálja föl,

hogyha sikerülne valami az életében,
valami nagy és jelentős,
maradandó és visszafoghatatlan.

Basszameg.

Nyerges Gábor Ádám (Budapest, 1989): költő, író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Az elfelejtett ünnep (2015, Műút).