A történelem mint emlék(mű) - Gyáni Gábor (félre)vezetésével

Karátson Endre

A történelem mint emlék(mű)

Gyáni Gábor (félre)vezetésével

A talányosan csípős cím először is egy újabbkori szemléletváltozásra, illetve bővülésre utal. Hogyan él tovább a jelenben az a múlt, amelynek feltárásán és megértésén a történész fáradozik. Nem sértés, azt hiszem, ha a memory study-t, melynek művelőjeként Gyáni Gábor bejelentkezik, voltaképpen a recepciós iskola egyik érdekfeszítően termékenyítő alakváltozásának ismerem fel. Hogyan olvassuk a múltat, kik olvassák a múltat, milyen helyzetben, milyen szellemben, milyen felfogással, milyen alakító szándékkal, eredménnyel, következménnyel? Helyettesítsük be az olvasást emlékezéssel, és egyúttal hangsúlyozzuk, hogy ez a fajta vizsgálódás a múlt továbbélésére irányul, a múltat mint jelent veszi célba. S ennek a jelennek jelenlétét a közgondolkodásban, melyet egymással versengő emlékezési stratégiák szőnek át, s amelynek értékelése ki van téve a manipulációnak.

Gyáni Gábor elismeri, hogy átlépi a szigorúan vett történészi munkaterület határait, és indoklásképpen emlékeztet a kihívásokra, melyek szükségessé teszik a történelmi tanulmányok megújulását, sorolja mindazt, amivel az emlékezettanulmányok ezt a modernizációt elősegítik. Bár a jelen munka javarésze folyóiratban publikált anyagot tartalmaz, a szerző ebből szerves egészet igyekezett létrehozni: bevezetést az újító stúdium szemléleti sajátosságába és felhasználási lehetőségeibe. Bizonyos szempontból hasznos, ismeretterjesztő kézikönyvet forgatunk, mely két nagy részre oszlik. Az elsőben megismerkedünk az emlékezésként átminősített történelem problematikájával és fogalomtárával, a másodikban több olyan tanulmánnyal, amelyet a szerző módszertani illusztrációként alkalmaz. Bár a kézikönyv közreadásának a szándéka eléggé érezhető, ne gondoljon senki egyszerűen unalmas kompendiumra. Az egész könyvet áthatja Gyáni Gábor fölényes fogalomkezelése és fordulatos érvelése, az ő egyéni tekintélyként elgondolt beleszólása a történelem s a politika kapcsolatába.

A fogalmi keretek című első rész nagyjából a tudományos igényű történetírás és a nehezen ellenőrizhető kollektív emlékezet elvben összebékíthetetlen párosának kapcsolata körül forog, mely kapcsolatra a történésznek, aki nem csak megismerni, hanem megérteni is akarja a múltat, mégis szüksége van. Ennek az ösztönző oximoronnak, és nem csupán fából vaskarikának Nyugaton több évtized során kiterjedt kutatói tábora támadt, s az itt idézett angol és német nyelvű szakirodalom, valamint a francia nyelvűből is az, ami magyar fordításban megjelent, tanúsítja, hogy Gyáni messzemenően otthonos a területen, s így egyszerre lehet ennek ismertetője és szószólója. Mégpedig kritikus hangvételű ismertetője és szószólója. Avatottan vezet be a memory „iskola” témaköreibe. Rávilágít az emlékezet és hagyomány párosával kapcsolatos történészi állásfoglalásokra: akár a hagyománynak a különféle kánonok szerint történő és az emlékezet részleges veszteségével járó kiválogatását tekintjük, akár a személyes emlékezet kisebb-nagyobb szerepét a közösségi múlt elbeszélésében. Érdemlegesen árnyalt eligazítást nyújt a minden téren tobzódó viszonylagosságban, a nézőpontoktól való függéstől az események előadásában a történészi narratívák és a nyelv hosszasan elemezhető, jelentést létrehozó és változtató egymásra hatásáig.

Nem volt könnyű ezt a roppant tudásanyagot a maga keletkezési kavargásában valamennyire elsajátítható tömörítésként felvezetni. Megismerhetők a téma nevesebb, mármint Nyugaton ismertebb teoretikusai, hozzászólói, Paul Ricœur, Pierre Nora, Michel de Certeau, Maurice Halbwachs, Reinhart Koselleck, Jan Assmann, Mary Fullbrook, Peter Fritzsche, Arthur C. Danto, Louis O. Mink, Hayden White, Robert F. Berkhofer Jr., David Carr. Lehetne még folytatni az ismertetésben megidézettek névsorát, de ennyiből is kitetszik, hogy csatasorba állított kutatókról van szó, olyan mintaszerű kutató csoportról, amely, a magyar kultúrában jól ismert időnkénti nyomulással, a szükséges modernizáció felfogását és módszereit hivatott körvonalazni. Mondhatjuk úgy: átadni a kiművelt emberfők üzenetét.  

Amely érdemleges és örvendetes üzenetnek Gyáni Gábor nem csupán átadására és magyarázatára vállalkozik, hanem alkalmilag meg is mondja róla a véleményét, illetve ellenvéleményét. Különleges energiával melegedik vitába David Carr állításával, mely szerint a kortársak elmondása szerinti múltbeli esemény és a történésznek ugyanerről az esetről szóló diskurzusa egyaránt narratíva. Ez a formai analógia, mely az úgynevezett kontinuitáselméletben a történelemírás lehetőségeit, a múlt és jelen egymáshoz való viszonyát filozófiai távlatban módosítja, nem egy kifogást és ellenvetést váltott ki. Gyáni pedig, miközben igyekszik e szellemi tornáról akkurátusan számot adni, nem állja meg, hogy maga is önálló bajnokként részt vegyen benne. Többször is el kell olvasni ezt az ingatag talajon ide-oda mozgó narratívát, valóságos work in progresst, aminek, tekintve, hogy a szöveg nem szépirodalmi hatást céloz, inkább a világosság látja kárát.  

Tanulságosabb, mert következetesen és fegyelmezetten szerkesztett áttekintést kapunk a „Kulturális trauma: adott vagy teremtett?” című fejezetben, mely részletezi a nácik által elkövetett népirtás jelentőségének dekontextualizált, vagyis helytől és időtől elvonatkoztató metaforikus kitágulását az „ontológiai gonosz” státusza felé, így téve szert „az összehasonlíthatatlanság, a történelmi példa nélküliség, az emberi gonoszt illetően a felülmúlhatatlanság rangjára” (99.). Gyáni a nyugati gondolkodás sarkalatos tételeit alapvetően felforgató emlékezetmozgást kivált Jeffrey C. Alexander elméleti tételezései nyomán kíséri. Hozzávetőlegesen magja ezeknek az, hogy a holokauszt egyének által elviselt szenvedését az utódok, akik a valóságos élményen nem estek át, kollektíve kulturális traumaként dolgozzák fel. A múltbeli esemény képzeletbeli újraalkotása társadalomban végbemenő értelmezési folyamat eredménye, következményei pedig a legváltozatosabb társadalmi színtereken nyilvánulnak meg. Ebben a távlatban a müncheni per, a vietnami háborúellenes tüntetés, az Eichmann-per analogikus kapcsolatba kerülhet, melyhez azonban kapcsolódhatnak a kambodzsai, a ruandai, illetve a jugoszláviai vérengzések is. „A kulturális átalakulásként számon tartott fejlemény lényege, hogy egy adott népcsoporttal valaha megesett szélsőségesen traumatikus történelmi esemény (limit event) ma már az egész emberiség tapasztalatának jogcímére tart igényt.” (97.)

Érvényt tartani e jogcímre nem jár-e együtt a történelem instrumentalizálásával? Gyáni Gábor érthetően és következetesen kiáll a jelenlegi magyar államhatalom gyakorlata ellen, mely „magáévá teszi az emlékezés «kötelességét» és kommemorációként rendszeresíti a hozzá társított politikai diskurzust (és cselekvési sort)” (124.) Ilyenek például az emlékmű-állítás, az iskolai indoktrináció, a nemzeti ünnep rituáléja, stb., melyek mind a politikai hasznosság célját szolgálják. (126.) Ellentétben az igazi, „tudományos” történészi felfogással, melyet a megismerés és megértés igénye vezérel. Külön fejezetet kap Ötvenhat mítosznak minősített emlékezete, mely még nem merevedett kánonná, s ezért ki van téve „különféle jelentéstulajdonítások szabad versenyének” (234.) Különös tekintettel az elburjánzó biografikus emlékezetre, mely abszolutizálni kívánja a maga igazságértékét. Nem kerülhető el a kérdés, mondja Gyáni, hogy ki miként formálhat jogot az autentikus emlékezésre.  

A választ egy kétpólusú strukturális modell adja, mondjuk úgy, pofonegyszerűen. Egyik oldalra kerülnek ötvenhat eltiprói, a tettesek, ma már diszkvalifikáltak, másikra pedig az áldozatok, akik részt vettek a forradalomban, s akiket a kádárista hatóság meghurcolt. Ezeknél is figyelembe kell venni, hogy ki milyen szerepet játszik a mai politikai életben. Mindenesetre ebben a leegyszerűsített azonosításban tertium non datur. Ha a helyzet mégis összetettebb, annyi baj, Gyáni pár autoriter sorban, kádárista szóhasználattal leegyszerűsíti: „S vajon az is áldozat (még), aki 1956 végén vagy 1957 elején disszidensként Nyugatra távozott? A migráns (a disszidens), saját külön szerencséjére nem élte át a kádári megtorlást, nem tapasztalta meg saját bőrén a tartós kádári konszolidációt (a kollaborálást!). Az ötvenhatos disszidens is ugyanolyan jogon emlékezhet vajon ötvenhatra, mint itthon maradt és a forradalomban viselt tetteiért később üldözésben részesült társa?”

Megáll az ész eme szégyenletesen apartheides vélemény olvastán. Tudjuk, persze, hogy ez a gondolat valóságos szabály szerepét tölti be a szellemi közéletben, csak éppen kimondatlanét, mint a korzikai omerta. Majdnem először jelenik meg leírva, magától értetődő ítéletként elválasztva a konkolyt a búzától. Feltételezhető, Gyáni is azért fogalmazza meg ilyen hangosan, hogy elterelje az olvasó figyelmét saját eljárásának megalapozatlanságától. Mert miben sántikál? Ahhoz, hogy leegyszerűsített választ adhasson az önmaga által kiagyalt kérdésre, „ki miként formálhat jogot az autentikus emlékezésre”, minden további nélkül odacsempész az olvasónak egy önkényesen felállított ellentétpárt: az áldozat-tettes-t, amely azon nyomban kizárja a szemtanúk sokaságát, a megmenekült résztvevőkkel együtt, akiknek egy része pedig tanúskodott szóban és maradandó írásban, nem egy történészi képesítéssel, történészi szinten. Hatalmas ez az anyag, túl fáradságos lenne alapos felkutatása, feldolgozása. Annak, aki jogot formál az autentikus ítélkezésre, egyszerűbb elhallgattatnia.

Nem kisebb baj, ha az önkényesség önellentmondásokba keveredik. Olyankor nevezetesen, amikor álláspontját aszerint forgatja, ahogyan pillanatnyi érvelése megkívánja. Maradjunk az előbbi esetnél. Nyugaton az emlékezet-történészek divatos, mondhatjuk, politikailag korrekt szemlélete a tömegdemokrácia s az elharapódzó multikulti közegében azt az igényt támogatja, hogy minél nagyobb teret kapjon a népi, a társadalmi, a kollektív emlékezet, amelyben nagyjából mindenkinek joga van a sajátnak tekintett múltjához. A Nyugaton fogant és tenyésző elméletek bemutatójaként és szószólójaként Gyáni hangsúlyozza: „Carr sürgetése [...] jogos, hogy az egész múltat vegyük számba, amikor történelemként elbeszéljük” (76.). Magáénak is tekinti azt a sajátos történelmi relativizmust, mely „egyformán megszólalási lehetőséget kínál a történetírói és az ágensi nézőpontok és látószögek szerinti történeteknek. A történelmi cselekvők világának ilyetén bekapcsolásával teremthető meg csupán az a fajta autentikus történeti nézőpont, amely garantálja, hogy hitelesen előadható a mi történt valójában kérdésére adandó válasz.” (78.) No, mármost amikor ötvenhat emlékezetére kerül sor, amelyet a hatalom történelempolitikája kisajátít, s hogy e kisajátítás alól kihúzza a szőnyeget, Gyáni úgy csűri-csavarja érvelését, hogy megkérdőjelezze minden szerinte számbajöhető tanúság érvényességét. Minekután diadalmasan levonja a következtetést: „[...] a történelmi ágensek (partikuláris) tapasztalatain nyugvó egyéni emlékezet hiányában el sem képzelhető hiteles kollektív és hiteles hivatalos emlékezet?” (242.)

Mennyire hasznosítható pedagógiailag az ilyen módszertani következetlenség? Melyet akár kuszaságnak is nevezhetnénk, sőt, veszélyes kuszaságnak. Jeffrey C. Alexander traumaelméletét ismertetve Gyáni alapozó gondolatként jegyzi fel: „nemcsak a traumatikus eseményt valaha átélt személy kerülhet traumatizált állapotba, de nemritkán olyan valaki is, akit elkerültek ezek az események.” Egyszer így, másszor úgy. De ha azt nézzük, hogy az ilyen egymást gáncsoló állásfoglalások kikezdhetik az igen fontos traumaelmélet hitelét is, joggal tarthatunk attól, hogy maga a memory study sem áll meg biztosan a lábán. És hogy a kritikus kiállás nem lesz több vagdalkozásnál.