Kalligram / Archívum / 2017 / január / Hangterjedés akadályozott terekben; Terek: közös; Terek: otthon; Terek: idegen

Hangterjedés akadályozott terekben; Terek: közös; Terek: otthon; Terek: idegen

Hangterjedés akadályozott terekben

 

Tulajdonképp biztos vagyok benne,  

 

hogy az akarat lök ki a tudatból.  

 

A Nagy Mozgató mindig lefelé irányít,  

 

a korlátozott mozgástér pedig egyenlő a behatárolt léttel.

 

Nehéz az időt betartani,  

 

hat óra pontosan tizenkét egységet jelent.  

 

A társalgásban felhígulunk.  

 

Lehetne máshogy is.  

 

Lehetnénk jobban. Lehetnénk egyedül.

 

Arctalanok lesik, mikor magyarázhatják

 

látható helyen lévő tetoválásuk szimbólumértékét.  

 

Mint mikor takarítatlan hotelszobába lépsz be,  

 

fogkefe a földön, krém a szekrény ajtaján,  

 

nedves törölköző a véres, több napja gyűrt ágynemű között.  

 

Kimosott száj, megtisztult test.  

 

Micsoda rumli.  

 

Kicsúszik a kézből az érzékelés.

 

Mivel a folyamat ismétlődő,

 

emléket gyártani érdemtelen,  

 

sőt puszta gazdaságosságból tűnik el ez a tartam,  

 

a testek szaga elpárolog,  

 

de a mozdulat elhalt zaja talán megfogható  

 

egy zavart frekvencián.  

   

Terek: közös

 

Szárazon rágjuk a zabpelyhet,  

 

hogy ideggörcsbe ránduljon az,  

 

akit minden mozdulatunk zavar.  

 

Kiaggathatnálak csipeszekre,  

 

hiszen a tér szűk és osztott.

 

Itt, most nem számítanak a nagyok,  

 

az intertexualitás lepattan a falakról.  

 

Be is nőhetne minket a gaz.  

 

Mozgásunk vonala egyenes, sőt célzott,  

 

nem térít le semmi a gazdaságosságról.  

 

Igaz, a részek sikamlósak,  

 

érezhetően rossz alapokon állok.  

 

Szemben. Másokkal.  

 

Minden kinyújtott kéz egy újabb megnevezés.

   

Terek: idegen

 

Elképzelem magam a tengernél,  

 

amikor kinézek azon az ablakon.  

 

Valami hátsó, rejtett bejárat kavicsos oldalát látom,  

 

ahová még sosem találtam el.  

 

És a makacsul zöld füvet látom,  

 

És a kissé szürke eget.  

 

S nem hiszem el, hogy itt vagyok.  

 

csak bentről tudom, milyen hely ez,  

 

a tengerhez, a lépcsőkhöz,  

 

a kissé szürke éghez

 

egyszerre tartozó.  

 

A négyes egyébként. A négyes szoba az.

 

De melyik lejárat?

 

Kívül nem találom,  

 

pedig sokszor jártam körbe az épületet,  

 

túl gyakran gyalogoltam,  

 

de mintha teljesen más országban lennék.  

 

A falakon kívül a hang nem terjed akadályozott térben.  

 

Ezért akarok kijutni oda, felfázni akár.  

 

Nyomot hagyni, odakaristolni valamit. Kiáltani.

 

Hámló arcokra, határozatlan körvonalú hegekre emlékezni nem.

   

Terek: otthon

 

Szeretnék bátor lenni.  

 

Bátor és erős.  

 

De gyökértelenségem tagadhatatlan.  

 

Elfúj a szél, elvisz az ár.  

 

A magot, a szilárd belsőt kutattam,  

 

állítólag van mindenkinek.  

 

Most takaróba bugyolált hernyó vagyok.  

 

Sírok és ég a lábam. Mikor árnyékom rúgom,  

 

saját testem görnyed.

 

A gyomromnak ez nem tesz jót.

 

Tudásunk akár használhatnánk is,  

 

akár fel is használhatnánk,  

 

hogy könnyebb legyen idegenben élni.  

 

De sejtem, semmi közünk az anyaghoz,  

 

vagy a struktúrához. Az elbeszéléshez. Az igéhez.  

 

Az ösztönt, a logikát és a tudatot  

 

csak elméletben másolhatjuk egymásra,  

 

s csak óvatosan csúsztathatjuk a bőr alá.  

 

Az időszűke összezár.  

 

Az otthon határai sem hajlíthatók.

 


 

 

Czucz Enikő (Dunaszerdahely, 1990): költő, tanulmányíró, kritikus. Jelenleg Nagy-Britanniában él.