Argonautika - A lémoszi nők

Argonautika

A lémnoszi nők

Aznap a szél igazán hevesen fújt végig, egészen

szürkületig, feszesen kidagadt a hajón a vitorla.

Egyszer csak napnyugta után elcsendesedett már,

és a rögös Lémnosz szigetét békésen elérték.

Ott történt az előző év folyamán, hogy az összes

férfit a nők egyszerre megölték, nem könyörültek,

mert hites asszonyaiktól elfordultak a férjek,

meggyűlölték őket, a foglyul esettek iránt vad

vágy tört rájuk: a thrák földet feldúlva vezették

rabnőként őket, Küprisz szörnyű dühe tombolt,

mert régóta nem áldoztak neki, semmibe vették.

Jaj, nyomorultak! A féltékenység marta a lelkük,

és szeretőikkel mészárolták le az ágyban

férjeiket, s azután minden férfit, hogy a szörnyű

gyilkosságért senki elégtételt ne vehessen.

Mind közül egy nő volt, aki megkímélte az apját,

Hüpszipüleia Thoászt, ő volt népük vezetője,

egy üreges ládában a tengervízbe vetette,

hogy túlélje. Az Oinoiénak, majd Szikinosznak

elnevezett szigeten húzták a halászok a partra

őt, ez a hely Szikinoszról kapta nevét, ki Thoász és

Néiász Oinoié öleléséből született meg.

Ökreiket kiterelni, a bronz fegyverbe bebújni,

szántóföldjeiken sok búzakalászt lekaszálni

sokkal könnyebbnek tűnt, mint szolgálni Athénét

úgy, mint rég. De azért gyakran megesett, hogy a széles

tengert végigkémlelték a szemükkel ijedten,

mindig lesve, mikor törnek majd rájuk a thrákok.

Így amikor látták, hogy az Argó arrafelé tart,

mind egyszerre Mürínéből a kapun kiszaladva,

gyilkos fegyvereikbe bebújva a partra rohantak,

nyershúst rágó thüiászokként: féltek, a thrákok

jöttek. Hüpszipüleia, Thoásznak a lánya az apja

felszerelését húzta magára. Szorongva futottak

egyetlen hang nélkül mind, mert annyira féltek.

Aithalidészt, gyors hírnöküket küldték el a hősök

közben előre a bárkáról, ő volt, aki hírt vitt

mindig, nemzőjének, Hermeiásznak a botját

is rábízták, s apja miatt emléke örökké

megmarad. És még most se feledték el, pedig átkelt

már Akherón folyamán, mit senki sem ismer előre,

és a halott lelkének a sorsa azóta, hogy egyszer

lent kószáljon a föld mélyén, máskor meg a napfényt

élvezhesse az élők közt ő is. De mi szükség

arra, hogy én hosszan szóljak most Aithalidészről?

Hüpszipülét akkor rávette, fogadja be őket

most, hogy az este leszállt, éjjelre. Azonban a bárkát

még reggelre sem oldozhatták el, Boreász fújt.

S városszerte elindult minden lémnoszi asszony

gyűlést tartani, ez volt Hüpszipüleia parancsa.

És amikor már ott ültek mindannyian együtt,

ő rögtön megszólalt, így biztatva a többit:

– Társnőim, nosza, rajta, fogadjuk a férfiakat most

illőn, szíves ajándékkal lépjünk a hajóra,

útravalóval meg jó borral, hogy legyenek csak

mindig a bástyákon kívül, hogy meg ne neszeljék,

hogyha bejönnek, a teljes igazságot, s azután meg

tettünkért rossz hírünket keltsék – de nekik sem

lesz ez majd kedvükre való, ha az ügy kitudódik.

Hát én nektek hirtelen ezt a tanácsot adom most,

ám ha van itt köztünk, aki jobbat tud javasolni,

álljon elő, emiatt hívtam most össze a gyűlést

– mondta. Leült kőből faragott székére, az apja

ült azelőtt ebben. Szeretett dajkája, Polüxó

kelt fel, kortól gyenge bokával előrebotorkált,  

botján támaszkodva, erősen vágyva beszélni.

Ott körülülte a dajkát négy még szűz, betöretlen

nő, akinek haja mégis kezdett őszbe borulni.

És odaállt mindenki elé, nehezen megemelve

görnyedt vállai közt a nyakát, s ezt mondta a nőknek:

– Nem bánom, legyen úgy, mint Hüpszipüleia szeretné,

és küldjünk ki ajándékot, mert jobb, ha adunk most.

Ám azt áruljátok már el, hogy menekültök

meg, ha a thrák sereg eljön majd vagy más, aki gyűlölt

ellenségünk, mert sok ilyen nép él a világon,

mint ahogy azt sem tudtuk előre, hogy ők idejönnek.

És ha meg is kímélnek minket az égiek ettől,

sújthat még később sokezernyi csapás, ami rosszabb.

Majd amikor már elpusztult mindegyik idős nő,  

s gyermeketek nem lesz, úgy ér a keserves öregség,

akkor ugyan hogyan éltek majd, ti szegények? Esetleg

kedvetekért önként az igába hajolnak az ökrök,

és az ugart végigszántják majd éles ekével,

és azután, ha beért, a kalászt is majd learatják?

Úgy érzem – bár eddig visszariadtak a Kérek

még tőlem ­– , mielőtt ez az év eltelne, a föld el

fog majd fedni, s az áldozatokból részesülök majd,

úgy, ahogy illik, a bajban már rég nem fogok élni.

Ámde az ifjabbaknak ajánlom, ügyeljenek erre:

most utatokba került a megoldás, hogy menekültök:

bízzátok csak a házatokat s az egész hadizsákmányt

és gyönyörűszép városotok vendégeitekre

– mondta, s a gyűlés felbolydult, mert mind megörültek

ennek a szónak. Hüpszipülé meg, amint befejezte,

rögvest újra felállt a helyéről, s válaszul így szólt:

– Hogyha ti mind úgy gondoljátok, jó a javaslat,

nyomban el is küldöm követünket most a hajóhoz.

S Íphinoéhoz szólt, aki épp ott volt közelében:

– Íphinoé, te keresd meg a hadseregük vezetőjét,  

menj oda hozzá és kérd meg, hogy jöjjön el erre,

elmondom majd döntésünket, amely neki kedvez,

s hívd őket, nézzék meg a földünket meg a várost

bátran mindnyájan, ha barátsággal közelednek.

– s ezzel szétoszlatta a gyűlést, majd hazaindult.

S Íphinoé elment Minüász unokáihoz, és ők

megkérdezték tőle, miért jött. Íphinoé meg

kérdésükre azon nyomban készségesen így szólt:

– Hüpszipülé kért erre, Thoásznak a lánya, hogy én most

hívjam, bárki is az, hozzánk a hajó vezetőjét,

s ő elmondja a döntésünket, amely neki kedvez,

s hívott, nézzétek meg a földünket meg a várost

bátran mindnyájan, ha barátsággal közeledtek

– mondta, s a kedves szónak mind megörültek a hősök.

Azt hitték, hogy az apja, Thoász meghalt, s szemefénye,

Hüpszipülé kormányoz most. A vezért odaküldték,

menjen gyorsan, s ők maguk is készültek az útra.

S ő vállára csatolta az istennőnek a művét,

Ítónisz bíbor köpenyét, amelyet neki Pallasz

akkor adott, mikor egy bordát helyezett el az Argón

és bemutatta, hogyan mérjék ki a léccel a deszkát.

Inkább nézhet az ember, amint felbukkan, a napba,

mint bíborszín fényben tündöklő köpenyére.

Mert a köpeny pirosas ragyogású volt a középső

részén, bíbor körben a szélén, minden irányban

sok gyönyörűszép képpel volt telehintve szegélye.

Voltak rajta Küklópszok, bajlódtak nem enyésző

munkadarabjukkal, Zeusz villámával, amely már

készen fénylett, egyetlen lángcsóva hiányzott

már csak, s azt ütögették éppen a vaskalapáccsal

mind, az emésztő tűz forró viharát kalapálták.

S ott volt Antiopé Ászópisz két fia rajta,

Amphíón és Zéthosz. Thébé meg közelükben

állt bástyátlanul, éppen csak kapkodva letették

még az alapját, és Zéthosz vállára akasztott

egy meredek hegycsúcsot, s úgy tűnt, nyögdel alatta,

Amphíón meg arany lantját pengetve követte

őt, és háta mögött ment egy kétszerte nagyobb kő.

S ott volt sorban utána a dúsfürtű Küthereia,

Árész gyors pajzsát tartotta, a bal könyökére

csúszott válláról leplén a kapocs kilazulva,  

és feltárta a mellét, és éppen vele szemben

volt szépen megmunkált bronz képmása a pajzson.

És mellette a marhák dús legelője, köröttük

vívtak az Élektrüón-sarjak meg a téleboászok,

védte magát az előbbi csapat, s a Taphosz szigetéről

jött rablók ki akarták fosztani őket, a friss rét

vérbe borult, hiszen ők kevesen voltak, sok a rabló.

És köpenyén még egymással két harckocsi küzdött:

egyiken állva Pelopsz hajtott, megrántva lovának

gyeplőjét, s a szekéren Hippodameia a társa,

s Mürtilosz ott hajtotta lovát mindjárt a nyomában,

Oinomaosz mellette, előreszegezte a dárdát,

ám a kerékagy a tengelyen eltört, félrebicsaklott,

s ő kiesett, mikor épp próbálta ledöfni Pelopszot.

S látszott rajta Apollón Phoibosz, amint lenyilazza

– nem felnőtt, fiatal még itt – Titüoszt, a hatalmast,

mert anyjáról fátylát szemtelenül leszakítja,

ő Elaré fia, másodszor Gé hozta világra.

És Minüász Phrixosz volt még ott, s tényleg olyan volt,

mintha a kosra figyelne, amaz meg mintha beszélne:

ezt látván áltatva magad csak szótlanul állnál,

abban bízva, hogy őtőlük majd bölcs szavakat fogsz

hallani, és így nézésükkel hosszan időznél.

Ezzel ajándékozta meg őt Trítónisz Athéné.

Jobbjában tartotta a gyors dárdát, Atalanté  

adta a Mainalosz árjának mentén neki egyszer,

ő maga ment oda hozzá, mert vágyott vele együtt

menni az útra. Iészón ezt nem hagyta a lánynak,

félt, hogy fájdalmas harccal végződne szerelmük.

És indult befelé, ahogy egy csillag, ragyogóan,

melyet az újonnan készült kunyhókba bezárva

néznek a lányok, amint felbukkan a ház tetejénél,

és a koromszínű éjben szemüket megigézi

szép vöröses ragyogása, s az éppen máshol időző

ifjú férfire vágyó lányt, akinek jegyeséül

szánva nevelték őt a szülők, jókedvre deríti

– hát így tűnt fel a városi ösvényen haladó hős.

És mikor átlépték a bejáratot és bejutottak,

egyszercsak sok nő termett a nyomában a népből

vendégüknek örülve, szemét ő földre szegezve

ment elszántan, Hüpszipülé fényes palotáját

mígnem elérte. Előtte a szolgaleányok az ajtót

széttárták, az erős félfán fordultak a szárnyak,

és ott pompás csarnokukon kísérte keresztül

Íphinoé gyorsan, s kijelölt neki egy ragyogó szép

széket szemben az úrnővel, s az félretekintett,

szűzies arca piroslott, s bár szégyellte előtte,

mégiscsak ravaszul kezdett hozzá a beszédhez:

– Vendég, mondd, bástyáinkon kívül mit időztök

ennyire hosszan? Mert nem laknak férfiak itt már,

elköltöztek mindnyájan, thrák földeken élnek,

ott szántják fel a búzamezőt. Mindent, ami rosszat  

tettünk, őszintén elmondok, tudjatok erről.

Míg az apám volt még a királya, Thoász, a lakóknak,

akkor a szemközt elterülő thrák földre kiszálltak

férfiaink a hajókról, s házaikat kirabolták

sokszor, s nagy hadizsákmányt és sok foglyul esett lányt

hoztak. A pusztító Küprisz fondorlata úrrá

lett rajtuk, s agyukat megszállta miatta a téboly:

elfordultak az asszonyaiktól, s otthonaikból

elkergették hitvesüket, nem bírva magukkal,

és a bitangok a dárdájukkal megkaparintott

nőikkel háltak, s eltűrtük, hátha magukhoz

térnek végre, nyomorúságunk meg a kétszeresére

nőtt ezalatt: a saját törvényes gyermekeikkel

otthon rosszul bántak, s megszaporodtak a fattyak,

és emiatt a magányos anyák meg a még betöretlen

lányok kószáltak mindenfele elhanyagoltan,

és az apák a saját lányukkal mit se törődtek,

még ha szemük láttára rogyott is holtan a földre

gőgös mostohaanyja kezétől, s már a fiú sem

védte a méltatlan bánásmódtól meg az anyját,

s nővérükre se gondoltak többé a fivérek,

mindig a rablányokra figyeltek az otthonaikban,

és amikor táncoltak, a főtéren s lakomákon.  

Addig, amíg elszánttá nem tett minket az isten,

és amikor hazajöttek a thrákoktól, kapuinkat

zárva találták, hogy vagy térjenek észre, vagy innen

elkotródva a rabnőikkel lakjanak együtt,

s ők a fiúkat kérték tőlünk, mindet, akik még

itt voltak mellettünk, majd elmentek, azóta

is hóval betakart thrák szántóföldeken élnek.

Hát érezd magad otthon! Hogyha pedig miközöttünk

szívesen élnél itt, az apámnak a tiszte, Thoásznak,

rád szállhatna, ha nem bánnád – de szerintem e földön

nem kifogásolsz majd semmit sem: az Égei-tenger

minden más szigetéhez képest jobb a mi földünk.

Menj el most, és mondd el, hogy mit mondtam, az összes

társadnak, de tovább ne időzz odakint a falon túl!

– így szólt, elhallgatva a gyilkosságot, amellyel

végződött az eset. De Iészón válaszul így szólt:

– Élnénk kedves támogatásoddal nagy örömmel,

Hüpszipülé, már vágyunk arra, amit felajánlasz.

Mindjárt visszajövök hozzád, miután ezeket mind

tudtul adom sorban. Szigeted s az uralmat azonban

csak tartsd meg te magad – nem azért utasítalak el most,

mintha nem értékelném, ám szomorú feladat vár

– szólt, s megfogta a karját, és indult a hajóhoz

már, fiatal lányok táncolták körbe vidáman,

mindig mások, végig, ahogy ment, míg csak a várost

el nem hagyta. Utána a jólguruló szekerekre

szállva kimentek a partra, ajándékkal teli kézzel,

és miután elmondott mindent hosszan, amit csak

Hüpszipüleiától hallott, miután odahívta,

akkor a nők őket haza tudták vinni magukkal,

mert édes vágyat keltett bennük leleményes  

Héphaisztosz kedvéért Küprisz azért, hogy elérje,

férfiak is legyenek Lémnosz szigetén a jövőben.

Ekkor Hüpszipüleia királyi lakába belépett

Aiszonidész, és társai arra, amerre kerültek,

csak Héraklész nem, mert ő ott várt a hajónál

önként, és néhány kijelölt társ is vele volt még,

s városszerte vigadtak tánccal meg lakomákkal,

és pecsenyétől illatozó füst szállt fel, a többi

isten előtt főképp Küprisznek s Héra fiának

kedveskedtek az énekkel meg az áldozatokkal.

És a hajójuk vízrebocsátását halogatták

nap nap után, s még hosszan időztek volna henyélve,

hogyha az összes társát nem szólítja magához

távol a nőktől Héraklész s nem kezdi gyalázni:

– Jaj, ti bolondok! Vérontás tart messze hazánktól

minket? Esetleg a házasodás szándéka vezérelt

erre, az otthoni nők nem elég jók már? Megörültünk

annak, hogy Lémnosz gazdag földjén mi kaszálunk?

Ettől nem lesz jó hírünk, ha sokáig időzünk

itt idegen nők közt! De a gyapjút sem veszi el majd

egy isten se azért, mert megkértük, mihelyettünk!

Hát menjünk haza mind, őt meg hagyjátok az ágyban

Hüpszipülével egész nap, mígnem sok gyerekétől

újra virágzik Lémnosz, s messzire eljut a híre!

– így dorgálta barátait, és szemben vele senki

nem mert felpillantani rá és ellene szólni,  

és ezután nekikezdtek felkészülni az útra

gyorsan, a nők meg, amint ezt megtudták, odamentek.

Mint amikor gyönyörű liliomszálakra kirajzik

kaptárából zúgva a sok méh, és körülöttük

boldog a friss rét, s ők leszakítják sorban az édes

termést, erre meg arra repülve – a nők is eképpen

zsongtak, a férfiakat szorosan körülállva siratták,

és elbúcsúztak tőlük szóban s öleléssel,

kérve a boldogokat, hogy majd hazajussanak épen.

S Hüpszipülé is fogva a karját Aiszonidésznek

kérte az égieket, könnyekre fakadva, hogy elmegy:

– Menj, és adja az ég, hogy baj nélkül, csapatoddal

együtt elhozhasd az aranygyapjút a királytól,

úgy, amiképp eltervezted s vágysz rá! A mi földünk

édesapám jogarával vár téged, ha szeretnél

visszafelé vezető utadon majd még idejönni.

És könnyen toborozhatsz irdatlan hadinépet

több más városból. De magad sem akarsz majd

semmi ilyet, s tudom én is, nem történik ilyesmi.

Emlékezz majd, még ha el is mész, Hüpszipülére,

és ha megint hazatérsz. Mondd, hogy cselekedjek, örömmel

megteszem én, ha az istenek adják, és anya lettem.

És bámulva a nőt Aiszón fia válaszul így szólt:

– Hüpszipülé, legyen ennyire jó mindennek a vége,

adja az ég, de te gondolkozz rólam nemesebben

ennél! Éppen elég Peliész jóindulatából

ott élnem, csak a munka alól mentsen fel az isten.

És ha a sorsom, hogy Hellász földjére ne lépjek

többé, messze hajózván, és te fiúgyereket szülsz,

felcseperedve pelaszg tájékra, iólkoszi földre

küldd szüleimhez, hadd legyen ír a bajukra, ha akkor

élve találná őket még, hogy messze uruktól

egy rokonuk gondoskodhasson róluk a házban

– mondta, s először szállt a hajóra, utána a többi

hős is fellépett rá, megfogták a lapátot,

s ott ültek sorban.

                                                         Tordai Éva fordítása.

Apollóniosz Rhodiosz (Kr.e 295?–215?): görög költő. Fő műve Argonautika című eposza, mely az új alexandriai epika reprezentatív alkotása, s az egyetemes európai kultúrkincs egyik alapműve. 1877-ben jelent meg magyarul Szabó István mára elavult és megszerezhetetlen fordításában. Tordai  Éva új fordítása hiánypótló minden tekintetben alkotás.