Kalligram / Archívum / 2017 / július-augusztus / regényrészlet

Apa Szarajevóba ment

Király Kinga Júlia

 

Apa Szarajevóba ment

 

  • regényrészlet

 

Miután apám bekísért a szobába, se szó, se beszéd sarkon fordult és becsukta az ajtót maga mögött. Nyomasztó csend lett hirtelen. Micsoda ajtók, gondoltam, micsoda szigetelés, majd lehuppantam az egyszemélyes, fekete kanapéra, és félig összetörve, félig beteljesülve, mert hát életemben először mégis csak elértem valamit, meredtem magam elé. A bokám bedagadt a hosszú utazástól, ezúttal valóban úgy festett, mint a szarajevói álmomban – ödémásan és szerteszét futó lila seprűvénákkal –, úgyhogy magam elé rugdostam a piros babzsákot, nem mellesleg a mostohám frizuráján kívül ez volt az egyetlen színes darab a lakásban, amitől nem egy fekete˗fehér némafilmben éreztem magam, majd felpolcoltam a lábamat. A konyhából, az iménti érzés cáfolatára, fémes zajok és beszédfoszlányok szűrődtek be, az alacsony mennyezet előbb lenyomta, majd összemosta őket, amitől az a benyomásom támadt, hogy robotok, nem pedig emberek vannak az ajtón kívül ˗ odaát.  

 

A szemközti falat málladozó, ugyancsak fekete˗fehér focista poszterek borították, a legtöbbjükön még autogram is állt. Az egyiken egy óriási fekete szív, vastagon besatírozva, alatta ugyanolyan vastag szignatúra, akárha pillangó volna, egy elröppenő m-betű. Felkászálódtam és közelebb mentem, hogy kiderítsem, vajon eredeti˗e vagy utólag szitázták rá. Elhúztam a sötétszürke drapériát, és kissé oldalra dőltem, hogy utat engedjek a fénynek: a fekete aláíráson megcsillantak a ház előtt parkoló autók. Alkoholos filc szokta a világot így tükrözni, eredeti tehát. Kittynek szeretettel – majd’ mindegyikre ezt volt írva, nagyjából ugyanaz a világló szemű stramm fiú írhatta, akinek bal válla tövében vagy a támasztó lába alatt az elszálló m-betű éktelenkedett. Álltam a fal előtt, odébb siklott a tekintetem, néhány Bayern München-es csapatképről, azok is mind kizárólag fehér-feketék, végül kisilabizáltam, hogy az illető Bixente Lizarazu. Akkor hát Kittynek hívják a testvéremet, aki egyszersmind futballozik, vagy rajong a focistákért, egyikért legalábbis egész biztosan, Hancurka pedig – ki gondolta volna! – a mostohaanyám.  

 

Visszamentem a kanapéhoz és leültem. Pisilnem kellett, de nem tudtam, hol a mosdó. Apámra vártam, pontosabban arra, hogy bekopogjon, és mielőtt belefognánk valami beszélgetésszerűségbe, megkérjem, hogy vezessen körbe, mutassa meg, ki hol alszik, melyek a közös helyiségek, és így tovább. Igen, ha valamire szükségem lesz, kérnem kell ezután. És kérdeznem, ha nem tudok valamit. A lábam közé szorítottam a kezem és vártam. A hasamban, mint annak idején, Oxen˗Bacon professzor garzonjában, gyűlni kezdett a levegő. Elnevettem magam. Hogy én milyen ostoba voltam! Mennyi szégyent hoztam magammal, gondoltam, majdhogy minden szemérmetlenségem épp a hozott szégyenből táplálkozott. Csak valamivel később vettem észre, hogy a kezemet egyre erősebben, s ugyanúgy, kifordult csuklóval préselem a combom közé, ahogy anyám szokta, ha a halálomat félte, vagy valaki más halálát nyugtázta épp. Akkor hát minden bizonnyal tőle örököltem. De ő vajon továbbmerészkedett ennél valaha is? Belebizsergett˗e, ha az ujjbegyein megérezte a combjának belsejét? Vágyott˗e arra az oda˗vissza tartó érzésre, amit a tapintás és annak érzékelése okoz? És ha igen, vajon elszégyellte érte magát? Közben a farmerom szorítani kezdett, éreztem, ahogy több s több levegő tolul egyetlen pontba, a korca már a húsomba vájt. Pillanatok alatt teltek fel vízzel a sejtjeim. Vagy a fing foglalt el bennem egyre nagyobb helyet. A gondolattól, hogy egy idegen vécében kell majd kiengednem magamból, ami annyira mégsem idegen, hogy az anonimitás ildomosságában maradjon, visszariadtam. Nem, erre például nem gondoltam induláskor. Pontosabban: erre sem. Ahogy a mostohám cinikusan vörös loboncára, meg a húgom fociszalonjára sem – hisz énnekem minden, amit annyi éven át apámhoz pászítottam, csupa elszántság és szenvedély volt, oboa hangja meg pipáló égalja, legfeljebb mindezen tulajdonságok és dolgok csalóka ideája, ám mint ilyenek, már csak az esendőségüknél fogva is bocsánatosak. Mostanra viszont teljesen bizonyos voltam benne, hogy az ittlétemet az első szellentés fogja behangolni, és hogy ez annál könnyebben fog menni, minél hamarabb alkalmazkodom az ismeretlenhez, avagy idegenítem el magam tőle teljesen. Felálltam hát, s mielőtt a farmerom gombjai maguktól lepattantak volna, ahogy történt ez már korábban is, csumáig kigombolkozva feltéptem a kilincset.

 

Odaát, az ajtón túl Hancurkába ütköztem, aki két guriga törülközővel meg egy havasi gyopáros frottírpapuccsal tornyosult előttem, s békazöld tekintetével miután tetőtől talpig végigpásztázott a, megrökönyödve állapodott meg a nyitott sliccemen.

 

 – Es gibt’s ja nicht! – förmedt rám, majd hogy meg ne lásson neglizsében, ezt már magyarul mondta, nem otthon vagyok, a szőrös talpú mokányok között, ideát nem ez a módi járja, s azzal átnyújtotta a törülközőket meg a papucsot.

 

– Ha netán nem hoztál volna magaddal – tette még hozzá leereszkedőn.

 

– A mosdóba indultam – hadartam zavarodottan – Azt hiszem, ovulálok – és a hasamra böktem, a köldököm, akárha egy göcsörtös, meglazult gomb lett volna, teljesen kifordult addigra, kinyomta a bennem rekedt víz és levegő.

 

Az asszony, akitől sosem is vártam, hogy a véréből valónak, de legalábbis a magáénak tekintsen, miképpen ellenségességet se tételeztem volna róla soha, sőt, jóformán bele se játszott az apámmal való együttélésről komponált korábbi képsorokba, most pontosan tükrözte a fentieket. Azaz: a kitárulkozásomat nem tudta, tán nem is akarta megértéssel kezelni, békaszemében is elhamvadtak a harc fényei, és egy pillanatra úgy lefagyott, mintha ott se volna – nem én szűntem meg tehát, hanem ő. Ebből, utólag belátva, bőven erőt meríthettem volna, ott és akkor végleg eldöntve az erőviszonyokat. De mert a tőlem megszokott módon ezúttal sem a magam idejét éltem, még így, a sürgető szükség nyomására is a másikat fürkésztem, Hancurka, amint magához tért, mindent eldöntött helyettem.  

 

– Ekelhaft – mondta ismét németül, miközben úgy elbiggyedt az alsóajka, mint egykor a nagyanyámé, ha kilökte a protézisét, majd sarkon fordult, végigsuhant fekete, pomponos selyempapucsában a hosszú folyosón, és eltűnt egy árnyék mögött.  

 

Egy darabig álltam ott, karjaimban a két törülközőre púpozott frottírpapuccsal, nem értettem, csak sejteni véltem, hogy mit mondott imént. A törülközők süppedősen, friss öblítőtől illatoztak, még sose tartottam ilyen puhaságot a kezemben. A szobámból, vagyis Kitty szobájából kiszűrődő tompa fényben valami éteri magány és az ezzel járó megnyugvás költözött belém. Arcomat az illatos bolyhokba fúrtam, s úgy szorítottam magamhoz, mintha pólya volna, tán még boldog is voltam, hisz ez a lesújtó cinizmus jó ideje mégis csak az otthonosságot jelentette, az otthonosság pedig a boldogság leglényegét. De aztán belém hasított, hogy ezt az érzést mégse lehet holmi robajokkal tönkre vágni. Ugyanakkor lent, köldöktájékon, a fájdalom is egyre élesebben hasított belém. A folyosó két végét, ami a régi, lambériázott folyosónknál sokkalta hosszabb volt, egy-egy ajtó zárta. Egyiken Hancurka ment ki az előbb. Lehet, hogy nem sokkal korábban ugyanezen kísért be az apám. Vagy tán a másikon. Ugyan, ki tudna tájékozódni egy egész napos utazás után, keresztül-kasul négy országon át, pláne egy olyan lakásban, ahol minden fekete-fehér. Itt, a folyosón például grafitszürke volt a tapéta, a padlón pedig diagonálban lerakott sötét- és világosszürke járólapok, minden valahányadikon egy fekete havasi gyopár. Végül nem bírtam tovább és elindultam abba az irányba, amerre a mostohám. Az árnyék közelébe érve, ami balról jobbra, kissé srégen vetült a folyosóvégre, mintha további átjárást sejtetne, eszembe jutott anyámék hálószobája. Az is baloldalt volt, de onnan – hiába, hogy olykor pókokat hallottam a parkettarésben motoszkálni – legtöbbször mégis csak fény szűrődött ki az ajtó alatt. Még akkor is pislákolt valami odaátról, mikor az apám elhagyott. Vagy amikor a májkák kötőtűt döftek anyám méhébe, hogy elhajtsák Rudolfot, az öcsikémet, akivel sose építhettem papundekli babaházat és sose jött át teázni énhozzám. Egyetlenegyszer borult vaksötétbe a szüleim hálószobája, pontosan emlékszem arra az éjszakára, anyám kimosakodva ment el – mint mindig, ha önmagán kívül volt dolga a világgal, vagy olyan mélyen önmagában, amihez őneki már nem lehet köze. Koradélután volt még, tán kettő vagy három óra, ő épp csak hazaugrott az intézetből, megette az öntött salátalevest, ezúttal túrós puliszka nélkül, hogy ne fúvódjon fel, majd lezuhanyozott, magára kapta a holland segélycsomagból turkált zöld alapon lila virágos szarafánját, s miután tizedszerre is elismételte, hogy mindezt értem csinálja, nekem viszont  eszembe ne jusson odatolni az ábrázatomat – igen, pontosan így mondta, Eszedbe ne jusson odatolni nekem az ábrázatodat!, holott a nagyanyámat leszámítva ez nem volt használatban nálunk, a harag vagy fenyítés tetőpontján, amit mi eleve is elfojtottunk, soha senkire nem mondtuk, hogy ábrázata van –, becsukta az ajtót maga mögött. Tizennégy éves múltam, szép lassú március volt, ritka álmatag tavasz. Az előző karácsonyon, akárha szülinapi ajándék lett volna, szitává lyuggatták a kárhozatot. Én ennek, miként azt el is várták tőlem, felettébb örültem, mert hát a halála által mégis csak egy régi álmom vált valóra, ámbár az élőben közvetített kivégzéstől – ahelyett, hogy megmámorosodtam volna – teljesen összeomlottam, s hogy a fegyverropogás hatott-e így rám, amit pedig napok óta hallani lehetett akkortájt, vagy annak a testnek az élettelensége, ami ugyanolyan gépiesen csapódott neki a falnak, amilyen gépiessé tette korábban a hétköznapjainkat, esetleg a többség ereje rettentett vissza, mert addigra egyértelművé vált számomra, hogy az igazságtalanság pillanatok alatt tömegbe szerveződik, és a tömegnek nemcsak az ereje, de elvitathatatlan az igaza is, szóval hogy e három közül melyik is sújtott le valójában, én azt a mai napig nem tudom. A kivégzés óta viszont eltelt kerek három hónap, mind eszelős iramban, s hogy ez a március ilyen lassan, komótosan indult, valamiképpen azt sugalmazta, hogy a természet akarta visszafogni az embereket, mielőtt kárt tennének egymásban vagy egy újabb kárhozatot emelnek maguk fölé. Nem volt bajom ezzel a belassulással, tán ezért is furcsállottam a nagy felhajtást, amivel a dolgok új irányt és célokat találtak maguknak, s a dolgok nyomában persze az emberek is. Az elrongyolódott körtés damasztabroszra, ahogy anyám nagy svunggal készülődött, lepotyogtak a barka puffos kis gubicsai. Egy darabig ide-oda pöcögtettem őket, s arra gondoltam, most végre zavartalanul unatkozhatok. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy az erkélyre kimászva fordítsak egyet a parabola tányérján, egyszersmind magammal sodorjam a blokk többi lakóját, bele az unalomba, a saját lassúságomba, mert most, hogy anyám tüntetni ment énérettem, s vélhetően órákig odalesz, bármit megtehetek. Akár azt is, hogy kisajátítsam a blokk egyetlen és közös parabolaantennáját, amit többrendbeli zajos lakógyűlést követően vásároltak, és amit – számomra érthetetlen okokból, hisz minálunk évek óta nem volt férfi, aki üzemzavar esetén megpiszkálhatta volna –, épp a mi erkélyünkre szereltek.  

 

Néhány picust, ahogy a barkát mifelénk nevezték, nagy erővel elpöccintettem, s mire az utolsó is a falnak pattant, majd onnan vissza, valamelyik kifakult körtére, már teljesen biztos voltam benne, hogy aznap délután, történjék bármi, angol adóra fogom tekerni a tányért, ó, igen, andalító brit akcentusra fogok unatkozni a PRO7 vagy RTL helyett, amely csatornák eleve is sivárak voltak, s mint ilyenek: édeskevesek ahhoz az unatkozhatnékhoz, ami egy ideje folyton ott lappangott, ha egy nagy kupac feladat tornyosult előttem – abban az évben például a gimnáziumi felvételi miatt. Énnekem a PRO7 vagy az RTL, a sivárságot leszámítva, valami megfoghatatlan békétlenséget, mi több, erőszakot hordozott, így a lázadásomhoz, amely a természet álmatagságából táplálkozott, s amely a semmittevésem páratlanságával akart szembemenni a világgal, egyszersmind a tömegek figyelmét is magamra irányítva, hozzáadni semmit nem tudott. Ezenfelül mindazt a megvetést is hordozta, ami az osztálytársaimban épp akkortájt fogant irántam, és fordítva: azt is, ami énbennem irántuk. Kiváltképp akkortól, hogy a nagyszünetben David Hasselhoff posztereket kezdtek csereberélni, és a Knight Rider főcímét utánozva sikongatták egymásnak, hogy: Ein Auto, Ein Komputer, Ein Mann, majd miután az előző esti epizódot – már amit értettek belőle – annak rendje-módja szerint megvitatták, egy rövidke reklámblokkal is előrukkoltak, amelyhez ki-ki a legjobb képességét adta, volt, aki az r-eket pörgette, más a h-kat huhogta, a szerényebbje meg csak sziszegett. Melita, macht Kaffe zum Genuss. Vagy: Orbit ohne Zucker, schmeckt unglaublich lang. Vagy: Always sicher, Always sauber, und mit Sichereit ein gutes Gefühl. Istenem, hogy én mennyire gyűlöltem őket emiatt! A mi városunknak ugyan nem volt sok hősi halottja, mindössze – már ha számszerűsíteni lehet a halált – hat férfit lőttek agyon a születésnapom előtt, élők viszont minden bizonnyal maradtak utánuk, akik, ha meg is emberelték magukat a boncteremben, majd a temetésen a fagyos rögök hallatán, a megüresedett lakásban és az egy személyre vetett franciaágyban már biztosan nem bírták tovább, és – ki tudja – tán még akkor is siratta őket valaki, mikor az osztálytársnőim teli torokból azt kiabálták, hogy: Ein Auto, Ein Komputer, Ein Mann. Talán gőg volt, az áldozatiságomból visszakúszó gőg és feddhetetlenség, ami ezt a gyűlöletet fenntartotta, de a múltam, benne egy apával, aki a hiányával volt csak jelen, szentesítette a gyűlöletemet. Mert rajtam kívül ki más érthette volna a gyászt. Én tudtam csak, mindük közül egyedül én, hogy milyen érzés állni az ajtórésen kiszűrődő lámpafényben, hallgatni a visszanyelt zokogást, aztán a légszomjból kiszakadó csuklást és fuldoklást, végül pedig, miután a lélekkel együtt a test is megadta magát, a förtelmes horkolást. Gyűlöltem őket. Eleinte, pontosabban a legelső nagyszünetben még irigykedve figyeltem ezt a sprőd fesztelenséget, és némi távolságtartással a saját rossz érzéseimet, amelyek ismerősök voltak, mégis egy másik életből valók. Ám ahogy teltek a napok, ahogy egyre beljebb haladtunk a szabadságban, mind mélyebbről s közelebbről tört rám az undor, mintha a sikongásba anyám fáradt horkolása is belevegyült volna, s a kettő együtt – a fesztelenség meg a gyász – végképp elsodort mindenkitől. Magántanuló akarok lenni, mondtam egy nap anyámnak, február volt, érezni lehetett már a tavaszt, de ő úgy tett, mint aki meg se hallja, cserébe minden áldott nap kiporciózta a román tételeket. A mioritikus tér. Ez volt a heppje. Bármit tanultam is aznap, ez valahogy mindig terítékre került. Havas csúcsától, menny kapujától völgyi vidékre jő, jődögél le három kis pásztor, ki-ki falkástól, köztük egy moldvai, vala egy vráncsai, s egy odaáti, magyarországi. Gyűlöltem ezt a bús keveredést, a mioritikus teret, a benne sikongó osztálytársnőimet, gyűlöltem magamat, a levakarhatatlan gyászomat, a német nyelvet, ami egyszer csak – a balkonunkon éktelenkedő parabolaantennával együtt – az életem része lett. Gyűlöltem ezt a szabadságot, ami David Hasselhoff szinkronhangjával, a tampon- és csokoládéreklámokkal terpeszkedett bele a márciusba, mert mást se hallottam, mint…

 

Álltam a folyosón az árnyék közelében, a hasam majd’ szétrobbant, lekuporodtam és óvatosan, mintha ugyanbiza bárkit érdekeltem volna, széthúztam a farpofáimat. Azt reméltem, ha egy kevéske levegőt sikerül kipréselnem magamból, időt nyerek, és nem kell szégyenszemre Hancurka után osonnom, amivel végképp magamra, a bennem készülő háborúra terelném a figyelmüket. Halántékomat a folyosó falának vetettem, és összpontosítottam. Gyerünk, unszoltam magam szinte sírva, gyerünk, és a hasamat megfeszítve tolni kezdtem magamból a levegőt. De a szájamat leszámítva a testem nem engedelmeskedett. Lassan, sziszegve fújtam ki az utolsó szuszt, ami a tüdőm eldugott csücskeiben még bennmaradt. Belélegezni, még több levegőt magamba szívni már nem volt merszem, mert eleve is úgy éreztem, mintha a tüdőmből egyenest a beleimbe áramolna, mintha meglékelték és egymásba nyitották volna a szerveimet. Négykézlábra ereszkedtem. Mire a tenyeremmel megtámaszkodtam a grafitszürke járólapon, teljesen kiürült a tüdőm. Még mindig nyomtam. Nyomtam és toltam. Nyögtem is hozzá, de mintha alul-felül elzáródtam volna, a hangom a torkomon akadt. Az egész testem egy óriási vákuum volt, se beszívni, se kipréselni nem tudtam a levegőt. Ask gumószerű farka szorult így belém, gondoltam, majd hogy micsoda korcs vagyok, a szükségnek feleannyi hatalma van felettem, mint egy kierőszakolt szopásnak. Öklendezni kezdtem, aztán köhögni. Iszonyú mélyről, tán a beleimből söpört végig, mint egy hurrikán. S ezzel egy időben szivárogni kezdett valami odalenn. A következő rohamnál már zubogott. Kisvártatva egy óriási tócsa közepén térdeltem. A légzésem lassan visszaállt, de az elázott farmeremből még mindig csurgott valami. Nem tudtam, honnan jön. Mintha odalenn is egybenyíltak volna a hasadékaim. Csak a folyadékot éreztem, amint hűlni kezd az ágyékomon, a combomon. Hogy honnan jön, hol halad végig, arról nem volt tudomásom, emlékem se, amihez az érzékelést köthetem. A döbbenettől mozdulni se bírtam. A tócsából egy vékony patak indult a kezem irányába, körbefolyta, aztán továbbcsordogált. Az árnyék felé. Ráhajoltam, hogy megszagoljam. Elvégre valami kifolyt belőlem – nem a vizeletem. Valahonnan kifolyt valami.

 

Odaát, a konyhában híreket mondtak. Meg kéne találni a mosdót végre. És kérni egy felmosót. Feltápászkodtam és visszamentem Kitty szobájába, hogy a hátizsákomból tiszta nadrágot vegyek elő. Ahogy kinyitottam, levendulaillat töltötte meg a levegőt. Mi a fene! Aztán eszembe jutott Szarajevó. És Zahida néni, aki indulás előtt levendulaolajos vattalabdacsokat csúsztatott a ruháim közé. Az majd távol tartja a molyokat és elűzi az ártó szellemeket, mondta, és megpaskolta az arcomat. Kiléptem a csurig ázott farmeromból, és magamra kaptam egy bermudát. A folyosóra még mindig behallatszott a híradó. Vészjósló hangon, egyetlen mondatba és két rövid gong közé zsúfolva sorolták az eseményeket. Pörgős r-rel, huhogó h-val, sziszegve. Egy háború vajon hány mondatot ér meg nekik? Egyszer mintha azt is hallani véltem volna, hogy: Ungarn. Meg azt, hogy: Ratko Mladic. És hallani véltem a régi reklámspotokat. Volt, ami közel húsz év alatt semmit nem változott. Az Orbité például. Schmeckt unglaublich lang. Aztán átkapcsoltak valami helyszíni közvetítésre. Neo-nácik tüntettek az ausländerek ellen. Ezt a két szót felismertem. Sieg heil, recsegte közben a tömeg.

 

Sieg heil, recsegte bele Sergiu Nicolaescu a ködös éjszakába. Nagyterpeszben állt a lábszárközépig érő bőrkabátban, és hol egy füstös állomáson, hol egy összetákolt pajtában recsegett. Hátrafésült haja és elálló füle akárha a kárhozaté volna, de vele ellentétben nem ám afféle kedélyeskedő gonoszt alakított, alapkőletételnél például nem kapta ki derűs munkások kezéből a malteres lapátot, ahogy a nagy Bărăgan-i kukoricaaratásnál sem vágott el trikolór pántlikát. Nem. Ő még a kárhozatnál is sokkalta gonoszabb volt, robotsas, mondta volt róla a nagyanyám, aki a bőrkabátjából irigylésre méltó gyorsasággal tudta előkapni pisztolyát, hogy aztán ugyanolyan gyorsan lője főbe a partizánokat és konspirátorokat, moldvaiakat, vráncsaiakat és magyarokat, ezzel mintegy felmentve a mioritikus teret, és örökre elátkozva a gonosz németeket. Legtöbbször ezt láttam szombat esténként az Astronaut tévében – amíg meg nem szüntették a szombat esti adást. Amikor pedig megszüntették, vasgárdistásdit játszottunk a blokk előtt. Közelharcot vívtam, hogy én lehessek Sergiu Nicolaescu. Vagyis hát, kizárólag a szerep kedvéért, sorra megcsókoltam minden fiút, aki egy csókért cserébe hajlandó volt a közelharcról lemondani.

 

Te meg mit csinálsz, rontott nekem a nagyanyám azon a nyáron, amikor híre ment, hogy a kárhozat ellátogat a városunkba, és a tiszteletére, közmunka keretében, zöldre kell festeni minden fenyőfát és tuját, a nagyanyám pedig lélekszakadva rohant át a városon, mert a fülébe jutott, hogy a lejárt festékek higanyt tartalmaznak, amit telefonon megvitatni nem volt ajánlatos akkortájt. Mi a jó büdös francot csinálsz, ismételte meg a kérdést, mikor meglátta, hogy a szomszédfiú játékpisztolyával a robotsast utánozva agyonlőttem a szomszédfiút magát, aki anyai ágon történetesen vráncsai volt. Dögölj meg, román, mondtam Luciannak, majd a nagyanyámhoz fordultam, és vártam a dicséretet. No hiszen. Ennyit felelt mindösszesen, és a karomnál fogva felcibált a harmadikra, majd odalökött anyám elé. Lődd le, kiáltott rám. Anyám csak állt, egy kukkot sem értett, minden bizonnyal azt hihette, hogy a nagyanyám már megint ellene fondorkodik, úgyhogy mindkét kezét feltartotta, mint aki megadja magát. Látod, ez a te nagy bajod, fiam, mondta akkor neki a nagyanyám, majd anyámat faképnél hagyva lekísért az udvarra, én pedig, miután ünnepélyesen visszaadtam Luciannak a pisztolyát, meg kellett puszilnom őt. Azt persze nem tudhatta, hogy előzőleg már lesmároltam, és ha rajtam állna, ezután is megtenném.

 

Közben a rádióban a helyszíni tudósítást követően visszakapcsoltak a stúdióba, majd egy régi, ismerős dallam csendült fel. Az első, valcerszerű ütemeknél még nem tudtam, honnan ismerem. A hasam lapos volt újra, az ödéma, a seprűvénákkal egyetemben, eltűnt a lábamról. Éhes voltam, farkaséhes, és irtó könnyűnek éreztem magam. Hogy ezért-e, vagy más is belejátszott, nem tudom, de táncra perdültem. A csordogáló tócsát kikerülve, apró keringőlépésekben, fel s alá. Tán mégis az éhség és a kiürülés okozhatta, meg a kényszer, ami minden ürességet meg akar tölteni, gondoltam, miután a tüdőmet teleszívva dúdolni kezdtem – igaz, alig hallhatóan – ezt a buta és monoton melódiát. Es gibt kein Bier auf Hawaii, es gibt kein Bier. A dalszöveget, a Biert leszámítva, nem értettem, és továbbra is fejtörést okozott, hogy a szám honnan ismerős. Azt mindenesetre szentül hittem, hogy ezzel az állandó jojózással, ami egyre gyakrabban fordult elő mostanában, a lelkem készül kirúgni a testem oldalát. Egy-két-há, egy-két-há, tipegtem a tócsám körül a refrénre, amit az előadó a végtelenségig ismételgetett volna, ha a stúdióban le nem keverik. Aztán mikor lekeverték, néhány pillanatig akadozott az adás. Ez épp elég volt, lejátsszam magamban azt a hangot, amivel visszaverhettem Hancurka támadásait. Lényeg a szűkszavúság – és nekimentem a folyosóvégi árnyéknak.  

 

A konyhába nyíló ajtó mögött egy másik világ volt, krómozott háztartási gépek, bukolikus hűtőmágnesek, az ablakban kakukkfű és bazsalikom, a gránitszürke munkalapon egy karton sör és egy félig kiürült Havanna rum. Apám az asztalnál ült, szürke mackóban, néhány sörösüveg fölött. Kézfejével visszatömködte a protézisét, majd a nyálát a pulcsijába kente, és németül morgott valamit. Hancurka idegesen elkapta róla a tekintetét és a munkalaphoz fordult, mintha sürgős dolga lenne. Át is pakolta a sörösüvegeket egyik sarokból a másikba, egyenként. A vörös lobonca némi spéttel és zizegve követte a mozgást, majd megült a vállán és a hatalmas mellein. Csend lett hirtelen.  

 

– Bocsi. ­Hol a mosdó? – kérdeztem olyan határozottan, ahogyan terveztem.  

 

– A folyosó végén, szemben a hálószobával – mondta apám és a széket maga alól kissé kijjebb tolva meg akart emelkedni, de visszahuppant.

 

– Ne igyál többet! – csattant fel Hancurka, majd elvette és meghúzta a Havannás üveget.

 

– Hogy mi?

 

– Hogyhogy mi?

 

– Köszi – mondtam, és kifordultam a folyosóra, egyenesen neki az árnyéknak. Persze, hogy nem volt ott semmiféle ajtó. Ha magamtól netán nem tudtam volna, apám részeg tekintete bőven elárulta, hogy valami nagyon nem stimmel vele. Hancurka még most is őt reklamálta, fojtott hangon sziszegtek egymásnak. Németül, mintha engem kímélnének, pedig csak magukat mentették fel. Végigmentem a folyosón, a falat tapogatva, Kitty szalonjával szemben találtam végre egy villanykapcsolót. A folyosó innenső végében levő másik ajtó a fürdőszobába nyílott, ott volt a vödör is meg a felmosó. Miután elpucoltam a tócsát, kénytelen-kelletlen visszamentem a konyhába. Apám és Hancurka már nem veszekedtek. A havannás üveg mellett mintha megsokasodtak volna a megürült sörösüvegek. Éhes voltam, ők meg csatak részegek.  

 

– Gyere, fiam, itt a pezsgőd! – mondta apám, és kihúzott egy széket maga mellett.  

 

Leültem inni velük. Jó fél órát ültünk ott némán. Hancurka békazöld tekintetét egyre inkább eltakarta leflöttyedt szemhéja, s egyre laposabbakat pislogott. De legalább hallgatott. Ezek szerint itatni kell, hogy békére leljen, gondoltam, de nem volt merszem újratölteni a poharát. Kisvártatva megkérdezték, hogy nem vagyok-e éhes. Pontosabban: Hancurka kérdezte, apám pedig mindjárt letromfolta, hogy nemmel nem kezdünk kérdést, arra minden normális ember nemmel is felel.  

 

– Bocs. Éhes vagy? – ismételte meg gúnyosan, szinte szótagolva.  

 

Bólintottam. Ő erre a hűtőre bökött. Mondtam neki, hogy majd később. Úgy éreztem, enni se tudnék a színe előtt. Mert az ételből, ugye, végtermék lesz, újabb tócsa meg robaj. Mielőtt aludni mentek volna, apám kitett elém néhány hivatalos papírt meg egy német–magyar szótárat.

 

– Fusd át reggelig – mondta – Minél előbb adjuk be, annál hamarabb veted meg a lábadat. Majd jó ékszakát kívánt és ott hagyott.

 

Amikor elhalt a nesz utánuk, felálltam, kinyitottam a hűtőt, de visszahőköltem. Hogy a francia sajtok eleve csípős szagától-e, vagy a feketepenész láttán, ami a nemes penészre is rátelepedett, nem tudom. Különben is: rég túl voltam már a holtponton. Azért kivettem egy szál kolbászt, bevittem Kitty szobájába és elmajszoltam magában.  

 

Éjfélre járthatott, amikor felriadtam. Nem tudtam, hol vagyok. Gyerekkorom óta rossz alvó voltam, valószínűleg azóta, hogy apám elhagyott. Az éberen alvásról azonban, bár az arcomat régen gajdeszra vágta, nem tudtam, nem is akartam lemondani. Talán, mert oly sokszor bebizonyosodott, hogy az embert álmában környékezi meg a veszély. Először azon az éjszakán, mikor anyám kimosakodva és puccgálában tüntetni ment értem, én meg hiába vártam, nem jött haza. Lefeküdtem, később, félálomban hallottam a kulcsot a zárban, úgyhogy visszaaludtam. Amikor az éjszaka közepén ismét felriadtam, anyámék hálószobájában – mert nekem már örökre a kettejük szobája marad –, nem égett a villany, és ez fura volt. Azóta, hogy apám elment tőlünk, anyám csak az éjjeli lámpa fényében bírt aludni. Benyitottam. Jól vagy? Jól, mondta. És mi volt? Semmi. Semmi? Erre hallgatott egy sort. Nem tudtam, mit csináljak. Olykor a hallgatásával többet mondott, mint mikor beszélt. Fáradt voltam, szerettem volna túlesni rajta mielőbb. Meg hát tudni is akartam, hogy mi történt. Azok után, hogy aznap délután mégsem sikerült angol csatornára állítanom a parabolát, kénytelen-kelletlen megnéztem a Kinght Ridert, előtte-utána és közte jó sok reklámmal, meg a híradót. Volt benne egy rövid blokk az első szabad kelet-német választásokról és az eredményt követő népünnepélyről, majd egy rövidke bejátszás erejéig, mintha ugyanahhoz a híradáshoz tartozna, a mi városunkról is közreadtak légi felvételeket. A városháza előtt, akárcsak Berlinben, rengetegen összegyűltek, ám ezt népünnepélynek nevezni semmi szín alatt nem lehetett. Hogy egészen pontosan mi történt, azt nem tudtam kivenni. Azt hiszem, a Grand Hotel tetejéről filmezték.  És akkor egészen váratlanul azt mondta nekem az anyám, hogy ő már azt sem tudja, kicsoda. Hogyhogy? Valaki a városháza erkélyéről levízágyúzta őket, zihálta bele a párnába, mintha sírna. Vagy mintha nevetne. Aki vizes, magyarnak számít, úgyhogy aki magyarnak érzi magát, húzódjon jobbra. A Romulus és Remus szobor volt a vízválasztó, szó szerint az volt: vízválasztó, mondta anyám, majd ismét elhallgatott.  

 

De nem lőttek, mondtam, mintha kérdeztem volna.  

 

Nem, felelte erre ő. Levízágyúztak, hogy meg tudjanak különböztetni a románoktól.  

 

És most mi lesz? Elmegyünk?  

 

Erre nem válaszolt. Rövid csend után beláttam, hogy jobb, ha alszunk egyet rá. Kimentem és óvatosan becsuktam az ajtót magam mögött. Szemben, a fürdőszobában csöpögött a csap. Szemben.  

 

A fürdőszobában.  

 

Az én részeg apám nem felejtette el a régi lakást. Olyannyira nem, hogy valami, tán a jelenlétem visszapenderítette a múltba – hát ezért húzta fel magát Hancurka, ezért sziszegtek egymásra, és átfordultam a másik oldalamra, mert Bixente Lizarazu meg az egész Bayern München úgy meredtek rám, hogy elszégyelltem magam. Nem sokkal ezután elfojtott nyögéseket hallottam, valahonnan távolról keverültek bele az emlékezésbe, mintha álmodnék, pedig éberebb voltam, mint valaha. A nyögések egyre erősödtek, hörgő férfihangot is hallottam. Úristen, ezek kefélnek, gondoltam, és a fejemre húztam a takarót. Benn, a testemből kiáramló pállott melegben zúgásnak hatott az egész. Majdnem olyannak, mint a sírás a szarajevói piros sapkám alatt. Vagy mint akkor éjjel, miután otthagytam anyámat a vaksötétben, és a fejemre húzott paplan alatt még sokáig elmélkedve zúgásnak hallottam a döngetéseket meg a csörömpölést. Apám hörgéséből közben dühödt kurjantások lettek. Nyírjuk ki, ordította akkor valaki románul, és valami nehéz tárggyal bedobták a konyhaablakot. A szomszédunk, Lucian apja csitítani próbálta őket. Hagyjátok őt, rendes asszony, mondta tájszólással. I-o femeie de trabă. De nem hallgattak rá. Az erkélyükről balták és husángok repültek a konyhánkba, az egyik telibe találta az ebédlőasztalt, és beleállt egy kifakult körtébe. Végül ő menekített ki, Lucian apja, akinek a déda-bisztrai rokonai negyvenedmagukkal akartak végezni anyámmal és velem. Egész egyszerűen rájuk zárta lakásának ajtaját.

 

Jöjjenek, Ottika, mondta rossz magyarsággal, jöjjenek velem, mondta, mi meg futottunk.  

 

Előbb a nyomában, le a lépcsőn, aztán magunkra, át a lakótelepen.

 

Király Kinga Júlia 1976-ban született Marosvásárhelyen. Író, műfordító. A Kalligranál megjelent kötetei: A test hangjai (2011, novellafüzér), Gambattista Basile: Pentameron (2014, fordítás). Budapesten él.