A játék bősége

Kerber Balázs

A játék bősége

Korpa Tamás Inszomnia című kötetéről

Korpa Tamás második kötete igen szervesen építi tovább az első, 2013-as Egy híd térfogatáról című könyv poétikáját, de a szövegek érdeklődése a struktúrák sokféleségének és építési lehetőségeinek, a tér hajlatainak textuális megképződésének kérdésétől mintha arrébb mozdulna. A tér itt is gubancos, forgácsokból építkező, azonban sokkal inkább az ingerek, ingerületek textualitása és összejátszatása válik kérdésessé, vagyis a szövegen átütő anyagi, érzéki élmény lehetőségei.  

A kötet szövegein úgy „üt át” a kép, hogy annak nyelvi megjelenítése sem marad háttérben, hanem épp a lendület, a szenzuális hangzás nyomán teljesedik ki vizualitása. Korpa versnyelve tudatosan provokálja a színek és szóalakok érintkezését, melyek folyton egymásba türemkednek, és így a textus felületi finomsága, a nyelvi kifejezés linearitása magába sűríti a térben többfelé mozgó intenzív látványhatást: a paplak / püspöklila balkonján R fut tova./ (R élete 2.). A képi inger át- meg áttör a verseken, miközben a megjelenített vizuális elemek egymástól és egymáson is elmozognak, játékba hozva az érintéseket, a nyelv/kép jelenségek ütközéseken és simításokon át aktiválódó természetét.  

Épp az érintkezés, az érintés az, ami az Inszomnia képi működését mozgásba hozza, ezzel egyszerre szétfeszítve és ismét egységbe is hozva a verset. Mert az adódó vagy váratlan elmozgások, ütközések eredményezik azt a variálódó iránypályát, melyen a különböző (alkotó)elemek az útjukat keresik: komlóbokor… jellemes Bulvár, / spontán Vicc / (R élete 1.). A felvetődő motívumok olykor találkozó forgácsok, olykor viszont egy lánc részei: egyszerre érzékelések tervezett (vagy legalábbis következetes) egymásra vetítései, illetve a mozaikot véletlenszerűen kiegészítő elemek. A szövegeket valamiféle nyugtalan kristályosság jellemzi: úgy tartanak egybe, hogy közben megvan a szétmozgás minden esélye, vagy inkább úgy egységesek, hogy szeretik színre vinni saját szétesésüket.  

Talán a kötet izgalmas párvers-koncepciója (mindig két azonos című szöveg felel egymásra, kivéve az utolsó hármas „párt”) is a versképződmények „se itt, se ott” preferenciájának az alátámasztására szolgál. Egyrészt az azonos című szövegek befejezett egységekként jelennek meg egymás mellett, ugyanakkor épp a címbeli azonosság utalhat egy hátsó, alaki tisztázatlanságra: mintha az adott címhez egyetlen vers szertehagyott két nyúlványa tartozna, vagy mintha a két vers az egyetlen szöveg hiányának kettős megjelenítése lenne, két változat a nem létező formáról. Így a párok tagjainak belső kiegyensúlyozottsága megint veszélybe kerül, a belső biztonság mögött felmerül egy nagyobb egység vonzása, mely felé a versegységek mint alakzatok tartanak. Ez pedig húzza és széthúzza a párokat.  

A Marno-költészet hatásának tekinthető, hogy a versek alakjának váltakozását gyakran a figyelem és a reflexió térré szervesülése adja. A külvilág zegzugossága kint-bent játékba kezd a tudattal, melynek során nem az válik igazán hangsúlyossá, hogy a szubjektum konstruktívan fogadja be környezetét, hanem épp fordítva: a „külvilág” térelemei, építőkövei csak metaforái egy teljesen autonóm, belső mozgásnak. Az érzékelt képek csak egyfajta kapaszkodói a figyelem leírásának, melynek valójában önmagával van dolga: kisodródik figyelme peremére, mint egy párkányra. (kivetette hálóját 2.) Az idézett versben az ablak és a párkány motívuma, az ott-időzés, és főképp az odasodrottság, a kényszerűen választott nyugalmi állapot élménye szintén Marno szövegeire emlékeztetnek. Ebből adódik az is, hogy a reflexió egy kívül eső vagy szorongatott pontból, talán épp a kisodrottság okán, indul el, hogy továbbgyűrűzzön.  

Korpánál ennek a mozgásnak az ellentéte is megtalálható, például a (veterán játékosok emlékére) szövegpárban, ahol épp az aktív rendezés, a befogadás valóban nyitott formája dominál. Itt az érzékletek inkább hálóvá szövődnek, és nem a magába sodródott figyelem metaforái: halmaz például a pálya, / melyet a tudat utasít a szörnyű geometriára, / (veterán játékosok emlékére 1.) A verspár első szövege arra is reflektál, hogy a tudat által alkotott kép mennyi egyéb körülménnyel nem számol, hiszen e mulasztás nélkül kép sem lehetne: elvész, hogy a csatár dugóban koccant, ütközött / reggel, hogy a kapus brazil, és még éppen nőtlen, / hogy a lelátó élő organizmus: / (veterán játékosok emlékére 1.) Emiatt magának a versnek is újabb képekre kell átgyűrűznie, de így nem lesz teljes kép, ahogy teljes vers sem: mert nincs ez a költemény. (veterán játékosok emlékére 1.)

A tünékenységet feledhetővé vagy épp tapinthatóvá teszik a játék alakzatai, melyek ebben a két szövegben a konkrét versszituáció, a focimérkőzés szintjén is jelen vannak: két kör nyílik lassú szirmokat bontva / a középkezdés után, két komfortos centrum. / te tudod, melyikben vagy, és melyik a másik? / […] / egymás szavába vág lebegő sorfal és kapus. / (veterán játékosok emlékére 2.) A tünékenység, az elemek egymást érintése és elmozgása az elegancia képzetét hívja elő, a fantázia eleganciáját. A képösszeérések mintha mind ilyen szirombontások, furcsa „előbújások” lennének. A lelátó félig állat, félig egy tetovált, öreg isten / műve […] (veterán játékosok emlékére 2.). A pálya identitásváltozásában tájékozódni próbáló beszélő igyekszik bemérni és egymásra vonatkoztatni a látottakat, de az eredmény maga a tájékozódás folyamata lesz, mint ahogy bármilyen egység is csak képek sorozataként értelmezhető. És ahogy nincs ez a költemény, úgy a tájékozódási próbák is csak a szituáció feloszlásához vezethetnek. Ami eleve nincs, annak is vége szakad: aztán hazamész ‒ itt sem voltál ‒, átaludni a délutánt. (veterán játékosok emlékére 2.).

A kötet mozgásaiban, irányváltásaiban a kulturális utalások (pl.: Bach és Wagner zenéje vagy a kötetcímet inspiráló Dante Gabriel Rossetti költészete) egyfajta morzsalékként jelennek meg, közelítve egymáshoz a hangot, a tapintást és a jelentést. Néha a látás és a tapintás ereje nem kíván egyéb, szorosabb összekötő elemeket, és a szöveg szinte egészében egy érzéki tapasztalat illúzióját kelti: s akár a hiúz, vadászni indul benne a puhaság ‒ / egy kirakat dizájnüvegén végül a göndör völgy / tanulsága: havazik. (slavia él 2.). Rossetti tapintható, láttató versei, a foszlányok és vágyak játéka, vagy a jellegzetes, kiugró árnyalatokkal dolgozó preraffaelita színvilág erősen inspirálhatta az Inszomnia látásmódját.  

De, ahogy Rossetti Insomnia című versében is, az érzéki tapasztalatok illúziója inkább tapasztalatok sorából keletkezik, mintha különböző optikák, tapintás- és látásemlékek rakódnának egymásra. A hiúz, a puhaság, a göndör völgy és a havazás felkeltik a konkrét érzékelés pillanatát, de közben annak materiális érzetét megőrizve mégis absztrakcióvá gyúródnak. Az álom és éberlét közti váltakozásnak vagy köztes mezőnek, ami a kötet egyik fő színtere, megfelel a lebegésnek és a fotószerű anyagemléknek ez a kettőssége. A versek azonban álomszerűvé mégsem válnak, hanem a kötet címéhez híven inkább az éberlétből nyitnak a szakadozottan bekövetkező álom elmosottabb, játékszerűbb világa felé, így az álom feldúsítja az éberséget.  

Az álom beszüremkedését szinte mindig a játék alakzatai jelentik; úgy tűnik, az álom Korpa számára mindig valami szellemi összekapcsolódást, távoli asszociációt jelent. Ilyenkor fantáziatájak tere lép a szövegbe: koronád csillog, / mint egy dulakodás, a tengeröböl sarkán. / (beültetett szervek emlékére 2.). Az álom másik megjelenési formája a nyelvnek, nyelvi kategóriáknak és a tapintásnak állandó összeérése, ütköztetése. Ennek során mindkettő felveszi a másik minőségét, de a találkozás sosem válik teóriává, nem marad egy átlátható rendszer, hanem csak az egymásba fonódó tagok, nyúlványok bizonytalanságát érezzük: nyugodtnak tűnt, mint a nulla, kímélve / magát, hogy elöntse klímájával egy név. (A pátriárka környéke 1.)[…] fehér zárójel egy fekete erdőben. (A pátriárka környéke 2.). A rendszer és a rendszertelenség viszonylagosságát mutatja, hogy bár a viszonyok sosem tisztázódnak, és a versek áradásszerű egymásra következésében csak az értelmek, viszonyok kalimpálását, egymáshoz érését tapasztaljuk, épp ez a hajladozás kelti a szövegek egyensúlyi állapotát, azt a szemcsés világot, melyben a beszélő létezik.  

Gyakran a nyelvi és az anyagi minőség, miközben egybeolvad, erősen szembe is kerül, párba állítva a kategória szilárdságát és a nyüzsgést: ahol fészket bont a szapora kolónia: / kiüríti a kérdést, és idő terül a szóra. (slavia él 2.). A kötet utolsó, (a hazugságról) című, háromtagú versében ez a kettősség egyfajta lépéssorrá, felvonulássá dúsul; a gyakori ismétlődések, a kép és a nyelv találkozásának hangsúlyozása izgalmas, dübörgésre emlékeztető befejezést ad a kötetnek, amit a baljós cím is alátámaszthat. Ezekben a szövegekben már nem annyira a keveredés, inkább a nyugtalan érzetek, előérzetek egymásmellettisége érdekes, azonban valamiféle harmónia utóhatása érezhető a simulásban, ahogy az elemek követik egymást. A hármas ciklus első darabjának felütése pedig érdekes érintkezési felületet talál Kassák és Weöres költészete között: irdatlan árnyékot vet egy énekesmadár csőre szavak (a hazugságról 1.). De a ciklus egészéből is érezhető egyfajta produktív elegyítése a kassáki avantgárdnak és a Weöres-féle ritmikus, táncos érzékletnek.  

Vers és zene erős kapcsolatát a szövegekben mutatja az Alexander Siloti által átdolgozott Johann Sebastian Bach-mű kottájának kötetbe emelése is, valamint Győrffy Ákosnak a kötethez komponált műve. Az előbb említett (a hazugságról) című ciklus technikája ellenére Korpa verseiben a zene mégsem a ritmus evidens módján van leginkább jelen, hanem az ötletek váltakozása, a játék rejtettebb alakzatai, a képek furcsán kicsúcsosodó összeérései révén, melyek nem annyira a zene hallható minőségét, hanem absztraktabb működését idézik fel, ahogy a zene egyes részei, egy-egy újabb térként, asszociációkat, együttállásokat teremtenek. A játék, az eljátszás motívuma az egész kötetben ezen a metaforikus síkon működik.  

Az ötletek mozgása néhol felveti a kötet nagyobb struktúrájának kérdését, hogy hol fonódhatnak össze, ha összefonódhatnak, a különböző szálak, illetve hogy végül mivé állnak össze a sokfelé induló folyamatok. A kötet egyes részeiben az építkezés, a kontextusok keresése talán túlsúlyba kerül a könnyedséggel szemben, a játék ilyenkor a kelleténél tudatosabb jelleget kap, és a rétegek egymásra rakódása, olvasása is kissé nehézkesebb. Azonban a végső összeszálazhatatlansággal egyáltalán nincs baj: az Inszomnia bátorsága éppen abban áll, hogy meri vállalni az áradást, mert a beszélő tudja, hogy az messzebbre vezet a szigorú alakoknál, alakzatoknál. A játéknak nincs szüksége igazolásra, mert önmagában is komoly és jelentéses.  

Korpa Tamás: Inszomnia, Kalligram, 2016.