Nincs szeme; Nem nekem

G. István László

Nincs szeme

Nincs szeme, mégis a szeme

láttára lőtték le az apját.

Ez egy mondat. Ha Isten halott,

mi meg vakok vagyunk. Szükségem

van anyára, nőre és egy női kézre,

amely lefogja a szemem. Lehet

feleség, lánygyermek, unoka. De miért

én halok meg? Mindig én halok meg.

Az nem úgy van. Isten se akart, de

tényleg. Giccses naplemente volt. Még

az érzéketlenek is könnyes elmúlásra

gondoltak. Sose gondolja a hullám

a parton, hogy vége. Menne szépen vissza.

Fövenyirányba és vissza. Ahonnan jött, ahova

megy, az az éjszakája, napja. Akkor ki az apja, akit

a szeme láttára? Pislogott. És nagy, üreges

szemét, amibe születése óta nem tudott a fény

bejutni, akkorára, olyan óriásira

nyitotta -

Nem nekem

Majd elválik. Majd beválik. Elválni

nem fogok, ígérem. És lesz gyerekem.

Beválni meg? Apaként majd beválok?

Beválthatatlan ígéret. Isten bevált-e

apaként Jézus mellett? Jézusom, miféle

blaszfém összevetések? Feláldozásból

jeles? Érdemjegyet apaként csak érdemtelen

kaphat az ember. Csak úgy lehetek, aki, hogy

nem. Fejezzük be. Mondom ki? Tudok róla?

Írom meg? Egyre rosszabb. Gazdának lenni

jó. Maradjunk ennyiben. De épp ez az, hogy

nem lehet maradni. Változni kell, úgy adni  

át, úgy adni tovább az… életet a halálnak vagy

az életet az életnek, mikor mi jut. Nem

tudom kimondani, ez a második „élet” mennyit

jelent nekem. Annyira sokat, hogy már nem

nekem jelenti. Apának lenni talán

ez: ami a legtöbbet jelenti,  

az már nem nekem.

G. István László (Budapest, 1972): költő, műfordító. Legutóbbi verskötete: Repülő szőnyeg (Magvető, 2015).