Képek az orosz vallásosság kultúrtörténetéből

XIII. kép

Zsidó Oroszország

Amikor Alekszandr Szolzsenyicin író és szenvedélyes amatőr történész (XIX. kép) megkísérelte legutóbbi – és legellentmon- dásosabb – könyvében megírni az oroszországi zsidók tör- ténetét, a Kétszáz éve együtt cím mellett döntött  (2001, ma- gyarul Együtt címmel, 2004). Amikor a történész Vszevolod Vihnovics megkísérelte ugyanezt a témát  más szemszögből megírni (és korrigálni Szolzsenyicin egyoldalúságait), könyvé- nek a Kétezer éve együtt (2007) provokatív címet választotta. Mindkét  koncepció történetileg  védhető. A zsidók oroszor- szági történetének kezdetét a 18. század fordulójára tehetjük, amikor II. Katalin elfoglalta a lengyel–litván állam keleti ré- szét, s az askenázi zsidók döntő hányada az Orosz Birodalom határmezsgyéjére került. A bécsi kongresszus, mely Oroszor- szágnak ítélte Lengyelország közepét, megvalósította a „zsidók áthelyezését Oroszországba” anélkül, hogy maguk a zsidók egy lépést is tettek volna ennek érdekében.

Másrészt  a zsidók  megtelepedése a későbbi  Oroszország területén sokkal korábbra nyúlik vissza a történelemben, egé- szen a Krím-félsziget görög városaiig, melyekben a helléniz- mus korában és a rómaiak idején zsidó negyedek is keletkeztek (I. kép). Épp ezekben a negyedekben kezdődött el a korai ke- reszténység terjedése is, mint ahogy másutt is az antik Földkö-

 zi-tenger  partvidékein.  De  a  Kijevi  Fejedelemség  egészen  más  formában  találkozott  a  judaizmussal,  mint  ahogy  az  az  európai  történelemben  lenni  szokott.  Nem  úgy,  mint  a  városi  közössé-  gek  egy  kisebbségének  hitével,  hanem  mint  a  Kazár  birodalom  hivatalos  vallásával,  melynek  török-tatár    elitje  a  judaizmust  vette  fel,  ugyanúgy,  mint  más  közép-európai  államok  más  elit-  je  lassanként  a  kereszténységet  vagy  az  iszlámot.  A  kazárok  az egyik  alternatívaként  vannak  jelen  Vlagyimir  fejedelem  híres

 „hitvitáján”  (IV.  kép)  is.  A  kazárok  befolyása  a  Kijevi  Fejede-  lemségre  a  kezdeti  szakaszban  valószínűleg  igencsak  erőteljes  volt,  melyről  Ilarion,  kijevi  metropolita  A  törvényről  és  a  ke-  gyelemről  című    prédikációja    tanúskodik.    A  prédikáció    első  felének  teológiai  tárgyát  a  judaizmussal  mint  a  „törvény”  val-  lásával  folytatott  hitvita  képezi.  A  második  részben  Vlagyimir  herceg  retorikai  magasztalása  zajlik,  akit  kazár  minta  szerint

 „kánnak”  (kagánnak)  neveznek.

 A  Kazár  birodalom  búcsú  nélkül  tűnt  el  a  történelem  süly-  lyesztőjében.²⁸¹    Már  csak  ezért  is  keltett  akkora  feltűnést  és  ins-  pirált  annyi,  sokféle  műfajba  tartozó  művet  a  modern  korban.  A  szerb  irodalomtörténész  és  posztmodern  prózaíró,  Milorad  Pavić  (1929–2009)  megalkotott  egy  nagy  ívű  irodalmi  misz-  tifikációt  Kazár  szótár,  100  000  szavas  lexikonregény  (1984,  magyarul:  1987,  2006)  címmel,  mely  hivatalosan  egy  hivatalos  barokk  kézirat  feldolgozása  egy  hivatalos  hitvitáról,  mely  ha-  sonló  Vlagyimiréhoz  –  de  a  kazár  kán  udvarában  zajlott  le  egy  századdal  korábban,  Cirill  és  Metód  látogatásának  alkalmából.

 Más  alkotók  a  kazár  tematikát  halálosan  komolyan  vették  –  mint  olyasvalamit,  ami  végzetesen  érinti  Oroszország  és  Euró-  pa  sorsát.  Lev  Gumiljov  bevonta  a  kazárokat  saját  elképzelése-  ibe  Oroszország  eurázsiai  etnogenéziséről  (V.  kép).  A  cseh  ka-  tolikus  történész  (később  inkább  történelemfilozófus),  Bohdan

²⁸¹    Vö.  Michal  Téra:  Chazaři  –  stručný  životopis  jedné  zapomenuté  říše,  in  Hanuš  Nykl  (szerk.):  Kulturní,  duchovní  a  etnické  kořeny  Ruska.  Vlivy  a  souvislosti.  Pavel  Mervart,  Červený  Kostelec  2006,  15–36.

 Chudoba    (1909–1982)  késői  könyveiben,  mint    amilyen  pl.  a  Rusia  y  el  oriente  de  Europa  (Oroszország  és  Európa  keleti  része,  1980)  vagy  kéziratos  történetfilozófiai  szintéziseiben²⁸²  megalkot  egy  elméletet,  mely  szerint  a  török-tatár  kazárok  nem  tűntek  el,  hanem  keleti  zsidókká,  azaz  askenázokká  alakultak  át.  Etnikai  értelemben  végképp  nem  zsidók.  Valamiféle  bioló-  giai,  fatális  idegenségből  kifolyólag  mégis  a  keresztény  nem-  zetek  érdekei  ellenében  cselekedtek,  akik  közt  elszórtan  éltek.  A  kazárokkal  kapcsolatba  hozzák  a  liberalizmust,  az  ateizmust,  a  nácizmust  és  a  bolsevizmust.  Chudoba  egy  olyan  „kazár  el-  mélet”  híve,  mely  radikálisan  elkülöníti  a  „kazárokat”  és  a  „zsi-  dókat”,  hogy  a  rendelkezésére  állhasson  egy  alternatív  fogalom,  melyhez  kényelmesen  hozzá  lehet  rendelni    minden    negatív  konnotációt,  mindazt,  ami  a  „zsidókkal”  kapcsolatosan  a  szél-  sőjobboldal  antiszemita  gondolkodásmódjára  jellemző  (legyen  bár  katolikus  vagy  pravoszláv),  s  közben  mégse  legyen  antisze-  mita,  hiszen  az  ilyesmi  az  ő  korában,  a  holokauszt  után  az  eu-  rópai  társadalomban  immár  elfogadhatatlan.  Chudoba  művé-  ben  található  az  alábbi  megfogalmazás:  „a  gyermek  Tomášnak,  aki  1850-ban  született  Hodonínban    egy  bűzös  kazár  pálinka-  mérésben,  azaz  valójában  a  török  Redlich  családban  (...)  sem-  mi  köze  nem  volt  a  čejkovicei  urasági  kocsis  Masarykhoz”.²⁸³

 Még  mielőtt  a  modern  antiszemitizmus  kialakulására  egyál-  talán  sor  kerülhetett  volna,  a  kazár  érától  számítva  hosszú  szá-  zadok  teltek  el,  s  ezekben  a  zsidók  jelenléte  mind  a  kijevi,  mind  a  moszkvai  fejedelemségben  minimális  volt.  Noha  a  zsidó  gyö-  kerek  kérdése  felmerült  egy  novgorodi  vallási  csoporttal  kap-  csolatban,  akiket  ellenfeleik  „zsidózóknak”  hívtak  (VIII.  kép),  ez  inkább  ritkaságszámba  ment.  A  Litván  Nagyfejedelemség-  ben  más  volt  a  helyzet.  A  nyugat-európai  pogromok  elől  Litvá-

²⁸²    Vö.  M.  C.  Putna:  Bohdan  Chudoba  –  Česko-španělský  katolický  historiosof  proti  všem.  In:  Bohdan  Chudoba:    Vím,  v  koho  jsem  uvěřil  a  jiné  eseje.  Brno:  CDK  2009,  127–156.

²⁸³    Bohdan  Chudoba:  Do  třetí  války.  Kézirat,  Eva  Chudoba  magánarchívu-  ma,  Madrid  22.

 niába  menekült  az  askenázi  zsidók  magva,  és  a  lengyel–litván  állam  kedvezett  is  nekik.  Értelmiségi  elitjük  kapcsolatba  került  az  orosz-litván  értelmiségi  elittel,  és  nem  kizárt,  hogy  a  re-  form-  és  reformációs  gondolatokat  és  kulturális  mozgásokat  erőteljesen  befolyásolták  az  ottani  zsidókkal  folytatott  viták.  Ez  a  lehetőség  különösen  kézenfekvő  a  radikális,  unitárius,  a  bib-  liai  szövegekhez  leginkább  visszatérő,  Szimeon  Budnij  nevével  fémjelzett  reformáció,  vagy  Skoryna  ószövetségi  nyomtatvá-  nyainak  (IX.  kép)  esetében.  Összevetve  ezzel  (a  bizonyára  csak  relatíve)  nyugodt  együttéléssel,  annál  nagyobb  sokknak  szá-  mított  a  pogromhullám,  mely  a  17.  század  közepén,  Bohdan  Hmelnyickij    felkelésének  idején    magával    ragadta    a  Litván  Nagyfejedelemség  jelentős  részét,  ám  ez  mégsem  késztette  az  askenázi  zsidókat  az  ország  elhagyására.²⁸⁴

 Amikor  II.  Katalin  elfoglalta  a  lengyel-litván  állam  „rá  eső”  részét,  nagyjából  meghatározta  az  egykori  Litvánia  és  a  Moszk-  vai  Fejedelemség  között  a  „zsidó  letelepedés  határvonalát”  –  azt  a  keleti  határvonalat,  mely  mögé  zsidó  nem  költözhetett.²⁸⁵

 Ez  a  „letelepedési  határvonal”  később  a  zsidók  egyenjogúsá-  gának  oroszországi  elvesztését  jelképezte,  és  jellemző  módon  csak  a  cári  rendszer  bukása  után,  1917  tavaszán  számolta  fel  az  ideiglenes  kormány.  Más  tekintetben  a  zsidók  lengyel  fennha-  tóságból  oroszba  való  átkerülése  nem  jelentett  lényeges  válto-  zást.  A  Katalin-féle  korlátozott  tolerancia  jegyében  megmarad-  hattak  belső  önkormányzataik  (kahal).  Kulturális  és  szellemi  fejlődésük  a  19.  század  első  felében  alig  mutat  bármilyen  közös  vonást  az  oroszéval  –  saját  hagyományaik  szerint  élnek,  saját  problémáikkal  foglalkoznak.

 A  zsidó  közösségek  ez  idő  tájt  belső  szellemi  tusáikat  vívják  arról,  „hogyan  tovább”  –  ez  a  hászkálá  (zsidó  felvilágosodás),  a  hagyományos  rabbinista  ortodoxia  és  a  misztikus  haszidiz-

 mus  közt  dúló  vita.  Sokkal  később  –  amikor  már  a  végét  járja  –  a  haszidizmus  a  maga  csodarabbijaival  és  extatikus  vallásossá-  gával  különösen  a  romantikus  irodalmi  kultusz  kedvelt  tárgya  lett,  és  jelentősen  inspirálta  a  zsidó–keresztény  párbeszédet  is.  Már  csak  akkor,  amikor  olyan  „nyugati  zsidó”  szerzők,  mint  pl.  Martin  Buber  (számos  tanulmányt  írt  erről  a  20.  század  elején,  míg  végül  1949-ben  megszületett  a  Haszid  történetek,  magya-  rul:  1995)  vagy  Jiří  Langer  (Kilenc  kapu,  1937,  magyarul:  2000)  figyelnek  fel  rá  és  közvetítik  irodalmi  és  teológiai  értelemben  is  a  nyugati  olvasók  felé.  Abban  a  korszakban,  melyet  Buber  és  Langer  a  haszidizmus  fénykorának  tart,  a  haszidizmust  a  zsi-  dók  és  a  nem  zsidók  egyaránt  a  zsidó  identitás  legelmaradot-  tabb  és  legreménytelenebb  formájának  tartják.

 Ahogy  apránként  eltűnik  a  Katalin  nevével  fémjelzett  tole-  rancia,  és  érvényre  jut  a  Miklós-féle  „nagy  átrendezés”  a  pra-  voszláv  restauráció  szellemében,  az  oroszországi  zsidóságot  is  egyre  inkább  bekapcsolják  a  társadalmi  struktúrákba.  Ez  nagy-  részt  akarata  ellenére  történik  és  szégyenletes  módon  –  min-  den  autonómia  és  kivétel  felszámolásával,  a  hadikötelezettség  bevezetésével  (a  seregben  viszont  magasabb  katonai  fokozatot  zsidó  nem  szerezhetett),  illetve  időszakosan  a  zsidó  fiúk  elsza-  kításával  a  családjaiktól,  hogy  „helyes”  neveltetésben  lehessen  részük.  Csak  később  jelennek  meg  az  intézkedések  pozitív  mellékhatásai  is:  a  zsidó  fiatalok  egy  része  bejut  az  orosz  egye-  temekre,  és  közelebb  kerül  az  orosz  kultúrához.  A  19.  század  második  felében  remény  mutatkozik  arra,  hogy  az  oroszor-  szági  zsidóság,  vagy  legalább  annak  egy  kis  része  hasonlóan  sikeresen  lesz  képes  érvényesülni  az  orosz  kultúrában  és  tár-  sadalomban,  mint  hitsorsosaik  Poroszországban,  Ausztriában  vagy  Magyarországon  –  azokban  az  országokban,  melyekben  a  szellemi  és  művészeti  életet  a  19.  és  a  20.  század  fordulóján  zsidók  nélkül  el  sem  lehet  képzelni.²⁸⁶

²⁸⁴    Vö.  Heiko  Haumann:  Dějiny  východních  Židů.  Votobia,  Olomouc  1997.

²⁸⁵    Martin  Gilbert:  The  Atlas  of  Jewish  History.  William  Morrow  and  Co.,  New  York  City  1993.

²⁸⁶    Vö.  András  Gerő  et  al.:  Rakousko-uherská  monarchie.  Habsburská  říše

1867–1918  slovem  a  obrazem.  Slovart,  Praha  2011.

 Oroszországban    azonban    minden     másként    történt.     Az  orosz  állam,  mely  a  konzervatív  „restaurációs”  erők  növekvő  túlsúlyának  köszönhetően    nem    engedte  meg  a  zsidók  teljes  intergálódását  (s  ennek    jelképe  volt  a  „letelepedési  vonal”),  továbbra  is  a  nem  teljes  jogú  „idegenek”  pozíciójába  kénysze-  rítette  őket.  Az  orosz–zsidó  elit,  érezvén  a  maga  megalázó,  az  örök  várakozás  pozíciójába  kövült  helyzetét  (és  megrémítve  az  olykor  elinduló  pogromhullámoktól,  válaszként  saját  identitá-  sának  megteremtése  érdekében  más  megoldások  felé  fordult.  Egy  részük  egy  autonóm  nemzeti  zsidó  kultúra  kiépítéséhez  fo-  gott.  Ennek  hordozója  a  jiddis  nyelv  lett,  melyet  irodalmi  rang-  ra  emeltek,  és  amely  Sólem  Aléhem  (Aléchem,  1859–1916),  illetve  tucatnyi  más  szerző  művében  vált  figyelemreméltóan  sikeressé,  sőt  végül  világhírű  irodalom  hordozójává.²⁸⁷    Később  a  cionizmus  hatására  számos  irodalmár  áttért  a  jiddisről  a  hé-  berre,  mely  még  inkább  megerősítette  a  világ  zsidó  közösségé-  hez  való  tartozást,  és  gyengítette  az  Oroszországhoz  való  kötő-  dés  erejét.  Ez  az  új  „elzsidósodás”  az  oroszországi  zsidóság  egy  része  számára  a  19.  század  végén  és  a  20.  elején  kitörő  pogro-  moknak  és  a  gazdasági  problémáknak  köszönhetően  lehetővé  tette  a  belső,  lelkileg  megkönnyített    elszakadást,  és  mintegy  kétmillió  orosz  zsidó  kivándorlását  Amerikába,  vagy  részben  Palesztinába.  Azok,  akik  időben  elmentek,  nem  is  sejtették,  hogy  ezzel  saját  életüket  és  vele  utódaikét  mentik  meg.

 Ebből  a  zsidó  elit  egy  részét  is  érintő  kivonulásból  születik  meg  az  oroszországi  –  pontosabban  szólva  az  egykori  lengyel–  litván  állam,  vagy  a  mai  Ukrajna  és  Fehéroroszország  területé-  ből  −  kivándorolt  zsidó  világjelensége.  Ide  tartoznak  a  párizsi  is-  kola  művészei:  a  két  vityebszki,  Marc  Chagall  és  Osszip  Zadkin,  a  szmilovicsi  Chaim  Soutine,  a  klimavicsi  Antoine  Pevsner.  Ide  sorolhatók  az  amerikai  populáris  kultúra  csillagai:  Irving  Ber-

 lin,  a  slágergyáros,  Mogiljov  (Mahiljov)  mellett  született  Israel  Beilin  néven,  Ralph  Lauren  divattervező  szülei  Pinszkből  ván-  doroltak  ki  Amerikába  Lifsic  néven.  Ide  tartoznak  egyes  izrae-  li  politikusok:  a  visnyevai  születésű  Simón  Peresz,  a  pinszki  Chaim  Weizmann,  a  breszti  Menachem  Begin.

 És  ide  tartoznak  a  híres  haszid  caddikok  is.  Buber  Haszid  történeteinek  egyik  hőse  a  vityebszki  Menachem  Mendel,  aki  átvitte    Palesztinába    a  haszidizmust.    Ma    a  legbefolyásosabb  (és  tekintettel  a  caddikok  hetedik  dinasztiájának  messiási  am-  bícióira    egyben  a  legellentmondásosabb)    haszid    mozgalom  a  Chábád,  azaz  a  lubavicsi  haszidok  mozgalma,  mely  a  mai  orosz–fehérorosz  határon  található  Ljubavicsi  nevű  faluból  in-  dult  el.  Marc  Chagall  is  elmeséli  önéletrajzában  (francia  nyel-  ven,  1923),  hogy  miként  találkozott  az  első  világháború  idején  az  ötödik  ljubavicsi  rebbével,  hogy  tanácsot  kérjen,  mit  is  kezd-  jen  az  életével  és  szellemi  örökségével:  „Meg  akartam  kérdezni  tőle,  hogy  az  izraeli  nemzet  valóban  Isten  választott  népe-e,  ahogy  azt  a  Biblia  írja.  Meg  akartam  tudni  többek  között,  hogy  mit  gondol  Krisztusról,  az  ő  halvány  jelenléte  már  régóta  nyug-  talanított”.²⁸⁸    Csalódottan  írja  le  viszont  a  rideg  és  formális  val-  lási  üzlet  légkörét,  mely  a  híres  caddikot  körülvette:  „Istenem!  Miféle  rabbi  vagy  te,  rabbi  Schneersohne!”²⁸⁹

 Természetesen  sokaknak  a  megnevezett  kulturális,  politikai  vagy  vallási  világhírességek  közül  a  születési  helyet  leszámítva  semmi  köze  sincs  Oroszországhoz,  Ukrajnához  vagy  Fehér-  oroszországhoz.  Ugyanakkor  bizonyítják,  hogy  a  zsidók  hazája  a  széles  nagyvilág,  vagy  patetikusabban  szólva  a  szellem  világa.  Vannak  kivételek  is.  A  leghíresebb  kivétel,  az  orosz,  pontosab-  ban  szólva  fehérorosz  zsidók  világhírű  képviselője,  aki  szülő-  helyéről  tartós  ihletet  merített,  a  fenn  idézett  Marc  Chagall,  aki  Moishe  Segal  néven  született.  Olyan  művész  volt,  aki  egész

²⁸⁷    Chine  Shmeruk:  Dějiny  literatury  jidiš.  Votobia,  Olomouc  1996.  A  könyv  ugyan  lengyel  szemszögből  íródott,  de  lényegében  ugyanezt  az  anyagot  dolgozza  fel.

²⁸⁸    Mark  Chagall:  Můj  život.  Odeon,  Praha  1969,  135.  (Magyarul:  Életem.

 Gondolat,  Bp.,  1971.)

 289     _Uo.

 életében  Vityebszket,  gyermek-  és  ifjúkora  városának  álmait  és  látomásait  festette,  aki  önéletrajzában  elbeszéli  annak  a  zsidó  fiúnak  a  viszontagságait,  aki  Szentpétervárra  akar  menni,  hogy  festészetet  tanulhasson,    ám    az  a  „letelepedési  vonalon”    túl  volt,  ahol  így  csak  illegálisan  tartózkodhatott,  és  aki  jellemző  módon  Párizst  az  „ő  második  Vityebszkének”  nevezte.  Olyan  művész  volt,  akit  a  szülővárosában,  Vityebszkben  hosszú  ide-  ig  kitöröltek  az  emlékezetből  –  és  csak  a  nyolcvanas  években  kezdték  el  őt  fokozatosan  átértékelni  és  vizuálisan  is  visszaho-  nosítani,  mint  a  város  leghíresebb  szülöttét.²⁹⁰

 Chagall  önéletrajza  franciául  íródott.  Bella  Chagall  (1895–

 1944),  Chagall  feleségének  elbeszélései  (Égő  gyertyák)  ugyan-  csak  az  óvilág  oroszországi  zsidó  közösségeinek  világát  ábrá-  zolják  egy  ábrándos,  érzelmi  és  esztétikai  lányperspektívából,  és  jiddis  nyelven  íródtak.  Mindkét  mű  szélesebb  értelemben  az  orosz  és  a  fehérorosz  kultúra  kincsei  közé  tartozik  –  ahogy  a  cseh  kultúrához  tartoznak  a  prágai  (zsidó)  német  irodalom  remekei  vagy  Jiří  Langer  héber  versei.

 A  zsidó  elit  egy  másik  része  más  megoldást  talált.  Azonosult  az  orosz  nyelvű  kultúrával,  de  azon  belül  a  baloldali,  forradalmi,  cár-  és  egyházellenes  mozgalommal  (XVIII.  kép).  Ez  az  a  tér,  ahol  az  eloroszosodott  zsidókat  az  orosz  nyilvánosság  megfelelő  rétege  erősítésként  üdvözölte,  a  restaurációs  korszakban  viszont  épp  ez  által  erősödött  meg  az  antiszemitizmus.  A  politikai  szél-  sőjobb  (oroszországi  nevén  a  „fekete  százak”)  oldalon,  de  a  pra-  voszláv  irányultságú  gondolkodók    mérsékeltebb  köreiben    is  kialakult  egy  fogalmi  láncolat:  „zsidó  =  ateista  =  forradalmár  =  terrorista”.  A  zsidó  az,  aki  el  akarja  pusztítani  Oroszországot.²⁹¹

 Ezekben  a  restaurációs    körökben    keletkezik  az    a  könyv,  mely  szinte  azonnal  a  megjelenés  pillanatában  világsikert  arat,

²⁹⁰    Vö.  Arkagyij  Podlipszkij:  Vityebszkie  adresza  Marka  Sagala.  Vityebszkij  kraevedcseszkij  fond  imenyi  A.  Szapunova,  Vityebszk  2000.

²⁹¹    Vö.  Zbyněk  Vydra:  Židovská  otázka  v  carském  Rusku  1881–1906.  Vláda,  Židé  a  antisemitismus.  Univerzita  Pardubice,  Pardubice  2006.

 ám  rendszerint   mégse  sorolják  be  a  klasszikus  orosz  iroda-  lomba.  Ugyanakkor  tágabb  értelemben  beletartozik,  akárcsak  Sólem  Aléhem  novellái  vagy  Marc  Chagall  emlékiratai,  ám  fordított    hanghordozásban.    Ez  a  könyv  ugyanis  a  Cion  böl-  cseinek  jegyzőkönyve.  A  könyv  szövege  1903-ban  jelent  meg  először  a  Russzkoje  znamja  című  folyóiratban,  majd  1905-ben  könyv  alakban,  s  mely  azt  állítja  magáról,  hogy  az  első  cionista  világkongresszus  jegyzőkönyve  (mely  1897-ben  valóban  le  is  zajlott  Bázelben),  és  hogy  „leleplezi”  a  világ  zsidóinak  világ-  uralmi  tervét.

 A  Cion  bölcseinek  jegyzőkönyve  szerint  a  zsidó  világuralom  előkészítése  már  most  folyamatban  van.  Erre  szolgál  az  erkölcs,  a  vallási  és  a  demokratikus  értékek  felforgatása,  mely  csak  az  anarchia  eszköze.  Majd  ha  a  nemzetek  kellőképpen  össze  lesz-  nek  zavarodva,  s  kemény  kéz  után  kiáltanak,  akkor  jön  el  az  ideje  a  zsidó  királynak.  A  Cion  bölcseinek  jegyzőkönyve  tömör,  aforiz-  maszerűen  kiélezett  jelszavakban  íródott.  Olykor  szuggesztíven  hat,  máskor  naivan  és  akaratlanul  is  komikusan,  –  ám  mindig  átütő  erővel  és  könnyen  megjegyezhető  módon  szólal  meg:

 „A  politikai  szabadság  csak  egy  idea,  és  nem  valóság.  Ezt  az  ideát  kell  kihasználni,  szükségünk  van  rá  mint  hatásos  csalétekre.  (...)  A  tőke  despotizmusa,  mely  teljes  egészében  a  kezünkben  van,  rákényszeríti  az  államot,  hogy  elfogadja  az  általunk  nyújtott  szalmaszálat,  mert  máskülönben  szaka-  dékba  zuhan.  (...)  A  goj  nemzetek  kimeríthetetlen  aljassága,  az  erő  előtt  csúszó-mászóké,  a  gyengeséggel  szemben  kö-  nyörteleneké,  a  kihágások  iránt  kíméletleneké,  a  bűntettek  iránt  jóindulatúakéi  (...)  mind  olyan  tulajdonságok,  melyek  a  mi  függetlenségünket  mozdítják  elő.  (...)  A  munkásokba  anarchista  ideákat  fecskendezünk,  és  buzdítjuk  őket  az  al-  koholfogyasztásra.  (...)  Ellenállást  kell  szítanunk  –  világhá-  borúval.”²⁹²

²⁹²    Protokoly  Sionských  mudrců,  F.  Komrska,  Královské  Vinohrady  1926,  új-

 A  történészek  fokozatosan  tárták  fel  e  valóban  figyelem-  reméltó  orosz  irodalmi  alkotás  valódi  eredetét.  Valószínűleg  Matvej  Golovinszkij  (1865–1920)  újságíró  írta  a  cári  titkosszol-  gálat  főnőkének,  Pjotr  Racskovszkijnak  (1853–1910)  a  kérésé-  re  a  francia  antiszemita  körök  együttműködésével  és  régebbi  szövegek  felhasználásával,  melyek  a  „világméretű  összeesküvé-  sek  leleplezésének”  kedvelt  műfajába  tartoztak.  Irodalomtörté-  neti szempontból  a  legérdekesebb,  hogy  a  Cion  bölcseinek  jegy-  zőkönyve  gyakran  utal  és  nem  csak  ironikus  értelemben  jelen-  tős  orosz  irodalmi  alkotásokra.  Néhány  programpont,  melyek  a  totalitárius  társadalom  létrehozásáról  szólnak  szándékosan  céloznak  azokra  a  tervekre,  melyeket  Dosztojevszkij  Ördögök  (XVIII.  kép)  című  regényében  a  „forradalmár”  Verhovenszkij  és  Sigaljov  terjesztenek  elő  (akik  ráadásul  nem  is  zsidók!)  –  s  e  tervek  pedig  egyes  valós  orosz  forradalmárok  terveit  idézik  meg...²⁹³

 A    Cion    bölcseinek  jegyzőkönyvét  többen    olvasták,  mint  Dosztojevszkij  Ördögök  című  regényét.  Olvasta  II.  Miklós  cár,  olvasták  a  Fehér  Gárda  bolsevikok  ellen  küzdő  harcosai,  olvas-  ták  a  nyugat-európai  katolikus  reakciósok,  olvasták  a  felekezet  nélküli  antiszemiták  beleértve  Adolf  Hitlert  is  –  és  a  „világ-  méretű  összeesküvés-elméletek”  hívei  máig  olvassák.  Ez  a  fel-  mérhetetlen  siker  bizonyára  nagyrészt  az  ilyen  elméletek  iránti  pszichopatologikus  hajlamokból  fakad,  de  hozzájárul  ehhez  a  pamflet  irodalmi  hatékonysága  is,  hiszen  a  maga  szerencsét-  len  műfajában  kétségtelenül  klasszikus  mű    született.  A  már  említett,  szilárdan  rögzült  „zsidó  =  ateista  =  forradalmár  =  terrorista”  fogalomláncolatból  indul  ki,  melynek  pozitív  ellen-  láncolatát  Uvarov  restaurációs  triásza  képezi:  „önkényuralom

  ranyomás:  in  Janusz  Tazbir:  Protokoly  sionských  mudrců  –  pravda  nebo  podvrh?  Votobia,  Olomouc  1996,  6–7,  20,  30  és  31.

²⁹³    Vö.  Janusz  Tazbir:  Protokoly  sionských  mudrců  –  pravda  nebo  podvrh?

 Votobia,  Olomouc  1996,  86–88.

 +  pravoszláv  hit  +  népnemzet”  vagy  ennek  analóg  párja  más  nemzetek  vagy  felekezetek  restaurációs  törekvéseikor.

 Csakhogy  ez  a  beidegződés  nem  alakulhatott  volna  ki,  ha  ezzel  szemben  nem  lett  volna  érvényes,  hogy  sok  művelt  orosz  zsidó  kapcsolódott  be  erőteljesen  és  szenvedélyesen  a  szélsőba-  los,  sőt  terrorista  szervezetek  tevékenységébe.  Amikor  Borisz  Szavinkov  (1879–1925),  a  cári  éra  egyik  legismertebb  terroris-  tája  megírja  Párizsban  Voszpominanyija  terroriszta  (Egy  terro-  rista  emlékiratai,  1909)  című  művét,  szinte  minden  terrorista  tettestárs,  akit  önmagán  kívül  említ,  zsidó  nevű.  Szavinkov  ezt  a  zsidó  vonalat  nem  hangsúlyozza  különösebben,  se  pozitív,  se  negatív  értelemben.  Egyszerűen  leírja  a  megszokott  valóságot  maga  körül.  Ám  amikor  a  bolsevik  puccs  után  1917  novembe-  rében  az  új  hatalom  magához  ragadta  a  gyeplőt,  mind  a  kor-  mányban,  mind  a  Vörös  Hadsereg  vezérkarában,  mind  a  bol-  sevik  pártszervezetekben,  mind  az  új  kulturális  intézmények  vezetésében  is  rengeteg  zsidó  tevékenykedik,  és  a  változásokat,  melyeket  a  bolsevikok  hajtottak  végre  a  társadalomban,  s  ame-  lyek  olyan  radikálisan  eltérnek  a  régi  Oroszország  rendszeré-  től,  könnyen  lehetett  úgy  értelmezni,  mintha  igazolnák  a  Cion  bölcseinek  jegyzőkönyvét.  Az  olyan  zsidó  publicisták,  mint  az  emigrációban  kiadott  Rosszija  i  jevreji  (Oroszország  és  a  zsi-  dók)  szerzői,  akik  a  másik  oldalon  állnak,  hitvallást  tesznek  az  orosz  zsidó  hazafiság  mellett,  és  ugyan  felszólítják  bolsevizá-  lódott  hitsorsosaikat  a  megbánásra,  hangjuk  pusztába  kiáltott  szó  marad.

 A  zsidók  ördögi  körben  találták  magukat.  A  régi  Oroszor-  szág  oroszosodásra  kényszerítette  a  maga  zsidóit,  de  nem  hagy-  ta,  hogy  teljes  értékű  oroszokká  váljanak  (a  19.  század  orosz  kultúrájában  és  művészetében  jóformán  egyetlen  zsidó  sincs).  Viszont  sok  zsidó  szembefordult  ezzel  a  régi  Oroszországgal  és  bekapcsolódott  egy  új  Oroszország  felépítésének  kísérletébe,  melyről  szubjektíve,  saját  pozíciójukból  és  tapasztalataikból  ki-  indulva  azt  hitték,  hogy  igazságosabb  és  emberségesebb  lesz,  mint  a  régi  volt.  Objektíve  azonban  a  rezsim  társkiépítői  lettek,

 mely  a  huszadik  században  a  náci  rendszer  mellett  a  legádá-  zabb  és  legdestruktívabb  társadalmi  kísérletté  nőtte  ki  magát,  s  a  Dzsugasvili-Sztálin  érában  még  saját  embereinek  zömét  is  likvidálta...  És  épp  ez  a  társépítői  funkció  erősítette  meg  az  an-  tiszemitákat  saját  antiszemitizmusukban.

 Az  ördögi  kör  folytatódik  e  történelmi  korszak  interpretálá-  sakor  is:  a  zsidóság  szerepvállalásáról  beszélni  a  bolsevik  rend-  szerben,  legyen  bármennyire  tragikus  történelmi  jelenség,  ma-  gában  hordozza  a  kockázatot,  hogy  az  ilyesfajta  beszéd  implicit  módon  támogatja  majd  az  antiszemitizmust:  Szolzsenyicin  Kétszáz  év  együtt  című  könyvében,  mely  rendkívül  részletesen  tárgyalja  a  zsidó  forradalmiság  és  a  zsidó  bolsevizmus  jelensé-  gét,  gyakran  csap  át  tényleírásból  valamiféle  szemrehányóan  szomorkás  hangnembe,  mely  bizony  gyakran  késélen  táncol.  Csakis  és  kizárólag  mentegetőzve  beszélni  róla  pedig  implicit  módon  a  bolsevik  rendszer  elvetemültségének  enyhítése  len-  ne.  Nem  beszélni  róla  pedig  azt  jelentené,  hogy  lemondunk  az  orosz,  európai,  keresztény  és  zsidó  szellem  komplex  megérté-  séről.²⁹⁴

 A  kultúrtörténetnek    a  politológiával  vagy  a  vallási  intéz-  mények  történetével  szemben  megvan  az  az  előnye,  hogy  ki-  léphet  az  ördögi  körből  –  eltávolodhat  a  nagy  koncepcióktól  a  konkrét  tanúságtételek  felé,  melyeket  a  műalkotások  tárnak  elénk.  Noha  a  19.  századi  orosz  kultúra  szinte  „zsidótlan”,  a  19.  század  végén  egyre  jobban  megnövekszik  a  zsidók  részvételi  aránya.  Az  elsők  között  honosodott  meg  a  merengő  orosz  ter-  mészet  festőjének,  Iszaak  Levitannak  a  művészete  (1860–1900)  és Oszip  Mandelstam  (1891–1938)  költészete,  mely  neoklasz-  szicista  poétikáját  összekapcsolta  Szentpétervár  képével  és  az  orosz  múlt  mítoszaival,  mintha  nem  is  lenne  zsidó.  Zsidó  káosz  című  esszéjében,  mely  A  kor  lármája  (1925)  című  sorozat  ré-

²⁹⁴    Hogy  ez  a  téma  milyen  nehéz,  és  ugyanakkor  mégis  milyen  könnyen  kerül  „szélsőséges  helyzetbe”  a  kutató,  azt  bemutatja  Petr  Bakalář  Tabu  v  sociálních  vědách  című  könyve  (Votobia,  Olomouc  2003).

 sze,  mégis  csak  visszaemlékezett  saját  eredetére,  családja  ösz-  szetett  nyelvi  vándorlására  a  német,  a  jiddis  és  az  orosz  között.  A  bolsevik  fordulat  után    a  zsidó  szerepvállalás  ugrásszerűen  megnő.  Az  orosz  zsidó  művészek  konkrét  sorsa,  történetei  és  szövegei  sokrétűbben  ábrázolják  az  orosz–zsidó  kapcsolatokat,  de  a  vallás  és  a  forradalom  közti  viszonylatokat  is,  mint  az  álta-  lános  összefoglalások.

 Még  egyszer  hadd  idézzük  Marc  Chagallt.  Noha  alkotóként  apolitikus,  ő  is  elmeséli  a  bolsevik  hivatalokkal  való  együttmű-  ködés  egy  epizódját.  Rögtön  a  puccs  után  behívatta  őt  a  kultú-  ráért  felelős  komisszár,  Anatolij  Lunacsarszkij,  akivel  Chagall  a  háború  előtt  már  Párizsban  találkozott:

 „A  marxizmusról  szóló  ismereteim  mindössze  arra  korláto-  zódtak,  hogy  Marx  zsidó  volt  és  hosszú,  fehér  szakállat  vi-  selt.  És  tudatosítottam,  hogy  művészetem  valószínűleg  nem  igazán  illik  hozzá.  Azt  mondtam  Lunacsarszkijnak:  Először  is,  ne  kérdezze,  mért  festem  zöldre  a  kék  eget,  vagy  hogy  mért  lehet  látni  a  tehén  hasában  a  borjút  stb.  Más  hozzáfűz-  ni  valóm  nincs  is,  ha  Marx  olyan  okos,  majd  feltámad,  és  mindent  megmagyaráz  önnek.”²⁹⁵

 Lunacsarszkij  ennek   ellenére  kiküldi  Chagallt  szülőhelyé-  re,  Vityebszkbe,  mint  helyi,  kultúráért  felelős  komisszárt  –  és  Chagall  hozzá  is  lát  a  „hivatali  teendőkhöz”:  összehívja  a  helyi  csendéletfestőket  és  közli  velük,  hogy  továbbra  is  fessenek  képe-  ket.  A  Szentírásban  jártas  ember  nem  tudja  nem  észlelni  ebben  a  „puszta  szóval  való  átváltoztatásban”  Krisztus  kijelentésének  visszhangját,  melyet  a  galileai  halászoknak  mondott:    „Jöjje-  tek  utánam,  és  én  emberhalászokká  teszlek  titeket”  (Mt  4,  19).  Hogy  egy  zsidó  –  aki  akkor  épp  bolsevik  komisszár  –  tudatában  evangéliumi  képek  munkálnak,  csak  látszatra  ellentmondásos.  Chagallt  ugyanis  egész  életében  foglalkoztatta  Krisztus  alakja,

²⁹⁵    Mark  Chagall:  Můj  život.  Odeon,  Praha  1969,  146.

 lévén,  hogy  az  is  zsidó  (lásd  a  Fehér  keresztre  feszítés  című  ké-  pet  1938-ból,  melyen  Krisztus  ágyékkötője  nem  más,  mint  egy  imasál,  azaz  tálisz!)  –  és  a  kvázi  vallásos  pátosz  szinte  leválaszt-  hatatlanul  hozzátartozik  a  forradalmi  retorikához.

 Chagall  számára  a  bolsevik  komisszár  pozíciója  csak  röpke,  platonikus  epizód  volt,  szerencsére  időben  és  tartósan  Párizs-  ba  költözött.  Egy  másik  művész,  az  expresszionista  prózaíró,  Iszaak  Babel  (1894–1941)  számára  a  zsidó,  orosz  és  forradalmi  identitás  találkozása  és  egymásra  találása  egy  életre  szóló  téma  maradt.    Elbeszéléseiben,  melyek  szülőhelyén,  Odesszában  játszódnak,  bemutatta  a  forradalom  előtti  zsidók  életét  a  „le-  telepedési  vonal”  mögött,  akik  a  művelődés  és  a  kultúra  révén  szeretnének  felemelkedni  a  társadalmi  ranglétrán.  Pincelakás  című  művében  egy  gyötrelmes  és  durva  családi  vita  groteszk  jelenete  játszódik  le  („Engem  és  Bobkát  is  zsidó  átkokkal  át-  kozott  meg,  és  esküdözött,  hogy  kifolynak  a  szemeink,  hogy  a  gyerekeink  már  az  anyaölben  rothadásnak  és  bomlásnak  in-  dulnak”²⁹⁶).  Az  elbeszélő,  aki  meghívta  egy  gazdagabb,  integ-  ráltabb  családból  származó  osztálytársát  („Elsápadt  és  körül-  nézett.  A  zsidó  átkozódásokhoz  nem  értett,  de  az  ostoba  orosz  fenyegetőzéseket  azt  jól  értette.”²⁹⁷)  látogatóba,  azzal  szeretné  elterelni  a  figyelmet,  hogy  elkezd  szavalni  egy  Shakespeare-  monológot.  Ez  tehát  az  ambíció,  a  pátosz  és  a  zsidóság  bezárt-  sága  a  régi  Oroszországban:  Shakespeare  egy  nyomorult  odesz-  szai  zsidó  család  pincelakásában...

 Babel  hírnevét  elsősorban  kvázi  riportszerű  elbeszélései  ala-  pozták  meg  a  Lovashadsereg  című  ciklusból  (1926,  magyarul:

 1957),  melyhez  akkor  gyűjtött  anyagot,  amikor  a  Cseka  (állam-  védelmi  bizottság)  propagandistája  volt,  és  a  Vörös  Hadsereg  Lengyelország  ellen  harcolt.  Azokon  a  helyeken,  ahol  áthalad  a  „vörös  lovasság”  –  és  ezek  a  helyek  az  egykori  lengyel–litván  állam  régi  falusi  zsidó  telephelyei  voltak,  ott  véres  nyomot  ha-

 gyott  fehér  és  vörös  egyaránt.  Ezekből  a  helyekből  és  ezekből  a  nyomokból  táplálkozik  Babel  expresszionista  poétikája,  tu-  datosan  sarkítva  helyezve  egymás  mellé  a  rettegés  és  az  extázis  ellentétét,  a  nyers  részleteket  és  az  édes  álmot,  a  halál  natura-  lista  vigyorát  és  a  természeti  vagy  emberi  szépség  felvillanásait.  Illetve  a  zsidóságot  és  a  forradalmat.

 A  Gedali  című  novella  főhőse  egy  zsitomiri  töpörödött  öreg  szatócs,  aki  túlélte  a  fehérek  pogromját,  és  fájdalmasan  kérdi,  miért  olyan  erőszakos  a  forradalom:

 „De  a  lengyel  is  lőtt,  szerelmetes  uram,  mert  ő  az  ellenforra-  dalom.  Maguk  meg  lőnek,  mert  maguk  a  forradalom.  A  for-  radalom  pedig  kellemes  dolog.  (...)Vajon  ki  mondja  meg  Gedalinak,  hogy  hol  a  forradalom  és  hol  az  ellenforrada-  lom?  Valaha  tanultam  a  Talmudot,  szerettem  Rasi  magyará-  zatait  és  Majmonides  könyveit.  (...)  És  íme,  mi  valamennyi-  en  tudós  férfiak  arcra  borulunk,  és  egy  hangon  kiáltjuk:  Jaj  nekünk,  hol  van  a  gyengéd  forradalom?  (...)  Az  Internacio-  nálé?  Jól  tudjuk,  hogy  mi  az  Internacionálé,  én  a  jó  emberek  Internacionáléját  akarom,  azt  akarom,  hogy  minden  lelket  számba  vegyenek,  és  első  osztályú  ellátásban  részesítsenek.  Na,  lelkem,  nesze:  az  élet  nevében  egyél  annyit,  amennyi  csak  beléd  fér.  Meg  tudná-e  mondani,  elvtárs  úr,  mivel  is  eszik  az  Internacionálét?  Puskaporral,  válaszoltam  az  öreg-  nek,  és  a  legjobb  vérrel  fűszerezik...”²⁹⁸

(Elbert  János  és  Wessely  László  fordítása)

A  rabbi  fia  című  elbeszélésben  a  forradalmár  zsidó  elbeszélő  alakja  lép  fel  főhősként,  igaz,  már  holtan  –  az  ifjú  forradalmár,  azaz  a  maradványai  így  szólnak:

 „Volt  itt    minden    egy  rakáson:    agitátori    megbízólevél  és  a  zsidó  költő  emlékirata.  Lenin  és  Majmonides  arcképe  fe-

²⁹⁶    Isaak  Babel:  Rudá  jízda.  Lidové  nakladatelství,  Praha  1984,  203.

 297     _Uo.

²⁹⁸    Uo.,  27–28.

 küdt  egymás  mellett.  Lenin  koponyája  göcsörtös  vasból  és  Majmonides  arcképe  selyemre  festve.  Egy  női  hajfürt  la-  pult    a  párt    VI.    kongresszusának    határozatait    tartalmazó  kis  könyvecskében,  és  a  kommunista    röplapok    margóján  óhéber  versek  kacskaringós  sorai  szorongtak.  Bánatos  és  gyér  esővel  ömlöttek  rám  az  Énekek  éneke  lapjai  meg  a  pisz-  tolytöltények.”²⁹⁹

(Elbert  János  és  Wessely  László  fordítása)

 Az  elbeszélés  szomorúsága  nem  a  fiatal  férfi  halála  miatti  szomorúság.  Annak  az  evidensen  lezáruló  pillanatnak  a  szo-  morúsága,  amikor  még  úgy  látszott,  hogy  létezhet  kettős  iden-  titás.  A  bolsevik  kritika  helyesen  értette  meg,  hogy  Babel  pró-  záinak  hősei  nem  az  „új  emberek”,  a  bolsevik  osztagok  orosz  katonái  –  akiket  általában  durvának  és  primitívnek  mutat  be

 –,  hanem  azok  az  emberek,  akik  nem  képesek  megtagadni  kö-  tődéseiket  a  régi  zsidó  szellem  világához.  A  bolsevik  rendszer  második  lépésben  már  egyértelműen  kényszerítette  zsidó  hí-  veit,  hogy  megtagadjanak  mindent,  ami  a  nem  bolsevik  zsidó  hagyományokhoz  köti  őket.  Dzsugasvili-Sztálin  fokozatosan  mészárolta  le  nem  csak  a  zsidó  kommunista    elöljárókat,  ha-  nem  a  zsidó  (és  valamelyest  legalább  kommunista)    írókat  is,  mint    pl.  Babelt  vagy  a  végképp  nem  kommunista,    de  zsidó  Mandelstamot.

 Ezzel  összefüggésben    a  huszadik  század  második  fele  is  ki-  termel  egy  orosz  zsidó  jelenséget:  „a  forradalomellenes  forra-  dalmiságot”.  Más  szavakkal:  az  orosz  zsidók  vagy  a  zsidó  szár-  mazású  oroszok  jelenlétét  a  szovjetellenes  politikai  és  művészi  emigrációban.  Amilyen  aránytalanul  sok  volt  a  zsidók  száma  az  első  bolsevikok  között,  olyan  nagy  arányban  vannak  a  zsi-  dó  emigránsok.  Ellenszernek  a  zsidó  származású  komisszárok  és  csekisták  neveinek  litániájára,  kezdve  az  obligát  Bronstein-

²⁹⁹    Uo.,  103.

 Trockij  nevével,  melyet  olyan  szívesen  citálnak  az  antiszemiták,  ott  az  ellenzéki,  szamizdatos  vagy  emigrációs  személyiségek  li-  tániája,  köztük  Jevgenyija  Ginzburg  (1906–1977),  a  Gulágról  szóló  egyik  első  memoár  szerzője,  és  az  ő  fia,  Vaszilij  Akszjonov  (I.  kép),  Vaszilij  Grosszman  (1905–1964),  aki  Élet  és  sors  című  regényében  (halála  után  jelent  meg  1980-ban,  magyarul:  2013)  a  Háború  és  béke  modern  párhuzamának  megalkotására  töre-  kedett,  és  hőseit  végigvezette  mindkét   típusú  koncentrációs  tábor  borzalmain,  Lev  Kopelev  (1912–1997),  irodalomtörté-  nész  és  disszidens,  akit  Szolzsenyicin  ábrázolt  A  pokol  tornáca  (1968,  magyarul:  1990)  című  regényében  a  Sztálin  által  bebör-  tönzött  zsidó  alakjában,  aki  ennek  ellenére  még  mindig  töret-  lenül  hisz  a  forradalomban,  Alekszander  Galics  (1919–1977),  a  „gitáros  költő”,  aki  ironizálni  mert  Dzsugasvili-Sztálinon  és  az  egész  sztálinista  rendszeren,  Borisz  Hazanov  (1928),  a  Zsidók  a  Szovjetunióban  című  szamizdat  folyóirat  szerkesztője,  a  disz-  szidens,  zsidó  származású  keresztény  teológusok,  Alekszandr  Meny  vagy  Anatolij  Krasznov-Levityin  (XIX.  kép)  és  mások.  Különleges  fejezetet  képez  az  orosz  zsidó  disszidensek  történe-  tében  Andrej  Szinyavszkij  (1925–1997)  író  és  irodalomtörté-  nész  esete,  aki  provokatív  módon  fordult  szembe  a  zsidó  nevek  eloroszosításának  tabuizált  hagyományával.  Ő,  noha  nem  volt  zsidó,  szamizdat  szövegeit  zsidó  álnéven  (Abram  Terc)  írta,  miközben  szamizdatos  „bűntársa”  és  később  elítélttársa  Jurij  Danyiel  egy  jeles  jiddis  drámaíró  fia  volt...

 A  nevezettek  közül  sokan  eredetileg  kommunista  családból  származtak.  Mintha  még  egyszer  szerették  volna  érvényesíte-  ni  ősatyáik  hitét  a  messianisztikus  boldog  jövendőben,  melyet  elődeik  a  cionista  vagy  forradalmi  jövendő  üdvhitévé  konver-  táltak  át  –  azzal,  hogy  most  a  demokrácia  boldogabb  jövőjében  bíznak,  és  ahogy  ősatyáik  és  elődeik  tették,  nekik  is  mindent  fel  kell  áldozniuk  az  ügy  érdekében.  Az  életinterjú  műfajában  erről  Pavel  Litvinov  beszél,  a  bolsevik  külügyi  komisszár,  Mak-  szim  Litvinov  unokája,  aki  egyike  volt  azon  „nyolc  becsületes-

nek”, akiknek sorsa drámai úton összefonódott a cseh kultúrá- val.³⁰⁰ Néhány orosz kommunista zsidó közvetlenül be is lépett a cseh kultúrába – ők egy jellegzetes életszakaszukban nyelvi identitásukat  oroszról  csehre változtatták. Egy orosz  zsidó

„anabázisának” az egyik legfigyelemreméltóbb irodalmi tanú- sága Stanislav Budín (1903–1979) Jak to vlastně bylo (Hogy is volt valójában, posztumusz, 2007) című memoárja. Stanislav Budín  Kamjanyec Podolszkban  született,  a régi  Katalin-fé- le „letelepedési vonal” egyik városában Bencion Baty néven. Az orosz kultúrában nevelkedett, elment Csehszlovákiába és elkezdett csehül írni, jelentős kommunista újságíró lett, életét pedig disszidensként, a Charta 77 aláírójaként koronázta meg. Hitét a forradalomban azonban megőrizte.

Közben Oroszországban más zsidók visszatértek a cionista hithez vagy az őseredeti valláshoz, a zsidó ortodoxiához. Az ő orosz, pravoszláv polgártársaik közül pedig néhányan vissza- tértek az „antiszemitizmus”³⁰¹ hitéhez (XIX. kép, Utószó).

³⁰⁰   Vö. Adam Hradilek (szerk.): Za vaši i naši svobodu. Torst – ÚSTR, Praha

2010, 79–111.

³⁰¹   A legfrissebb szépirodalmi alkotások közül, melyek az oroszországi zsi- dóság és kereszténység kapcsolatára reflektálnak, mindenképp  ki kell emelni Ljudmila Ulickaja Daniel Stein, tolmács című regényét (csehül:

2012, magyarul: 2009).