A púpos

Mert minden csak egyetlen vakító, sistergő pillanat, mint a gyufa lángja, a kérlelhetetlen múlékonyság kozmikus törvényszerűségeivel, valami feltörő burjánzás és enyészet, valami csuklásféle, kiapadó forrás, melyben a nyirkosságot nem lehet megszüntetni. Itt van ez az utca, nem is utca, csak összedobált házak, emberek, autók, növények, állatok, madarak, feliratok, sikolyok, szavak, gáznemű, cseppfolyós és szilárad anyagok halmaza, és bármilyen erősen nézel, s visszatartod még a lélegzeted is az erőlködéstől, nem látsz mást, csak ezt az eszeveszett rohanást és káoszt, melyben minden kapcsolat titok, és egy cseppet sem lepődnél meg azon, ha egy szép napon kiderülne, hogy az egész merő szemfényvesztés, precízen kiagyalt csalás. Nem, nem csodálkoznál, hisz valahol mélyen, a bugyraidban, meg vagy győződve erről, csak nehezedre esik kimondani, elhinni, mert, bár tudja ezt mindenki, értetlenül néznének rád, és ezt gondolnák: „Egy újabb bolond, egy újabb okos, csak ne lennének ilyenek köztünk, mit akar ez”, és ezt mondanák: „Hagyjon engem békén, kérem, jó, jó, tudom, tudom, igaza van, most nincs időm.”

Elrohanna, magadra hagyna a száguldó, pöfögő pléh-bogarak között, otthagyna a kétütemű köhögéseddel egy finom illatú dohánybolt előtt, keresnéd a támpontot, ugyanakkor lenyomnád a csilingelő ajtó kilincsét: belépnél a dohánylevelek birodalmába. Alinál némán és tétován, mert valójában nem tudnád eldönteni, mit kérjél a púpos, fogatlan, pult mögötti szörnyszülöttől, pedig káros szenvedélyed már igencsak kínoz, de inkább őt mustrálgatod, ízlelgeted, mert a csúnyaságban mindig van egy nagy adag perverzitás, amit jólesik a maga teljességében megragadni. A púpos tudja, mi jár a fejedben, és mindenki tudja, mi jár a másik fejében, így az élet nem más, mint alattomos lopások végtelen láncolata, élősködés másokon. Elveszik a pénzedet, kiradírozzák az emlékeidet, legyilkolják a rokonaidat, megeszik az ennivalódat, használják a nődet, ruháidba öltöznek, ágyadba fekszenek, végül nem marad más, mint egy kupac vakítóan fehér csont, kattogó, rugós állkapoccsal, kimerevítve egy sötét biológia-szertárban, ahol bepiszkítanak a legyek.

– Tessék – szólt a púpos.

– Kérek egy doboz cigarettát.

– Igen. Milyet?

– Talán azt. Nem... Azt a mellette levőt.

– Húsz.

Kotorászol a zsebeidben, fogalmad sincs, melyikbe tetted a pénzed, egyáltalán... No végre...

– Tessék.

– Köszönöm – mustrálgatja a pénzt: húsz vagy ezer?

– Ja, és gyufát is... Köszönöm.

Újra az utcán találod magad, valahol mélyen még elő-elővillan a púpos, de a képe egyre jobban szétmosódik, elillan, mint a kilocsolt szesz. És ugyanolyan éteri vagy te is. Az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy itt mászkálsz közöttük; olyan ez, mint valami végtelen bújócska: előtűnik egy arc, egy kéz, egy csupasz lábfej, egy nyak, de sohasem az egész. Lehetséges, hogy szándékosan van így felaprózva a világ?

Hogy valójában semminek sincs neve?

Miért van az, hogy ha azt mondod alma, azonnal a kerek gyümölcsöt látod, és miért nem hívják az almát, mondjuk, így: hmtrcskrzrcs? Mintha egy harapást hallanánk?!

Es csak mész, gyalogolsz fáradhatatlanul, nekiütközve az idegen testeknek, belehelve az idegen arcokba, taposod a föld meggyötört arcát, eltaposod a láthatatlan, pirinyó élőlényeket, felkavarva magad körül a jajgatást, a szüntelen panaszkodást, rettegve az éjszakai neonok borotva fényétől, a föléd magasodó házak kivájt szemeitől, a rád hajoló fák zizegő ágaitól, melyek mintha minden pillanatban felkapnának és egy távolodó madár után dobnának, hogy sohase térhess vissza erre az átkozott földre, az emberek közé. Pedig semmi sincs így, minden hazugság.

Sokszor mondogatod ezt magadban: „Szeretem az embereket, a földet, a madarakat, a kéklő tengert, a csillagos éjszakákat, ezt a gyönyörű, csodálatos világot.” Megbámulod a hajladozó fűszálakat, megnyálazott ujjad az ég felé tartod, megvárod, míg az enyhe szellő kiszárítja, az arcodon élvezed cirógató ujjait, az ég felé emeled tekinteted, nézed a vakítóan kéklő eget, becézgeted a fehér, mosolygós felhőket, felemelsz egy csodálatos alakú követ, mely ki tudja miért éppen téged akart megörvendeztetni, fütyörészve elbeszélgetsz egy rigóval, aki érti örömödet és osztja veled azt, felveszel egy falevelet és hazaviszed, mert benne is ott van a csoda, a gyerekedet elviszed az állatkertbe és megmutatod neki az állatok királyát, a nődnek virágot veszel és kedves vagy hozzá, köszönsz a szomszédnak, elmész bevásárolni és mosolyogsz a sorban és élvezed az egészet. Érzed, hogy dobog a szíved és a tiéddel együtt a többieké, mintha az egész világ egyetlen lüktető szívvé változna a kozmosz csendjében, szeretet-impulzusokat sugározva, óriási energiával figyelmeztetve valakiket, ott, messze, hogy itt van valami, valami végérvényesen jelenlévő intelligens szerkezet: az EMBER.

ÉS TÖBBÉ MÁR SEMMI SEM TRAGIKUS: CSAK LÜKTETNI KELL ÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ...

Lüktetsz, verset írsz:

Maradj velem, szépség, e lüktető szív-világban

Kéklő tengerekben, arany napsugárban

Erdőkben, hegyekben

Maradj velem, ha alszom s álmodok

Légy mindig mellettem, mint örök árnyékom

Testemben, lelkemben

Ezekben a ritka pillanatokban érzed át és érted meg, hogy mennyire sokfajta szépség van a világon. Igen, sokan akarták már megformázni, lefesteni, leírni. Badarság. A szépség annyira megfoghatatlan, annyira törékeny a sok szörnyűség, rettenet, csúfság és okádék között, hogy csak a véletlenszerű pillanatokban van jelen, és amikor rájössz, hogy nincs többé, óriási, leküzdhetetlen hiányérzeted támad, és újra hatalmába kerít a félelem a sok háborútól, despotától, a kisstílű kormányoktól, a fokozódó, elviselhetetlen zajtól, a fájdalmas fintoroktól, a feltörő bűztől, a hidegtől, amely megfagyasztja a szíveket, lebénítja izmait és sugárzását, és ilyenkor újra csak egy magányos felkiáltójel vagy, amely az érzéketlen kozmosz felé röppen, ahonnan nem jön megértő hang, csak az idegenség jeges süvítése. A verset eldobod – túl érzelgős.

Egy toronyház tetején szaxofonozol. Valami hosszan elnyújtott bluest szeretnél kipréselni a hangszerből. Alattad a táj az ALVILÁGHOZ hasonlít, inkább nem is nézel lefelé, pedig lent a mélység olyan hívogató, meg kell erőltetned magad, hogy ne csinálj még egy lépést a fel-felvillanó fények alant kígyózó folyama felé. Nyomogatod a billentyűket, érzed, ahogy ujjbegyeid beletapadnak a mélyedésekbe, s az általad kifújt levegő átváltozik hangokká, melyek a füleden keresztül az agyadba jutva érthetetlen tartalom nélküli szavakat formálnak. Mondjuk ilyeneket:

dadadam-lam, lam-dadadidi

fluss

fluss-fluss-fluss

dadadam-lam, lam-dadadidi

fluss

fluss-fluss-fluss

Tetszés szerint kombinálhatóak, felcserélhetek, csak a ritmus marad örökké, mint a tenger morajlása, mint egy óriási metronóm – időtlenidőktől megállíthatatlan. Hiába korbácsoltatta meg Caligula, a tenger egyhangúan tovább mormolázott, szinte már cinikusan. A természet törvényein nem lehet erőszakot elkövetni, bármilyen erősek, hatalmasok vagyunk is, mert az ember mindig ugyanaz marad: korlátolt és kishitű – sodródó, szürke porszemecske.

Érzékeled, ahogy a hangok egyre nehezebben törnek elő a hangszerből, a szavak vibrálnak, kigyulladnak, majd elvesznek az áthatolhatatlan sötétségben, többé már nem tudod őket összegyűjteni, függőlegesen zuhannak a mélybe, a megsemmisülésbe. Tulajdonképpen csak most jössz rá, hogy ezt a hosszan elnyúló bluest a púposért játszottad, az ő lénye váltotta ki ezt a fájdalmas dallamot, mely most beleveszett az alattad lévő őrjöngésbe.

Vajon hiúk-e a púposok, a törpék, a torzszülöttek?

Nézegetik-e magukat a tükörben titkon?

Hm?

Uhm!

Tulajdonképpen kit érdekel egy púpos nyomora? Azt a részvétet, amit az emberektől kapnak, megvetik, sőt ellenszenvvel fogadják. A te szaxofonod is csak egy ilyen részvétnyilvánításnak az eszköze, ezért bénultak meg a hangjai, ezért gyúródtak áthatolhatatlan gömbökké a belőlük formálódó szavak. Utálod a részvétet, a könnyeket, a siránkozást, a nyafogást, mások panaszkodását.

DOBJÁTOK EL PÚPJAITOKAT!

KÖPJÉTEK KI MŰFOGSORAITOKAT!

TAPOSSÁTOK SZÉT SZEMÜVEGEITEKET!

A VÍZBE MINDEN HALLÓKÉSZÜLÉKKEL!

Körülbelül tíz percig tartod a hangszert az űr torka felett, látod ahogy a fúvókán maradt nyálad áttetszően csillog, érzed, ahogy bal tenyered alatt lenyomódnak a billentyűk – aztán elengeded.

Egy ideig úgy tűnt, megáll a levegőben a hangszer, de aztán lassan, nagyon lassan esni kezdett. Végtelennek tűnő pillanat volt a zuhanása, előrehajtott fejjel figyelted: a levegőben csillogó szaxofon olyan volt, mint egy pop-art kép – aztán nagy csörömpöléssel ráesett egy autó tetejére.

A rombolás mámora szinte kéjes érzést vált ki belőled, kutatod, mit lehetne még ledobni, de a tetőtér üres. Lecsatolod az órád és ledobod. Alulról három dülöngélő alak néz felfelé, és az egyik vörös arccal ezt kiáltja: Hé, te hülye, mit dobálsz, agyon akarsz ütni valakit?!

Átnézel a peremen és lekiáltasz: Fogd be a pofád, mert rád ugrok! A három alak riadtan elsiet, ezt hallani: Felhívjuk a rendőrséget, ez bolond!

Hiába telefonálnak, a 158-as folyamatosan foglalt. Egy idő után megunják.

Akkora már különben is rég otthon voltál és bejelentést tettél a 158-on: Kérem, Grün Géza vagyok a 279-158-ról; a Szarvas utca 32 tetejéről egy őrült különböző tárgyakat dobál az utcára. Tessék? Hát szaxofont, órát. Igen, arra jártam, láttam. Azt is lekiabálta, hogy: Fogd be a pofád, mert rádugrom! Szarvas utca 32. Igen... Hogy én?... Grün... Grüüün... Raccsolok... Tú– tutú – tú – tutú – tú...

Valahonnan egy női „Olyan vagy, mint egy gyerek” süvített a füledbe, de a mondat semmit sem váltott ki benned, hagytad, hogy lebegjen a bizonytalanságban.

Az ablakhoz mész, kinézel. A neonfény jól megvilágítja a szemben lévő áruház fehér oldalát, amelyre valaki sárga spray-vel ezt fújta: NE VEGYETEK SZENVEDÉST, NE HORDJATOK BUNDÁT! A feliratot minden nap elolvasod, pedig tudod, hogy álnok hazugság, mint a város minden felirata, s csak az a célja, hogy fokozza a bizonytalanság-érzetet és a zavarodottságot.

– Jött posta, hol a posta?

– Előtted az asztalon. Vak vagy?

– Vak!

Vízcsap.

Az újságok nem érdekelnek, de szemed azonnal megakad egy nagyméretű, fehér kartonborítékon. Egy fura alakú sárkány van rárajzolva, melynek a farka esernyőben végződik, hosszúkás fején cilinder, s a cilinderhez egy cetli van odatűzve „Rimbaud A. utca” felirattal. Hosszú testén odacsipeszelt ruhák száradnak: egy trikó és egy nadrág. Szájából kivehetetlen feliratú röpcédulákat okád. Mégis... Az egyikre az van írva: FAL. Félszemű. Szemüveget visel.

Feltéped a borítékot. A levélből azonnal megtudod, ki írta, az aláírás helyett ugyanis egy arc van rajzolva, a levél felső sarkában pedig, ha jól megnézed, saját portrédat ismerheted fel: mosolyogsz, mint egy beállított igazolványkép. Gyorsan átfutod a sorokat:

Szia. Hogy vagy? Én jól. Hiányzol. Sokat mászkálok össze-vissza. Voltam Igornál. Tudod, annál a grafikusnál, akiről Ľubo beszélt. Megjött a meghívó a felvételire. Csütörtökön vagy pénteken rád érek. Ha van időd. Mit írjak még? Nincs idegbaj, se depresszió, csak fata morgána.

Szia.

P.S.

Megnéztem Vasarelyt. Vibrációk voltak.

Még egyszer átfutod a sorokat, és a levelet visszateszed a borítékba. Cigaretta után nyúlsz, a rudacskát a szádba dugod, gyufát keresel a zsebeidben, amikor megtalálod, kiveszel egy szálat, zöld fejét a skatulya barnájához nyomod – és végighúzod rajta. A gyufaszál azonnal kettétörik, idegesen eldobod, s a szád sarkában lógó cigaretta mellől eltorzult káromkodás szalad ki. A második próbálkozásra végre sikerül meggyújtanod a cigarettát, veszel egy nagy slukkot, és a füstöt lassan fújod ki az orrodon. Megcélzói egy pontot a falon, tekintetedet belefúrod a malterba, áthatolsz a téglákon, és egy bizonytalan körvonalú, homályos tárgyba ütközöl. így ülsz, mintha itt ültél volna időtlen időktől, lassan cigarettázol, semmi sem mozdul, beenyvezték a világot, csak a szád mozog és mondatfoszlányokat mormol:

– Látni kéne végre, mert...

– A fény kemény, vibrációk...

– Mi az, hogy...

– Vasarely, a tér...

A tárgy lassan megmozdul, körvonalai is tisztábban kivehetők lesznek. Nem. Nem tárgy, most már tisztán látod, hogy egy fej, egy női fej. Arcán vitustáncot jár a kétségbeesés, szája ki-be csukódik, valamit mond, de nem hallod, mit. A szájáról próbálod leolvasni a szavakat, mint a süketek. Nem tudod, nem érted, hiába... Megpróbálod a fejet egy szituációba belehelyezni. Hátha így...

Autóbusz, 28-as?, lakótelep, kínlódsz a fogantyúval, görcsösen kapaszkodsz, imbolygó, bizonytalan minden, csak az a hosszú hajú fej van BIZTOSAN melletted, a többi tárgy idegen és ragacsos, mint a forró aszfalt. Nem tudod magadból kipréselni a szavakat, melyek gyilkolnak, melyek ölnek, amelyek valamit megsemmisítenek, fájdalmat és gyötrelmet okozva annak, akihez intézed őket. A Nap, röhögve tanácstalanságodon, bosszúból, mintha csak rád sütne, megcéloz sugaraival, behatol a pórusaidba, marcangolja húsodat, mint ezernyi piranha, és tudod, hogy a várás, az elodázás csak fokozza a kínt, fehér inged cafatokban, lucskosan lóg rólad, végre erőt veszel magadon, és a hosszú hajú fej felé fordulsz. Mosolyog, úgy látod, mintha mosolyogna; a mosolyok mindig megingatták magabiztosságodat: azt hiszed, hogy a felettük lévő szemek a vesédben kutatnak. Szólásra nyitod a szád, de a nyelved odaragadt a szájpadlásodhoz, különben is, fölösleges minden szó: a motor horkolása felfalná a szavakat. Érzed, ahogy a zaj beléd ivódik, ezerféle sav és lúg permeteződik rád, az ostoba helyzet lebénít, mint valami ideggáz, nem irányítasz, hanem téged irányítanak, neked ütköznek a kövér testek, a karok végén szétnyíló ujjak kígyóként fonódnak torkodra, és a hosszú hajú fej csak mosolyog szüntelenül, mint egy athéni maszk, és te tudod, hogy a mosoly mögött ott kutyagol, erőlködik a szeretet, mely a szemek láthatatlan éteri csatornáin végül beléd hatol, s kétségbeesetten próbál máglyát gyújtani benned, vagy legalább egy hajszál-lobbanású tüzecskét – mindhiába. Egy versrészlet jelenik meg előtted, morbid, kéklő neoncsövekből hajlítva:

Magukhoz szorítanak bilincs-karjaikkal

várják engesztelő mosolyod...

Kilököd magadból a képzelet világát, holott sokkal egyszerűbb lenne gyáván megmaradni benne, annál is inkább, mert képtelenség leoperálni az egyiket a másikról. Vágyakozva nézel ki az ablakon. Ki szeretnél ugrani a mozgó pléh-állatból, de a tömeg satuként szorít, s az ajtók túl gyorsan nyitódnak és záródnak ahhoz, hogy egy alapos elrugaszkodással ki tudj ugrani. Újra és újra fontolóra veszed a dolgot, a bal lábadat lépésre emeled, de az megakad, és úgy marad a levegőben; az ismeretlen erő nem hagy lépni, emlékeztet arra, hogy még dolgod van itt, a piros busz potrohúban, rögtönöznöd kell egypár mondatot, néhány szegényes, kínkeserves szót; talán mégis jobb lenne hallgatni, gondolod aztán. Nyelsz egyet, de már késő, a szavak megállíthatatlanul csorognak ki a szádon:

– Tudod... Tudod jó volt veled, de... – habozol egy pillanatig; belenézel az arcába, remeg a szája – Nem... Nem szeretlek... Azaz nem szeretem magam lekötni... Olyan vagy, akinek állandóan... A kezét... Fogni kell a kezét.

Megpróbálsz rámosolyogni, de csak egy fintort sikerül kicsikarni az arcizmaidból. Észrevette?

– Szóval, nem akarok többé találkozni veled... Olyan furcsa ezt mondani... Érted... így a buszban, az egyik megállótól a másikig... Nem akarok veled találkozni úgy, ahogy eddig... Kár vesztegetni az időd, át kell élni minden pillanatot... Fiatal vagy... Holnap... Holnap lehet, hogy te fogod ugyanezt mondani valakinek... Iszonyatos, de én... Én már nem bírtam...

Hangod valahonnan távolról érkezik, de erőteljesen, mintha megafonból jönne. Az autóbusz megáll, érzed, ahogy bal lábad újra földet ér, a tömeg szétnyílik, mintha ollóval vágnák előtted az utat. Megint a napfényes utcán találod magad, az undorító pléh-féreg elmászik, és te elindulsz. A környék ismerős, nem kell kérdezősködnöd, hol, merre jársz, lefelé veszed az utat, és benyitsz a csilingelő ajtón.

– Tessék – szól a púpos.

– Egy doboz cigarettát kérek, abból...

– Tudom, tessék... Húsz.