Kényszerelméletek

Mint közismert, az Occam-elv azt mondja ki, hogy nem szabad a létezők számát fölöslegesen szaporítani, vagyis egy elmélet megalkotásakor a tudós azt a hipotézist kell válassza, amelyik a legkevesebb feltételezésre épül.

Ulrich Rosemayer, a neves tudománytörténész, korai tanulmányában ennek a témának szentelt figyelmet, és „Az ismeretlen új térképei” címen tette közzé észrevételeit.

Ezeknek pedig az a lényege, hogy az Occam-elv gyakorlatilag nagyon ritkán játszott szerepet jelentős elmélet létrehozásakor, és ez az első hallásra legalábbis meghökkentő következtetés azzal magyarázható, hogy majd mindenkor az abdukció részesült előnyben.

Az abdukció fogalmát Charles S. Peirce, Amerika vitathatatlanul legsokoldalúbb intellektusa dolgozta ki több mint kétszáz éve, és azt a gondolkodási folyamatot jelöli, melynek segítségével a logikától – értve alatta leginkább a formális logikát – függetlenülve, és szabályait figyelmen kívül hagyva az alkotó elme helyes következtetésre képes jutni, legyen szó kvantummechanikai vagy kriminalisztikai problémáról.

Peirce úgy vélte, hogy a gondolkodási mechanizmusok is alá vannak vetve az evolúciónak, vagyis csak a valóság megragadására leginkább alkalmas eljárás fog fennmaradni – ami az abdukció. És így az abdukció egyben „a világ működésének egyetlen érvényes modellálása is, melynek tanulmányozása valójában a természeti törvények tanulmányozása.”

Az abdukciónak az agyban ahhoz hasonlóan bonyolult struktúrák felelnek meg, mint amilyet Noam Chomsky vélt megtalálni a nyelvvel kapcsolatban a múlt század közepén. (Peirce igazát nemrégiben Herbert Schram támasztotta alá kísérletesen, kimutatva az élőlények agyában intelligenciájuknak megfelelő bonyolultságban jelenlévő, azóta róla elnevezett Schram-hálózatot. – A szerk. megjegyz.)

Rosemayer volt az első, aki észrevette, hogy a tudományos elméletek megalkotásakor az Occam-elvet majdnem mindig háttérbe szorítja az abdukció. És azért csak majdnem mindig, mert egyes elméletek KÉNYSZERELMÉLETEK: úgy jönnek létre, hogy a kutató nem válogathat több feltételezés között, hanem a rendelkezésére álló információk egyetlen értelmezési lehetőséget hagynak. Érdekes módon a legjelentősebb eredmények kényszerelméletekként jelentek meg, legyen elég itt a Newton-féle általános tömegvonzásra, a relativitáselméletre vagy a Littmarsy-tételre utalnunk. És ez abból a szempontból riasztó – írja Rosemayer –, hogy az abdukció, ami az értelem evolúciós fejlődésének terméke, „csak kis hatósugarú. Ha feltesszük, hogy az idő függvényében abdukciós képességeink mind jobban kifejlődnek – mint ahogy minden jel erre mutat –, akkor lassanként a semmivel válik egyenlővé annak a valószínűsége, hogy újabb, jelentős tudományos elméleteket tudunk kidolgozni. És az eddigiek szerint az emberi gondolkodás természete, vagyis az abdukció a felelős azért, hogy a tudományok egyre jobban eltávolodnak egymástól, és lassan egy emberélet is kevés megismerni egy szűk szakterületet.”

Rosemayer – rendkívül szemléletesen – egy térképről beszél, amin nagyszámú terület felderítetlen még, sőt, olykor „legfeljebb hipotetikusan” járható be (ezek a részek az Andrigas-tétel miatt nem ismerhetők meg teljesen, ami azt mondja ki, hogy a világ olyan bonyolultsági fokú, ami eleve kizárja ellentmondás-mentességét és így ellentmondásmentes leírhatóságát és ábrázolhatóságát is). A térképen azonban futnak utak is, amik keresztezik egymást, és megfelelő erőfeszítéssel a tiltott részek kivételével bármeddig továbbépíthetők. Természetesen a kényszerelméleteket kell ezeken értenünk.

Rosemayer okoskodása szerint ugyanis a kényszerelméletek jellegüknél fogva ellentmondásmentesek: mindössze egyetlen állítás áll a rendelkezésünkre, és ezért nincsen, amivel ellentmondásba kerüljön a hipotézis.

„Az ismeretlen új térképeit” érthetően elismeréssel és örömmel fogadták a szakemberek, hiszen az biztosnak tekintve a kényszerelméleteket, meggátolni látszott a tudás értékének teljes devalválódását, amit az Andrigas-féle ellentmondásos univerzum különben okozott volna. így a sors furcsaságának kell hinnünk, hogy a posztkauzális irányzat, és „A semmi számítógépei” szerzője Rosemayer munkásságából indult ki.

Anton Veurgen ugyanis felülvizsgálta a térképet, és egy számítógépet épített az utak továbbfejlesztési lehetőségeinek megállapítására. Ekkor még Rosemayer lelkes hívének tartotta magát, és távol állt tőle a posztkauzalizmus gondolata, csupán arra volt kíváncsi, hogy milyen lehetőségei vannak az emberi gondolkodásnak. Munka közben azonban az az ötlete támadt, hogy megnézi, ha nem konkrét vonatkoztatási rendszerre értelmezzük a kényszerelméleteket, melyek lesznek azok, amik ugyanolyan alapvetően létezők, mint maga a térkép.

Megszerkesztette az alaptérképet, és különböző, nem ellentmondásmentes rendszereket rávetítve fel kellett figyelnie arra, hogy a tiltott területek mindig máshova kerülnek. És ebből már egyértelműen következett – mint kényszerelmélet is –, hogy ha a térképet a leírástól függetlenül létező, reális világnak tekintjük (márpedig nyilvánvalóan az), akkor nincs olyan kényszerelmélet, ami csak abban a rendszerben létezne, melyben megjelent. És ez szükségszerűen azt jelenti, hogy egyetlen, a rendelkezésünkre álló elképzelés, vagy akár adat sem lehet bizonyos olyan módon, ahogy eddig véltük és szerettük volna.

Talán Rosemayer fogalmazott a legtömörebben, amikor azt mondta, hogy ezek szerint „Semmit nem tudunk, és nem is fogunk tudni soha.” Mert minden állítás és adat egy vele egyenértékű, de neki ellentmondóval helyettesíthető.

Régebben azzal próbáltak védekezni az üres térkép elmélete ellen, hogy Veurgen állítása is az általa kimondott törvény hatáskörébe esik, tehát más rendszerben vizsgálva a kérdést ellentétes eredményre juthatunk – még ha lehetetlen is megtalálni azt a másik rendszert. Lippus azonban bebizonyította, hogy noha nem állíthatjuk, hogy általában véve az összes rendszerre igaz a Veurgen-tétel, bizonyítható, hogy minden egyedi létezésű rendszerben szükségszerűen fellép. És ez az egyetlen, amit teljes bizonyossággal tudhatunk is.