Radaropera; Könnyűnek hitt ébredés; Ólompiramis
Radaropera
Betört orrú bombázók lopakodnak délkeletnek
véres gyémánt a két szárnyuk között.
Ó, borzalom! Gondolkodom, tehát
Isten emberkísérleteket folytat!
Én lennék ez a véres vattacsomó
az izgalmak alagútjában?
Nyirkos gyufaszállal cirógat,
vicsorogva gurít a félelem,
estélyi zsákruhát visel, hóhérköntöst,
alattomosan hozzáigazít
menetrendjéhez, míg
a penészes pirkadat
pörköltjei főnek.
Kiterjedésem mint
a képernyőn villogó ponté.
Az Úr könnyedén vezeti a gépet.
Alább ereszkedik, tüdőre szívja
a tengert, megengedhet magának
egy kis végtelent...
A Nap korongját a lejátszóra helyezi,
a kapcsolótáblához lép,
majd kioldja a muzsikát az éterbe.
Könnyűnek hitt ébredés
I.
Agylebeny hull az ég köpenyére,
hullaszag áll a sarkon, váram
kockái vacognak a rozoga sötétben,
mindezt vidd, nem-az-enyém-álom,
csak harci sisakban vércsepp-katicákat,
dárda-darába hamvadt koponyaszilánkot ne lássak:
mindezt vidd, még meg kell találnom,
megdőlt, virító igék bokra alatt,
míg a múlt idők merre mész? – dörejével
szemben megsülnek a szitává lőtt csemeték,
hatvan fokos árnyaim.
II.
Lenn a téren nem-azok-a-lányok,
s nem-azok-az-álmok a hintaszékben,
keserű vörös tintát izzad az ég,
teleírt földek, telesírt, résnyire
tárt hölgyek, egyetlen örömük
a mérhetetlen mérget rágó enyészet:
lenn a téren nem-az-a-tenyészet.
III.
Sűrű, kék ópiumcsacsik vágtája, én már nem is
tudom, honnét. A konyhaasztal ódon szürkesége,
pár hagymaszelettel, vemhes karórák
görcse. Láncokat izzad a szél, apró kis
táncbuborékba bújnak az izzadó gallyak,
hintáznak őrült meztelenül a monoton mesék.
IV.
Fűzfából tűzifát, mérlegek nyelvére kötve a súly.
Üvegmozsárban megtört szellentéssel lehetsz még
kiskirály. Csóklik a száj, nyálzik nyöszörgő
kék tubusa a térnek, alkalom ez az alkaloidoknak.
Bokrok borotvája közt egy bélyeggyűjtő karácsonyáról
mesél a fehér csokornyakkendős szellem, s vissza-
böffenti túl mélyre süllyedt nyakcsigolyáit.
Ólompiramis
Mint megfagyott a megfagyottal,
elbeszélget velem. Kormos
űrhajók sisteregnek orrlyukából,
köldöke mélyén épp csak elfér
konzervdoboznyi páncélruhám.
Köszönettel gyűlöl, homlokáról
lerántja a beteg kardok utolsó
rozsdafoltját, telefonál,
kényszerzubbony-gyára átáll
koporsókra, gázórákra,
zsilettvágásnyi kék szembogár
az út porában, röviddel azután
téboly-kattanás – ratatáznak
a ratataták, ólmok, álmok és
belépőjegyek hullnak a koszos
hajnal ujjai közé: eddig a látnok;
már penészedik csontja, itthagy,
elárvul, megköt és menthetetlen
józanságában hatalmasat harap a
napból a kozmosz agyarán táncoló
vén kecskebak, a nyurga semmitható.