Közép-európai ember álma
Hirtelen csönd. A keringőző párok
kővé merevednek. Egyre öblösebb
gyászdobot hallani, s a lassan táruló
ajtókon át furcsa menet
támolyog be a terembe: csont-bőr
asszonyok, kiaszott vének, gömbhasú
kisgyerekek. Visznek valakit, ravatalozni.
Megállnak, hangtalanul leeresztik a testet.
Lángírás villog a falon: „Az emberarcú isten”
(Ki vérét ontotta értünk – mindhiába.)
Kialszik a fény, csupán egy fáklya füstöl;
ül és nyüszít a kifosztott sereg.
Megint zene. Sercegő félhomályban
a párok újra tánclépésre várnak.
És áll a bál! Tovább keringenek.