Európa költői; A Meredek út egy példányára
Európa költői
Európa költői egy finom ebéd után
kinéznek a Genfi-tóra, szembetűz a nap,
csillog a víztükör, Európa költőit elvakítja
a fény.
Európa költői megjönnek a tegnapi s
holnapi háborúkból, katonabakancsban asszonyuk
ágyába fekszenek, s verseikből, mint egy
földarabolt halból, folyik a vér.
Európa költői talán nem is tudják,
hogy ők a légvár katonái. Alkudoznak csak
kis ócska kiadókkal.
Európa költői, ugye, mi egy nyelvet
beszélünk, ugye, nemcsak magyarul, lengyelül,
hanem emberül szólalunk meg versünkben legbelül?
Európa költőinek arca félárnyékban,
a diktátorok hatalmas árnya rájuk vetül.
Európa költői Nap-imádók, Hold-
imádók.
Európa költői a másságot szeretik
egymásban.
Európa költői bort rendelnek, s
poharukból a szomjas földre töltenek
egy részeg hajnalon, így kínálják a
holtakat is.
E majmokkal makogó világban
e madárnyelven szólaló világban Európa költői
fölesküdtek az emberi beszédre.
A Meredek út egy példányára
Az utcán béke leng s valami borzalom,
hajnal van, mikor ébredek:
ím, itt előttem –
s mégis távoli álomkép a domb.
Előtűnik gyerekkorom,
hajnalban ha fölébredek,
kiskakas hozza csőrében
– elém leejti –
a gyémánt új napot.
Ne írd tovább, ne írd tovább –
úgyis csak töredék, minden csak
tört edény:
a bronz harangban holt harangöntők
szava kong, szava bong.
Az újszülött is fölsírt már,
körme nőtt, s karma, mancsa,
aki majd fiakat hadba hív,
oly örök a parancsa.
Pedig az utcán béke leng,
s csak valami borzalom.
Nem délkör ez, nem Délsziget:
hol rád süthet a nap.
Hanem a légkör, amelyben
a márvány megrohad.
Légkör, amelyben a vers
oly nehezen üti át,
át sem üti végül,
lásd – a hallgatás falát.