Mikor egy este
mikor egy este az Úristen betelefonált és
azon az éteri csendes hangján megkérdezte
hogy vagytok az Úristen mindig többes
számban kérdez mintha én magamra nem lehetnék
hát ő csak tudja én szemérmetlenül azt válaszoltam
hogy kösz éppen vacsoráznánk mintha ő kelle-
metlenkedne az örökös esti hívásaival
valóban vacsoráztunk némán szeltük a kenyeret
a sajtot unottan és sértetten tömködtük
a kisfiunk szájába ő meg csak köpködte az ételt
mindent le a kutyának mintha két hete vacso-
ráznánk gondoltam nem tudtam megszólalni
pedig csak gyűlölködtünk éppen és tömködtük
a kisfiúba az ételt és mosolyogtunk neki
mintha a világon sem lenne a másik (az apja
illetve az anyja) az Úristen meg hallgatott a
vonal végén mintha pusztán az étlap érdekelné
a kenyér a sajt a párizsi mindig ilyenkor tele-
fonál a néma falatozásokkor mikor
annyi nyál sincs a szánkban hogy péppé
dolgozzuk a kenyérdarabot és minden falat a
torkunkon ődöng mintha tudná az öreg
az elején még tuszkoltuk egymást biztosan
téged keres toltam át neki a készüléket
valahogy szégyelltük magunkat most meg ránk-
kérdez hogy vagytok akár föl sem kéne vennem a
kagylót hallom ahogy csönget nem is csönget
egyszerűen kiszól a csöndes hang hogy vagytok
kiugróm az előszobába annyira közelinek tűnik
aztán fújok egyet és mindent fölsorolok ami
ott áll a konyhaasztalon nem is hallom mikor
elnézést kér és leteszi a kagylót