Erdei vázlatok

I.

A haditudósító ismeretlen katonákat rajzol egy szerb városban. Igazolójegyén (legitimations-karte), amely feljogosítja, hogy akár a külső hadműveleti terület határvonalait is átlépje, az áll: szeme kék, rendes, termete középmagas. Vagyis egy középmagas, kékszemű haditudósítót kell a továbbiakban elképzelnünk, akinek hosszas alakú (länglich) arca is rendes, különösebb ismertetőjele nincs, sőt, dolgunkat megkönnyítendő, testének más részein sincs ilyesmi, továbbá sem a hangján, sem a beszédjén nem észlelhető különös jegy vagy szokás. Az igazolvány szerint bajuszának, szakállának színe ősz, alakjuk nagy. Ugyancsak ősz a haja, bár az nagynak nem mondható, mert ha történetesen a férfi levenné a katonasapkát – amit az eső miatt most nyilván nem tesz azonnal kiderülne, alatta majdnem teljesen kopasz.

A golyóbisformájú, tarlott fejen Justh báró is elrévült már anno, na persze, anélkül, hogy ehhez a kedves rokonnak bármiféle katonasapkát le kellett volna kapkodnia a fejéről. Béke volt még akkor, s ami a szóban forgó főt illeti, arról Justh naplója szerint 1889. május 7-én esett a megfigyelés. „Íme arcképe – írja –: kopasz koponya, cafatos nagyszakáll, fejéhez arányítva kicsiny, tompa orr, piciny, kékes, gyermek kifejezésű, fátyolozott szemek. Rendetlen, piszkos, elhanyagolt ruházat.”

Nos hát irodalmi szintű megerősítést nyert – ráadásul frontszimpátiától és a hadihelyzettől függetlenül –, hogy a legitimations karte, melyet tulajdonosa rendszerint elfelejt magánál tartani, nem hazudik. A haditudósítónak egyedül a karján láthatunk valamiféle megkülönböztető jelzést, igaz, az sem testi vonatkozású, hanem a hadifestőknek, haditudósítóknak is kijáró, sárga-fekete szalag.

Sűrű, kellemetlen eső szitál, a papír lassan, de kíméletlenül ázik, ami szemmel láthatóan nem zavarja átlagosnak minősített, és hitelesítő kártyája szerint minden szokatlan tulajdonságot nélkülöző emberünket. Rendíthetetlenül rajzol, majd később egykedvűen összehajtja és zsebreteszi csuromvizes vázlatfüzetét. Ő maga egyébként vízhatlan gumikabátot visel, tökéletes biztonságban érzi magát. Megkedvelte ezt a ruhadarabot, mert célszerűbb az esernyőnél, amivel – noha makacsul ragaszkodott hozzá – korábban sok baja volt. A girbegurba kaptátokon kisétál a városkából, témát keres. Valamelyik haditudósító társának tavaly, vagy tavalyelőtt azt találta mondani: „lerajzoltam az ágyút a tüzérek csoportjával, ez olyan, mintha az ágyú családja volna.”

Család... Lánynevű ágyúktól rettegő, millió ismeretlen férfi; a tömeghalál különös matriarchátusa.

A hadifestő ismeretlen katonákat rajzol egy galíciai faluban.

Az ismeretlen katona halott katona. Ismert arcokat hordozott, míg élt, s azokról az arcokról röppentek fel az ismert dalok: „Merre van a magyar hazám?...” – és a többi is. Elpusztult, megsebesült, megrokkant, fogságba esett vagy eltűnt bakák és tisztek álltak modellt százezerszám az első világháború ismeretlen magyar katonájához. Az emlékműarcúhoz, akire sokáig pont emlékezni nem volt szabad. A parádéarcúhoz, a császári és királyi arcúhoz, a villámháború-arcúhoz. Ahhoz, aki épp szuronyt szegez, aki gránátot dob, aki hősi halált hal. Aki életszerű, mikor elhiszi épp, hogy mire a lomb lehull... És nem menti meg a több millió löveg, a tíz- és tízezer ágyúcső, nem vigasztalja sem a mellén fityegő Signum Laudis, sem a vitézségi érem, a háborúban kiosztott harmincháromezer-nyolcszázhét tiszti medália, meg a négyszázharmincháromezer-hétszáznegyvenöt legénységi kitüntetés. Az ismeretlen katona halott katona. Harmadosztályú, eloxidálódott rézgomb fogja össze zubbonyát. Obeliszk. Talapzata az elherdált ország, rávésve a becsapottak lajstroma: András, Ferenc, István, János, József, Károly, Lajos, Máté, Mihály, Sándor... Nagyapák és dédapák hazahozatlan teteme erezi a márványt, s hatja át a málló homokkő szobrokat.

Csillagos ég, édes rózsa, Doberdó és Galícia.

A haditudósító az őszi erdő felé veszi az útját. Ez az erdő, bár hatalmas rengeteg, és sehol nem látni ki belőle, mégsem összefüggő, hanem inkább szaggatott, mint a léptünk zajára ki-kimaradó harkálykopogás. Néhol pedig egészen más, sőt akadnak olyan részei, amerre a legkevésbé sem tűnik erdőnek. Itt-ott csak sár, semmi egyéb, vagy besüppedt, alacsony páralég, amely mögött maga az égbolt lélegzik valahol. Nem látni át az ágakon meg a párán, nem tudni, mi van azon túl, s hogy rejtőznek-e ott. Semmit sem lehet tudni. Ez az avarszagú, nyirkos rengeteg, amellett hogy megbízhatatlan, még ismeretlen is. Ha meg kellene nevezni a fáit, bajban lennénk. Hiszen ki emlékszik ma már arra pontosan, miből is áll egy erdő? Miféle fákról pereg alá hideg cseppekben a nedvesség? Milyen magasra emelkednek, törzsük sima-e, vagy ellenkezőleg, nagyon is durva, rücskös és rovátkáit? És ezek még csak az első, tétova kérdések, melyek épp akkor gomolyognak elő, amikor megtorpanunk az erdőség szélén, s kissé megszeppenve arra kényszerülünk, hogy legalább röviden számba vegyük, vajon mit fogunk érezni, s főként mit fogunk ide-oda tekingetve elképzelni, ha majd bent járunk a ránk nehezedő sűrűben. Ott, ahonnan most bizonytalan foltokat lehel elénk a köd, s ahol szarvasnyi sötét ábrák mélyülnek bele a semmibe.

Hiteles leírásokat kellene beszerezni és átlapozni ahhoz is, hogy megtudjuk, vajon miféle nevet kaptak azok a fák, amelyek rögtön a tövöknél szalasztják lombjukat a magasba, s hogyan hívják azokat, amelyek feljebb, középen, esetleg csak a csúcsnál fakasztják a fény felé leveleiket. Azt is érdemleges forrásmunkákra illenék bízni, egyáltalán miféle fákat képzeljünk egymás mellé. Élnek-e példának okáért a tölgyek között fenyők, s a szelídgesztenyék közt juharok, szegélyezik-e jegenyék, vagy néhány ezüstnyár a szálerdők peremét arrafelé, ahol a szakadatlan varjúkárogás alatt, rothadó osztagaival a kaszáló és üres csőszkunyhójával a szőlő véget ér? S vajon szívesen bújnak-e az elhagyott pagonyokban akácokhoz a vadkörték, mi a sorsuk a berkekben az égereknek, a meredélyeken a bükköknek, s távol, ahová a meredélyekről ellátni, mi történik ott a ligetekben a cserfákkal Erdőbényétől Erdővégéig, Nyírmeggyestől Gyertyánligetig, Bükkszentkereszttől Fenyőkosztolányig, vagy még azokon is túl – a közös erdőben, amely nem összefüggő, hanem inkább szaggatott, mint a léptünk zajára ki-kimaradó harkálykopogás?

Ahogy nekivágunk az úttalan útnak, óvatlanul megérintjük a tetszhalott aranyesőt, és a csenevész kutyabenge bokrot is súrolja a könyökünk. Most együtt ring, búcsúztat a két ág, leveleik keveredve hullanak, egyik a másikra, s felváltva temetik egymást. Kövér vízcseppek huppannak a lábunk elé. Foltos szalamandrák bújnak a gyökerek menti földomlásba, felettük tépett, üres pókhálók lengenek ázottan a kökénybokrok közé feszítve. A vízcseppek egyre magasabbról esnek alá, s egyre szaporábban dobolnak a hátunkon. A szakadékokból és a horhosokból a tavaszi áradások vízmosásaiból előszivárog az ázott föld lehelete. A mohaillattal s a kidőlt fák korhadásszagával átitatott levegő tele a szétfoszlott gombák jellegzetes kipárolgásaival. Ragacsos göröngyökben omlik a föld, néhol megtapad, másutt csúszik rajta a vizes avar. Meredt varangy fordul ki onnan, és két álomból riasztott, teasárga pille, melyek oktalan erőtől megtámogatva, azonnal felfelé, a fák csúcsaira igyekeznek. Szemben a lepkékkel ugyanolyan sárga falevelek utaznak öntudatlanul az ellenkező irányba, lejjebb, és még lejjebb. Zavarba ejtő ez az oda-vissza pilinkézés, mintha kihagyna a gravitáció szívverése. Néha elakad az erdő hangja is, és hosszú percekre eluralja a csend. Ilyenkor a földszínű baglyok és az indigószárnyú csókák nesztelenül lengenek át egyik ligetből a másikba.

Egyre bátortalanabbul érintjük az avart, egyre kíméletesebben súroljuk a gimpáfrány, az aranyos fodorka és a csalán fonnyadó bokrait, egyre kínosabban ügyelünk, nehogy gally roppanjon a lábunk alatt. Körültekintésünk láza fokozatosan emelkedik, szinte már szemernyi hely sincs, amelyben bíznánk, megszállottan fürkésszük a földet, nem merjük felemelni róla a szemünket, pedig babonásan vágyunk rá, hogy a hátunk mögé is pillantsunk, nem követ-e valaki, vagy kifigyeljük, nem lesnek-e ránk egy magaslat mögül. De semmi esetre sem tekintünk fel, nem nézünk semerre, csak magunk elé, nehogy rossz helyre lépjünk, s felverjük vele az erdőt.

Az óvatos, tapogatózó mozgás megviseli a testet, gyötri az idegeket. Kémek és nyomkeresők haladnak így, vagy hazafias portyájuk öntudatába burkolózva a tragikus végű felderítők.

Patakzik rólunk a víz, ami már nem a fákról pergő nedvesség, s nem is a ruhánkon lecsapódó pára, hanem a saját verítékünk, amely ugyanolyan megfontoltan, ahogy haladunk, úgy araszol végig a bőrünkön. A vontatott mozgás rendje mind lassabb és lassabb ritmust ír elő. Ha akad hely, ahová le merjük tenni az egyik lábunkat, a másikat már kétszer olyan óvatosan, s kétszer annyi idő alatt húzzuk mellé. Majd egy újabb lépés, még lassabban, és ismét megkétszerezve az időt. Végül elérkezik az a pillanat, amikor az elővigyázatosságot nem lehet tovább fokozni, az időt pedig lehetetlen tovább tágítani: egy csapásra minden kimerevedik.

Megállunk.

Ettől a pillanattól kezdve elképzelhetetlen, hogy akárcsak egyszer is újból felemeljük a lábunkat, mert valami belső parancs arra int, nem szabad. Sőt, afelől sincs kétségünk, ha megszegnénk ezt a parancsot, annak végzetes következményei lennének. És beleragadva a halálos csendbe, lapulunk a szétmállott erdő mélyén, mint a fokozatosan megkövülő fenyőgyanta rovarfoglyai. Aztán, nem tudni, menyi idő elteltével, mégiscsak felemeljük a fejünket, és lopva kitekintünk a magunkra bűvölt rettegés borostyánbúrájából.

A táj ismeretlen. Soha nem voltunk még itt. Grafittörzsű szálfák regimentje vesz körül, s ameddig a szem ellát, fakóbarna avar takarja a hegyoldalt. Messze járunk. De mert nem igyekszünk sehová, hát el se távolodtunk igazán.

A haditudósító a félelem parányi jele nélkül megigazítja karján a feketesárga szalagot, s gumikabátja belső zsebéből előhúzza a vázlatfüzetet. Ha sikerül megmozdulnunk, ha sikerül erőt venni magunkon, s képesek vagyunk néhány lépést tenni előre, már mi is észrevehetjük, amit ő, s láthatjuk, mi az, amit méltónak talált a megörökítésre: az egyik fáról akasztott férfi lóg alá.

Mikor végez a rajzolással, a szelíden himbálózó tetemhez siet, s megpróbálja lecibálni az ágról. A rángatás nyomán esőszerűen pereg a víz, és susogva hullanak alá a falevelek. A víz és lomb tornyában néma harangnyelvként leng ide-oda a felhurkolt ember. Erősen tartja az ág meg a kötél, hiába a haditudósító igyekezete, aki most közvetlenül a fa törzse mellé görget egy nagy követ. Megpróbál arról felmászni a fára, kinyúlni a holttest fölé, hogy zsebkésével elvágja a kötelet. Kísérlete kudarcot vall. Csupán a halott mellére illesztett tábla csúszik kissé félre, s kevésbé jól olvasható rajta az „így jár minden...” kezdetű felirat. S mert az imént, amikor még lehetőség volt rá, nem olvastuk el elég figyelmesen, most már csak találgathatunk, ki járt így, vagyis hogy ez a férfi, aki éppen eléggé emlékeztet bármelyikünkre, vajon mi lehetett? Felderítő, kém, esetleg nyomkereső? Az mindenesetre biztos, akármilyen körültekintően rakta is egymás után a lábait, és igyekezett is egyre lassuló, óvatos lépteihez tágítani az időt, egyszer csak gally roppanhatott alatta, ami végzetesen felverte az erdő csendjét.

A haditudósító erősen zihál, szuszog az erőlködéstől, hosszasan köhög. Némi pihenő után elindul, s pár percre szem elől tévesztjük. Közben valami reccsen, valami zaj támad, mintha vadállat iszkolna a hegy túloldalán.

A gumikabátos erős, hosszú gallyal tér vissza. Megáll a halott alatt, spárgát vesz elő, és komótosan a bot végére erősíti a nyitott pengéjű bicskát, majd a hosszú szerszámmal felnyúl a férfit tartó ágig. Nyiszálni kezdi a kötelet, amibe beleráng az egész fa, megint szakad a víz, s hull a lomb. A tetem végül nagy duhogással lezuhan, s az avarban másfél fordulatot tesz a völgy felé. Itt-ott falevelek tapadnak a posztókabátjára, a sáros, meztelen lábfejére, meg az arcára. A haditudósító még gondosan elvágja a halott kezeit és lábait összekötő zsineget (a mellére drótozott táblához nem nyúl), aztán egy maroknyi vizes levélcsomóban megtörli a pengét. Végezetül bekattintja a bicskát, s mély lélegzetet vesz. És a visszaugró penge csattanása, valamint az arc tüskés gödreiből felszálló sóhaj most különös gyászbeszéddé ötvöződik a homályos, őszi hegyoldalon.

A hadifestő jobbra fordul, hegynek föl, a sűrű felé. Ahogy nekivág az úttalan útnak, óvatlanul megérinti a tetszhalott aranyesőt, és a csenevész kutyabenge bokrot is súrolja a könyöke. Erőtlenül halad, s már az első kaptató után erősen zihálni kezd, fújtatva veszi a levegőt. Úgy látszik, alaposan kimerítette a vesződés az akasztott emberrel. Erdőszerte hallani, hogy jön, vagy hogy ott van épp. És hiába áll be a bokrok közé, ha rátör a köhögés, hangját nem leplezi semmi. Harákoló öreg ember ő már, akinek a szabályzat szerint itt semmi keresnivalója. Réges-rég túlfutott azon a koron, amit az előírások – háborús körülmények ide vagy oda – részvételt illetően megengednek. Ha tehát egy mihaszna szerb, orosz vagy entente katona valamelyik fa mögül kényelmes, célzott lövéssel lepuffantaná, meg kellene állapítanunk, hogy ami történt, az törvényszerű. Sőt, bármenyire szomorú, azt is haladéktalanul ki kell jelentenünk, hogy biztonságos, de főként indokolt jelenlétét sem a császár által szentesített, sem a hadviselés nemzetközi normáinak megfelelő előírások nem garantálhatják. Létszámfölötti halála így – ha netán bekövetkezne – mi más lehetne, mint a körülményekből fakadó szigorú, ám logikus következmény? Ő az a szabályzaton kívüli személy, aki csak a miniszterelnök, Tisza István protekciós odatelefonálása révén soroztatott be a hadifestők közé, s kerülhetett ki a frontra – ide a pokolba. Bár gyanítható, ő mindenféle engedély nélkül is pontosan arra járna, amerre a legkomiszabb erők gyülekeznek az erdőn. Senki sem tántoríthatja el attól a meggyőződésétől, hogy a pokolbéli nevezetességek megtekintése neki, bizonyos magasabbrendű parancs szerint is kötelesség. Méghozzá nem csupán hazafiúi, hanem más, minden embert igazító, egyetemes függelem miatt.

A kiválasztottak érinthetetlenségével jár-kel a golyózáporban, mintha pontosan így rendelte volna. És füzetében sokasodnak a vázlatok az élőkről meg az elesettekről. Most csak odavetett vonásokkal emlékezhet meg róluk, de ha innen hazamegy, ha beveszi magát a műterme falai közé, annak a győztes képnek az alakjai mellé festi őket is, mint azokat, akik már ott sorakoznak az örökkévalóság keserű regimentjében. De az emberarcok fürkészése közben leginkább mégis azon tűnődik, hogyan is élnek ezekben a gyötrelmes időkben az emberek fölé ágaskodó erdők? Gyönyörűséges, megmételyező látványuk miért ébreszt magasztosabb érzéseket a legszentebb eszméknél, s miként lehetséges az, hogy neszezésük meghittebb a legbizalmasabb vallomásnál, mely emberi ajakról csak elhangozhat? És most, mikor annyi idegen cikázik tébolyultan az avarban, vajon szívesen bújnak-e az elhagyott pagonyokban akácokhoz a vadkörték, mi a sorsuk a berkekben az égereknek, a meredélyeken a bükköknek, s távol, ahová a meredélyekről ellátni, mi történik ott a ligetekben a cserfákal Olchowiectől Lesnicáig, Swierklától Cisowiecig, Jablonkától Bukowiecig, vagy még azokon is túl – a közös erdőben, amely nem összefüggő, hanem inkább szaggatott, mint a léptünk zajára ki-kimaradó harkálykopogás, s amely immár hosszú ideje rejtegeti kétségbeesetten Európa besorozott millióit?

A haditudósító ismeretlen katonákat rajzol a tiroli hegyekben. És persze, végig a Kárpátokban. Rendíthetetlenül dolgozik, vázlatfüzetét le nem téve, konokul járja a sűrű csataprogrammal fölforgatott rengeteget. Senki sem vitatja, hogy most az erdő, az ő széles, kedves erdősége a legfontosabb helyszíne a világnak.

Néha lelkes hangú leveleket fogalmaz a minden elképzelést felülmúló festői motívumokról. Arról, hogy egy cserjés domb tetejéről élvezhette „az egész nagyszerű látványt...” Hogy a nehézütegek, a gépfegyverek és a sortüzek szakadatlan dörögnek, a feje fölött sivító és az átelleni dombokon felrobbanó lövegek „megszámlálhatatlan kis füstgomolyokat” képeznek. Tárgyilagos megfigyelője, amint „távolabb gyalogságunk támadott domboldalakat”, és beszámol róla, miszerint „estefelé láttunk sok haldoklót és sebesültet”, majd összefoglalva megállapítja, hogy hipnotikus erővel tartotta fogva az óriási tusa, úgy vonzotta, mint az örvény. „De szép volna – írja –, ha így végződhetne nékem ez az egész mindenség, minden nagy és kis fájdalmával, bajával...”

Este van. S miután láttunk sok haldoklót és sebesültet, öntudatlanul felnézünk az égre. Figyelünk, várakozunk. Azt aligha képzeljük, hogy az előhabzó maradékfelhők mögül darvak vagy vándorseregélyek repülnek alá éjjeli szálláshelyükre. A felhőkön túl inkább fedelesszárnyú repülőgépek zajongónak, vagy komor Zeppelinek lopakodnak távoli települések fölé, arra, amerre az egyik verselő tiszt szavai szerint „vergődő falvak lobogva légnek”. De legtöbbször se gépet, se madarat nem észlelünk, az ég, leszámítva a gomolygó párát, látszólag üres. Persze, aki reménykedve, segítséget kérve felnéz oda, az pontosan tudja, mégis milyen nagy ott a zsúfoltság. A felhők közül, a csillagok közül, vagy az égbolt fekete gránitlapjáról szinte záporozva verődik vissza a minden irányból cikázó, makacs hazavágyás.

II.

Az ezredtrombitás egyedül vág át a táboron. Menet közben néha a szája elé emeli vakmerő fényű hangszerét, amely elmaradhatatlanul most is vele van, és próbaképp bele-belefújkál. De szándékosan igen laza ajakkal teszi, mert így a levegő anélkül fut át a sárgaréz gyűrűn, hogy abból hang is kerekedne. A dermesztő hidegben igen nagy képzettség, ha úgy tetszik, művészet kell ahhoz, hogy valaki erre képes legyen, s ernyedt arcizmokkal, némán tudjon belelehelni a fagyos fúvókába. Az ezredtrombitás kétségkívül művésze a hangszerének, meg aztán köti a fegyelem is. Táborban, front idején a trombitaszónak megvan a maga rendelt alkalma és módja, mikor harsanjon és miként. A nyári promenádokon, vagy télen, a korcsolyapályák mellett, amikor a katonazene polgári múzsának engedelmeskedik, még csak elképzelhető, hogy a kornétás a maga szórakozatására is megeresszen egy-egy gyakorló futamot a rézcsövön át. De itt most lehetetlen. Egy ezredtrombitásnak, aki jelt ad életre, halálra, különösen illik mérsékletet tanúsítani, hiszen elég néhány eltüsszentett dallamfoszlány, figyelmetlenségből felidézett motívum, mégha a legszebben fújja is, és tüstént kész a baj. Előtte, mögötte egyszeriben ébrednek, noha nyugodni kellene, támadnak, ahelyett, hogy visszavonulnának, ügetésbe csapnak, pedig épp száron szabadna vezetni a lovakat. Az efféle meggondolatlanságokért kikötés, lefokozás, súlyosabb esetben pedig fővesztés jár. És mégcsak nem is midig golyó által, hanem szégyenszemre, kenderkötélen lógva, nyakba akasztott táblával, amin az áll: „így jár minden...” A többit már tudjuk. És közben, bizony, nem ő, ami képtelenség, hanem valaki más fújja már a végrehajtási négyszögben felsorakozottaknak a vigyázzt, más ad jelt életre, halálra.

Az ezredkornétás keresztülvág a tábor alakulóterén, azon a tisztáson, ahol a sorakozókat tartják, elhalad a segélyhely, s a lőszerraktár földbeárkolt barakkjai mellett, vagyis túlvan mindazokon a pontokon, ahol a kürtjeleket – ha nem épp a parancsnoki sátor mellett – rendesen leadni szokta. Katonailag nézve tehát teljesen célszerűtlen, amit tesz, viszont határozott mozgásából kiviláglik, hogy mégis tudatos és megfontolt cselekvést hajt végre, aminek majd következményei lesznek. Ugyancsak az eltökéltségre utal lépteinek megszakítatlan rajzolata, tudniillik az éjjel leesett az első hó, méghozzá igen kiadós mennyiségben, s az alakulótéren a friss, fehér takaró még érintetlen, az övén kívül nincsenek rajta más nyomok. Azok viszont egy nagyon is magabiztos, parancsra cselekvő katona szándékáról árulkodnak.

Korán van, korábban, mint hinnénk, hisz a hó derítő fénye megcsalja időérzékünket.

Ezekben a félreérthető másodpercekben az ezredtrombitás az erdő sűrűbb részei felé kanyarodik, abba az irányba, amerre a hótól megszeppent ágak alatt újra észrevesszük a hadifestőt. Borzongó lovakat rajzol, foltos hátú hucul igavonókat, melyeken úgy tarkállik a barna és fehér szőr, mintha olvadna. Túl az állatok pihenőhelyén, a hólepte fák fedezéke mögül apró párafoltok csapnak elő, elárulva, hogy katonák lapulnak ott, méghozzá ezerszám, és elszántan várnak valamire. A hadifestő is felfedezte őket, bár mintha ügyet sem vetne rájuk, teljesen belemerül a rajzolásba; lekötik a lovak és a szekerek formái. Persze, sose lehet tudni, mi kerekedik épp a ceruza végén, mit maszatol, satíroz a torzonborz szakállú öreg olyan buzgón, hogy még a nyelve hegyét is kidugja egy pillanatra, ami szokatlan egy vénembertől. Az is gyanús lehet, hogy pont ő, aki lekötelezettje és avatott híve a mindenkori látványnak, épp a legszembetűnőbb, a legizgatóbb tárgyat hagyja figyelmen kívül. Ami ebben a pillanatban ugyan mi lenne más, mint az a bizonyos trombita, amelyet a feszes vigyázzban megálló ezredkürtös visszavonhatatlan mozdulattal a szájához emel? Kétség nem fér hozzá, egyetlen másodperc (csak amíg mély lélegzetet vesz), és katonás fortissimóval vet véget a hangok kényszerű fogságának, s nem fogja kímélni sem magát, sem a hangszerét.

A hadifestő ennek ellenére sem veszi a fáradságot, hogy kicsit félreálljon, vagy legalább dobhártyáját kímélendő, a fülére tapassza a kezét. Kizökkenthetetlen a rajzolásból. Menetkészen álló, lenyergeletlen lovakat, felmálházott szekereket, fagyos kezüket dörzsölő katonákat, vagyis mindent, ami egy-egy alakban már megvan körülötte, azt hiánytalanul, szinte mohón lopja rá a papírra. Az ezredtrombitásra is sor kerül. És ahogy a hangszer kiöblösödő, arany korpusza belemered a sápadt tájba, mintha egy ugyanolyan hangszer feszülne vele szemben, hajszálpontosan tükrözve amazt. A tölcsér pereménél a két trombita igen szorosan tapad össze, s zárja le egymás elől a lég- és hangjelek útját. Ugyanolyan görcsös kéz tartja mindkettőt, ugyanolyan, levegőtől duzzadó arc vöröslik a rézcsövek ellentétes végén, s lilul bele az erőlködésbe, amint tulajdonosa a hangszer megszólaltatásán fáradozik. S miközben a megkettőződött arcot, hangszert és igyekezetet figyeljük, kiderül, a trombiták tölcsére körül más is megkettőződött; a vízszintes és függőleges szimmetriatengelyek képzeletbeli hálója mentén mintha az egész világ farkasszemet nézne önmagával. Szorosan összenőve a lovak homloka, a szekereknek valahány pár kereke kétszer fagy a hóba, a gúlába rakott puskák a gúla csúcsánál újrakezdődnek, a fehér terhük alatt roskadó faágak pedig épp abban a nevezetes, tükörszerű átmenetben érintkeznek, ahogy a teremtés elháríthatatlan mozdulatával közelíti ujjbegyét az Úr Ádáméhoz egy távoli kápolna falán. Az emberek és a fák fölött, a látvány felső tartományában varjak csapata röppen egymásba. Messze vannak, károgásuk nem ér le idáig. Az ezer és ezer néma madár szétválaszthatatlanul gomolyog a saját aránytengelye mentén a szürke égen, amelyről nem tudni, kettő-e az is, és kettő-e benne a végtelen.

Mindez néhány másodpercig tart. Aztán a fulladásos csend, az egymásnak feszülő, némaságba fojtott trombiták, az önmagukban repkedő madarak, a nehéz hótakarótól lesújtott ágak, a párálló lovak, a meglapuló katonák, mint a felrobbant srapnel szilánkjai, sivítva, vijjogva százfelé hullanak. Fák fordulnak ki a helyükből, lovak perdülnek az égre, fel egészen a segélyhely és a lőszerraktár dirib-darabjai közé. Ott van fent az ezredtrombitás is: lám, micsoda fortissimo szaggatja már a téli égboltot, kilométerekre elhallatszik! De ugyan ki merné megmondani ebben a földindulásban, hányan fújják még rajta kívül az általános támadást? Hiszen az is előfordulhat, hogy már tucatnyi ezredtrombitás riadóztatja teli tüdővel a magasságokat és a mélységeket, s ad jelt életre, halálra.

Aztán a rezek és lőfegyverek lármája, amilyen hirtelen és durván rátámadt a tájra, éppolyan gyorsan elenyészik. Nem tudni, miféle parancs, miféle taktika miatt, de egyre kevesebb lövés dörren, senki sem tölti újra az ágyúkat, a tükörképkatonák eldobálják tükörképpuskáikat, sőt, kardot, bajonettet, tőrt sem használnak. Ha nem látnánk, miként esnek egymásnak a tíz körmüket használva, még azt is hihetnénk, hogy a fagy miatt teljesen elgémberedtek az ujjaik, és azért hullott ki minden fegyver a kezükből.

A puszta kéz csatája, bár jóval csendesebb, az onnan előtörő hangok mégis rémisztőbbek és kétségbeejtőbbek az ágyúk, gránátok fülsiketítő és félelmetes lármájánál. Lélekdermesztő ez a tompa hörgés és vicsorgás, aminél csak a sebesültek sikoltozása elviselhetetlenebb.

A vademberi marakodás szimmetriatengelye mentén, jobbra is, balra is akkor esnek a legdurvább sebek, amikor ujjal, éspedig többnyire hüvelykujjal vájnak bele az ellenség lázasan parázsló szemébe. Ilyenkor nincs is szükség nagy erőre, és mégis a legrettenetesebb sérülések támadnak, ahogy a szemgolyó vagy az azt övező lágy részek összezúzódnak, s az imént még élő látvánnyal feltöltött folyadék kilövell oda, ahonnan a látvány érkezett. Az egész szemgolyó kitépése, noha valami féktelen megszállottsággal sokan törekszenek rá, a szerv sikamlóssága és a szemgolyókat rögzítő hártyák, inak erőssége miatt senkinek sem sikerül. A támadást elszenvedő szerencsétlen persze így is azonnal védtelenné és kiszolgáltatottá válik, hiszen legyűri őt a fájdalom, és miközben sérült szemére azonnal megvakul, az ép szemét sem képes felnyitni. Van, aki eszelős üvöltések és nyöszörgések közepette a sérülés okozta sokkba hal bele. Mások félig leszakított fülüket tapogatják jajveszékelve; a tépett seb szörnyű térképként fut át az arcukra, vagy a homlokukra, s most véres cafatok lifegnek ide-oda a fejükön. A hóban fetrengők között nem ritka a beszakított szájzugtól, a kificamított állkapocstól, a kicsavart ujjaktól szenvedő ember, mellettük összeharapott nyakú és arcú katonák vinnyognak fájdalmas tekintettel. Ezek a harapások többnyire felületesek és szabálytalan alakúak, nyomukban félkörös darabok hiányoznak a bőrből, de akadnak egészen mély, még a harctéri viszonyok közt is megbotránkoztató sebek.

Két katona közelíti meg a továbbra is halaszthatatlan mozdulatokkal, serényen rajzoló haditudósítót. Az egyik a háta mögé, a másik oldalt kerül, így ő legfeljebb előre, az egymást marcangolók vértől iszamós karjaiba menekülhetne, ha cseppet is aggasztaná, hogy csel készül ellene. De erről szó sincs, olyan elmélyülten, semmit el nem mulasztva dolgozik, hogy csupán akkor veszi észre az őt bekerítő alakokat, amikor elébe vágva a megadásra felszólító hangjuknak, lélegzetük párája már az arcán permetez. Egykedvűen tűri, hogy elvegyék a vázlatfüzetét, hátracsavarják a karját, és gorombán a parancsnoki sátor irányába lökdössék. Megszokta már, hogy folyton kémnek nézik, aki jelentéseket firkál a füzetébe.

A katonák feltűnően ingerültek, reszket kezük, lábuk, mialatt a feladatukat teljesítik. Rum- és bagószagú leheletükből csillapíthatatlan, rekedt hangon záporozik elő a káromkodás, alig venni ki közülük a meghatározott célra irányuló kérdést („kinek írogatsz?”, „miféle rajzok ezek?”), alig érteni a valóságos célra irányuló parancsokat („igyekezz vén szaros!”, „ne forgolódj, a kutya úristenit!”). Tegezve becsmérlik az öreget, taszigálják, tenyerük nagyokat puffan a hátán. A haditudósítót letartóztatták már egypárszor, de még soha nem bántak vele ilyen toporzékolóan goromba módon. Még az ellenséges lövészárkok őrszemei, akiket hosszú időn át nem váltott le senki, és akik már látásból ismerték, azok is elnézőbben viseltettek az ő rajzoló szenvedélye iránt, mint ezek itt. Többször előfordult, hogy szándékosan melléje lőttek, amikor védett helyét elhagyva, ezt-azt rajzolgatni kezdett a nyílt harcmezőn. Nővére írta egy levelében, hogy „a muszka is ismerte és nem lőtt rá”. A Vöröskereszt egyik ápolónője pedig, aki sebesült olasz foglyoktól értesült az esetről, azt állította, hogy: „az olasz katonák látták nap nap után, egy furcsa öreg urat nagy, lobogó, fakó köpenyben, aki nem törődve veszéllyel, a süvítő golyók közt csendesen rajzol. Il Santónak nevezték, és soha nem lőttek reá. Egyszer azonban az egyik ráfogta fegyverét, lőtt, a vállán könnyen megsebesítette. A többi olasz katona ezt látva, hogy a Santót bántották, dühbe jött, és elverték a bajtársukat.”

Alig tesznek néhány lépést, váratlanul megállítják, hogy motozásnak vessék alá, amit az előbb, nyilván idegességükben, elmulasztottak. A hadifestő továbbra is egykedvűen tűri a zaklatást, nem undorodik a zsebeiben, ruhája bélésében túrkáló mocskos kezektől, noha szemernyi kétsége sincs, hogy azokkal nemrég még az ellenség testét marcangolták. És amikor kiderül, hogy egykét ceruzacsonkon, széndarabkán kívül semmi sincs nála, amivel bármi módon befolyásolhatná a mögöttük tomboló, gyalázatos tusa kimenetelét, némileg megenyhülnek, bár gyanakvásuk nem oszlik.

Az út meglepően sokáig tart, nem is tudni, mikor távolodtak el a parancsnoki sátortól ennyire. Talán a légnyomás röpítette őket oda, ahol voltak, vélik egy pillanatra, ami persze badarság, de a lövészárokban formálódó elme fel tud villantani ilyesmit, ráadásul az idő múlásával egyre gyakrabban, s egyre képtelenebbeket.

Amikor hosszas menetelés után a rangidős, magas, barna katona, akit Gyulának hívnak, pihenőt rendel el, idegeik kisimulnak, s immár urai önmaguknak. Testük felhagy a reszketéssel, hangjuk természetessé válik, és hogy a kezükre száradt mocskot végre lemoshassák, havat merítenek a tenyerükbe. Ez a kissé megbékélő hangulat bátorítás arra, hogy fellobbantsák a tüzet a cseréppipájukban, s elszívják azt a csipetnyi dohányt, ami még megmaradt. Közben eszükbe jut a haditudósító vázlatfüzete, és kiegészítve a füsteregetés örömeit, mohó kíváncsisággal a rajzoknak esnek. A forró cseréptől felmelegedett ujjak könnyedén pörgetik a lapokat, egyiket a másik után, rajta az erdővel, az ezredtrombitással, meg a nagy felfordulással, ami arrafelé megesett.

– Mondja meg, de igaz lelkére, hát kellett magának rajzolgatni itt összevissza? – kérdi a füzet tartalmától csalódottan, de némi együttérzéssel a Feri nevű, vörösesszőke, zömök járőr, és ahogy kitekint a rajzok közül, egy nagyot sercint a hóba.

– A fenéért nem tudja meginni a rumadagját és megenni a konzerváját a maga fajtája, aztán harcolni, ahogy a többi becsületes magyar gyerek?

A haditudósító fürkészőn belebámul a katonák arcába, szimatolja a pipafüstöt. Hallgat. Amazok még mindig a rajzokkal vannak elfoglalva, egyik-másik elnyeri a tetszésüket, s ott hosszabban elidőznek. Eleinte röhögnek is, bökdösik egymást, de aztán valahogy elmegy a kedvük az egésztől. Melléfogtak, nem vitás. Elvégre ki látott már kémet, aki olyan haszontalanul, és olyan aprólékosan rajzolt volna le bárkit is, főleg lőtávolon belül, ahogy ez az öreg, nagyszakállú tette a füzet szerint?

Csakhogy most mihez kezdjenek vele? Ha egyszer belevágtak a gyanús személy előállításába, illenék azt forma szerint befejezni.

– Bassza meg a muszka! – csattan fel az újabb gond miatt a rangidős – Most mi a fészkes fenét csináljunk magával? Na, ezt tegye már el, a szentségit! – dugja vissza a hadifestő zsebébe a vázlatfüzetet.

Pöfékelnek, ide-oda tekintgetnek, méricskélik, miként is lehetne méltóságteljesen kisomfordálni ebből a szigorú helyzetből. Közben kicsit elszorul a szívük, köszörülik a torkukat, krákognak, szortyogtatják a pipát, csizmájuk orrával rugdossák a havat. S bár beszélni nincs kedvük, a fiatalabb azért megjegyzi:

– Hát, jobb is, ha kirajzolja magából a háborút az ember. Feltéve, hogy tud rajzolni. Mert igen nehéz elgondolni, hogy teszem azt én mit fogok majd csinálni, amikor hazamegyek innen a harctérről.

Ezen mind a hárman eltöprengenek egy kicsit. A rangidős járőr szakítja félbe az elmélkedést, aki talán belátva a rajzolás képességének előnyeit vagy épp különösségét, most már tisztelettudóan szól az öreghez:

– Tessék csak nézni! – és a kabátja alól sűrűn telerajzolt papírokat húz elő. Arrafelé szedtük össze a havon, ahol magát megleltük. Visszaadnánk, tisztelettel. Tegye csak a többihez, nehogy híjával legyenek a

A hadifestő átveszi a lapokat, aztán ahhoz hasonló érdeklődéssel kezdi elnézegetni a vázlatokat, amilyennel az övét illették az imént. A vérfoltos papírokra valaki felmálházott szekereket, menetkész, lenyergeletlen lovakat, fagyott kezüket dörzsölő katonákat rajzolt. Megleli közöttük az ezredkürtöst is, épp abban a pózban riadóztat a papírlapon, amelyikben pár órával ezelőtt az erdőszélen lecövekelte magát.

A kezébe nyomott rajzok közt gondosan, figyelmesen lapozgat. Néhol elméláz a – nyilván véletlenül odakerült – szennyeződések szerkesztő, értelmező hatásán, ahogy egy-egy kép a rámaszatolódott vértől, mocskos hótól drámaibbá, vagy épp hatástalanabbá vált.

– Uraim, ezeket nem én rajzoltam, sajnálom – mondja, amint az utolsó papírt is megtekintette. – Talán adják le a sajtóhadiszálláson.

A bakák elképednek, nemcsak az „uraim” miatt, de az is felfoghatatlan a számukra, miként fordulhat elő, hogy épp azon a napon, épp abban a csatában, ahol elébük vet a sors egy embert, akinek nincs jobb dolga, mint lefesteni a harcot, ugyanott és ugyanakkor egy másiknak a rajzait is megtalálják. Hát micsoda háború az, ahol az effélék papírjait hordja a szél lövészároktól lövészárokig? És ugyan milyen sors vár ebben a háborúban az olyan közönséges bakákra, mint amilyenek ők, s amilyenekből ezerszám hullanak itt naponta?

III.

Két öreg ember fekszik az árpaföldön, belehuppanva a zöld vetésbe. Néha enyhe szél támad, imbolygó kalásszal cirógatva a pipacsos gabonában heverésző férfiak arcát. Az égen, egészen messze, vagyis a heverészők inkább sejtik mintsem látják, pacsirták és fecskék cikáznak, alant aggodalmas rigópár űzi a fészkük fölött köröző vércsét. A csendet egy gőzmozdony távoli sípszava szenteli meg, azután elhal az is.

Az öregek feje mögött két kisebb láda lapul. Az egyik a drótosok által krosnának nevezett alkalmatosság, tele bádogdarabokkal, huzalokkal, fémeket idomító szerszámokkal, mellette pedig egy átszíjazott, ócska fadoboz, amely a szabadságos haditudósító rajzeszközeit fogja össze. A ládákat két karó őrzi: a vándorbotnak kinevezett gereblyenyél a krosnát, a sokat próbált, csukott esernyő meg a hadifestő batyuját.

– Lakik itt nem messze egy japáni gésa – töri meg a hosszú hallgatást a drótos, aki tisztán, akcentus nélkül ejti a magyar szavakat. Szálat tép az árpából, s két mondat közt azt szopogatja. – Na, nem egyedül lakik, mert asszonynak hozta az egyik drótosgyerek.

– Gésa?! – álmélkodik a másik vénember.

– Tudtam, hogy érdekelni fogja – élénkül fel a drótos a bizonytalan színű rongyokban. Kissé zsíros, koszos ing és kabát takarja testét, felhúzott lába kirúg a barázdákba, mire a körülöttük melegedő, kíváncsi gyíkok szertefutnak a vetésben. Menekülésük vonala meghosszabbodik, és mint a villamos vezetékben a láthatatlan inger, úgy iramlik a Kárpátok vonulatán végig az igyekezet, s feszíti ki képzeletét a poprádi kávéméréstől a krasznahorkai Franciska-mauzóleumig a táj, csakhogy a barackvirágarcú nőt maga elé idézhesse. Ez az ihlet ülteti fel a hadifestőt is fektéből:

– Azt a japáni babát, ha szerét lehetne ejteni, megnézném.

– Ugye, mondtam? – rágicsálja elégedetten az árpaszárat a drótos. – Tudtam előre, hogy az magának kelleni fog. Elvégre mikor rajzolhat a magaféle ágrólszakadt egy igazi gésát?

– Na, és hol találni most azt a nőt? – firtatja eltökélten a hosszú szakállú férfi, akinek golyóbis formájú fején talán éppen errefelé, valahol a Vág és a Garam között révült el Justh báró.

– A gésa, kérem tisztelettel, itt lakik, pontosan előttünk.

– Előttünk!?

– Ne nyugtalankodjon, majd a Halanik megmondja ezt is.

– Miért, mit mond még meg az a Halanik?

Erre a kérdésre már felül a másik is, de előbb kiseper egy hangyát az inge alól, csak azután válaszol:

– A titkokat – motyogja átszellemülten, és pillantását arra a távoli pontra szegezi, ahol az árpaföld véget ér s az erdő folytatódik. – Ő aztán tudja mindet. Hogy hajlítsuk, mint hajlítsuk, mikor szorítsunk rá, merről kapjuk be cinnel. Ismeri a mintákat, a pipaszurkálókét, a gyümölcsös tálakét, a képkeretekét. A fonást, amitől az ember szíve kivirágzik. Magának fogalma sincs, mi mindent lehet drótból csinálni... Mentem volna én már hozzá egyenest Varsóba, ahol igen nagy műhelye volt, de a háború közbejött.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy most átruccanunk Varsóba?

– Csudát! – kapja vissza a tekintetét a szemhatárról a drótos. – Halanik már hazajött. Elkergették, úgyhogy oda van szegénynek mindene.

– Szóval, nem megyünk Varsóba – törődik bele a hadifestő, miközben esernyőjébe kapaszkodva, nehézkesen feláll. A mellette heverésző bocskoros rongykupac ugyancsak emelkedőben, de már az se tápászkodik olyan könnyen, mint ötven évvel ezelőtt, mikor drotárkába, azaz világgá indult.

– Nem, ma nem megyünk – sóhajtja.

Elindulnak a szekérnyomon, balról a vándorbot, mellette a drótos a krosnával, aztán a haditudósító, az ő hátán a festékes ládika, jobbról pedig az esernyő zárja le a menetet. Szabad kezükkel összekapaszkodnak, és mert a drótos legalább fél méterrel magasabb, minden huppanónál, gödörnél nagyot döccen a hátukra vett málha; csörömpölésbe fognak a bádoglemezek, ide-oda harangoznak a krosnára aggatott kannák, habverők, a festékestubusok pedig úgy zörögnek, mintha valaki diót lapátolna. Nem csoda, ha a pacsirták még magasabbra húznak, a szöcskék pedig idejekorán félreugranak. Égen és földön mindenki előre értesül: jönnek. A ládákból kitörő zaj felveszi a menetelés ritmusát: dropt-dropt, dropt-dropt – pereg jobbról, amihez balfelől a fémek vegyes, de szintén ütemes zsivaja társul. És ezzel a lármával a vállukon érik el az árpaföld végét, így lépnek be a fenyvesbe, ahol hirtelen minden megváltozik.

Eltűnik felőlük az égbolt, bár érezni, hogy a gyantaillatú pára mögött ott lélegzik valahol. Vagy száz lépés után aztán kiderül, a hatalmas rengeteg mégsem összefüggő, hanem inkább szaggatott, mint a ládáik zajára ki-kimaradó harkálykopogás.

Nem látni át az ágakon, nem tudni, mi van azon túl, s hogy rejtőznek-e ott. Semmit sem lehet tudni.

Az egyik emelkedő mögött kifulladt róka liheg, hunyorogva lesi, ahogy ide-oda leng a fák között a merengéséből felvert kuvik, s a bokrok alatt nyakukat tekergetik a néma lappantyúk.

A tűlevelek illatával átitatott rengeteg, amely máskor oly ismerősnek tetszik, most megbízhatatlan és idegen. Ha egyik pillanatról a másikra meg kellene nevezni a fáit, vagy hogy a borókák és fenyők csoportjait mi díszíti, bajban lennénk. Hiszen ki emlékszik ma mára arra pontosan, miből is áll egy erdő? Pedig ez még csak az első, tétova kérdés, amikor megtorpanunk valami tisztásféle szélén, s kissé megszeppenve arra kényszerülünk, hogy legalább röviden számba vegyük, vajon mit fogunk érezni, s főként mit fogunk ide-oda tekintgetve elképzelni, ha majd bent járunk a ránk nehezedő sűrűben. Ott, ahol most bizonytalan foltokat villant az áttörő napsugár a mohával fedett, hatalmas kőtömbökre, s ahol a fénypászmák megdőlt oszlopai mögött szarvasnyi sötét ábrák mélyülnek bele a semmibe.

Batyujuk ide sehogy sem illő, túl hangos lármáját a drótos unja el hamarabb:

– Nem tudná megregulázni valahogy azt a sok egérszart, ami a ládájában mocorog? – kérdi mogorván. – A végén még ránk hozza a csendőröket, aztán más se hiányzik ebben a büdös nagy statáriumban!

A haditudósító mintha meg se hallotta volna a kérést, ballag tovább szótlanul. De aztán mégis megáll, lekanyarintja a válláról a batyuját, és leteszi maga elé a síkos tűlevélszőnyegre. Odatérdel a ládához, kiborítja a tartalmát, néhány festékestubust, az ecseteket, a grafitot, két-három krétát, miegyebet. Majd egy ív papirost kap elő a mappából, csíkokra tépi, és kezdi egyenként becsomagolni a tárgyakat. Ügyetlen pakkokat készít, itt-ott kilóg a tubusok vége, az ecsetek meg végképp nem férnek el a papír alatt, úgyhogy kezdhet mindent elölről.

A drótos távolabbról figyeli; nekidőlt egy gyantás fatörzsnek, cigarettát sodor, s kis füstkarikák mögül veti oda a haditudósítónak: – Azt hiszi, én is mindent be fogok csomagolni?!

– Maga mondta, hogy zavarja a csörömpölés. Gondolom, nem csak az én vackaim zörgése, hanem a magáé is. Egyébként meg tételezzük fel, hogy az meg engem zavar. Úgyhogy, kérem, lásson hozzá szaporán.

– Nem mondaná meg, honnan vegyek annyi papirost?

– Van itt papír elég, és tételezzük fel, magánál is akad.

– Tételezzük fel! Tételezzük fel! Ne bosszantson már ezzel a bonyodalmas beszéddel. De nem bánom, becsomagolok. Ott egye meg a fene az egészet!

Ledobja a fenyő tövébe a krosnát, szippant még kettőt a cigarettájából, aztán nekilát a kannák, a habverők, az egérfogók és a forrasztópáka becsomagolásához. Mikor kiborítja a motyóját, előkerül onnan némi rongy és papírféle is, van tehát mibe begöngyölni a szerszámokat és a többi kacatot.

A hadifestő hamarabb végez. Becsukja a ládáját, és próbaképpen meg-megrázogatja.

– Na, meg van elégedve? – kérdi, és mert a pakk elég csendes, némi büszkeség csillog kékes, gyermek kifejezésű szemeiben.

– Nagyjából – hűti le amaz, semmivel sem ügyesebben bugyolálva a tárgyait, mint ő az imént.

– Szívesen segítek – ajánlja fel a haditudósító, és csomagolásra alkalmas rongy meg papír után kutat a másik vénember szétszórt holmijai között.

– Ni, csak! Itt egy egész ív újságpapír, ezt meg biztos észre se vette! – emeli ki boldogan az összehajtott, némileg már megsárgult és megtépázott hírlapot, Az Est egyik április végi számát a bádogok közül. De még mielőtt feláldozná a csomagolási művelethez, győz a kíváncsiság, és óvatosan széthajtogatja a lapokat.

Az egyik riport végén Faragó Vilmos nevére bukkan. Faragót, az újságírót ismeri, ha Pesten jár, néha szokott vele találkozni, bár közelebbi viszonyban nincsenek.

A cikk egy bizonyos Ummerhoffer Ferenc nevű olajosi sváb népfölkelő szomorú esetét idézi, aki nem ment vissza az egységéhez, és akit ezért a statáriális hadbíróság halálra ítélt. A riport több bekezdése összepiszkolódott a krosnában a lemezek és drótok között, annyi mindenesetre kiderül belőle, hogy ezt a bizonyos Ummerhoffert – a cikk szerint zömök, vörösesszőke gyereket – Kecskemétre vitték, hogy ott, az alakulata szeme láttára hajtsák végre rajta az ítéletet.

– Hagyja békén azt az újságot, ha megkérhetném! – szól oda a hadifestőnek a drótos.

– Ne féljen, nem eszem meg. Tudja, mikor láttam utoljára újságot? Van annak egy hete is.

– Hát ez annál régebbi.

– Azért megengedi, hogy beleolvassak?

– Ha annyira akar! – veti oda ingerülten a drótos, és komor arckifejezéssel folytatja a csomagolást, miközben a kékes, gyermek kifejezésű szemek már Ummerhoffer gyötrelmein futnak.

„...Kecskeméten már tudták, hogy egy katonaszökevényt agyon fognak lőni s a pályaudvart nagy tömeg lepte el. Az elítélt hat szurony között gyalogolt be a honvédlaktanyába. Útközben a félelmes menetet néző közönséget vizsgálgatta. Védője, egy főhadnagy, még Pesten közölte vele, hogy szabálytalanul ugyan, de kegyelmet kért sürgönyileg a királytól, bízzék az Istenben és ne veszítse el az utolsó reményt. A kegyelmezés joga ugyanis a kerületi parancsnoké, a védő azonban, miután az ítéletet kihirdették, a vonat indulása előtt sürgönyt küldött kegyelemért őfelsége katonai irodájához. Ez a hír megnyugtatta az elítéltet, aki az utolsó pillanatig remélt és nem hitte, hogy meg kell halnia.

A honvédlaktanya előtt már sorakozott a pótzászlóalj legénysége, amelyet Stefán István százados vezetett. A zászlóalj középen kettévált, úgyhogy a két oszlop között mintegy tíz méternyi tér maradt. Ezen a térségen állott fel a végrehajtási négyszög. Most jön a lelkész, felveszi a fehér egyházi ruhát, kezében a feszület. Bemegy a laktanyába, ahonnan néhány perc múlva hat szuronyos őr között kilép az elítélt. Nyomában a pap. A százados vezényel:

– Félzászlóalj, vigyázz! Félzászlóalj, vállra!

Az elítéltet, akinek a kezéről közben levették a bilincset, beállítják a végrehajtási négyszögbe. A pap melléje lép, majd a törzsfoglár jelenti az ügyésznek, hogy az elítéltet átadta.

– Őrség lelép! – hangzik az újabb vezényszó és a szuronyos őrök, akik Budapestről hozták az elítéltet, visszamennek a laktanyába.

A százados a menet élére áll és a hosszú oszlop, közepén a végrehajtási négyszöggel, elindul a Rudolf lovassági laktanyába. Az út egy kilométer. Az elítélt arca lángvörös, fejét lehorgasztja és szótlanul lépdel a lelkész oldalán. Amerre a menet elhalad, jobbról-balról nagy közönség kíséri utolsó útjára a halálraítéltet. Bekanyarodunk a lovassági laktanyába, amelynek leghátulsó részén, a lovaglótéren már vagy ezer katona, az egész helyőrség áll sorakozva. Minden a katonai szabályzat szerint folyik le. Az üresen álló nagy térségen a menet úgy alakul, hogy egy nagy négyszöget formál a katonák sorfala. A közepén áll fel a végrehajtási négyszög. Az elülső négy katona fogja végrehajtani az ítéletet.

A bizottságot Buday Elemér alezredes, a pótzászlóalj parancsnoka vezeti. A budapesti hadosztálybíróságot dr. Adamovits István százados hadbíró, a katonai ügyészséget dr. Esze Ferenc főhadnagy-hadbíró képviseli. A jegyzőkönyvet dr. Vadász Béla, Vadász Lipót nyugalmazott államtitkár fia írja. Dr. Esze Ferenc ügyész szemben áll az elítélttel, mellette a zászlóalj-kürtös, aki trombitáján éles futammal a Vigyázz! vezényszó kürtjelével vezeti be a kivégzést. Dr. Esze harsány hangon, hogy a legtávolabb álló katona is jól hallja, felolvassa az ítélet rendelkező részét:

Őfelsége a király nevében! A budapesti honvéd hadosztálybíróság bűnösnek mondta ki Ummerhoffer Ferenc olajosi születésű, 24 éves, római katolikus földművest, a 30. honvédgyalogezred népfólkelőjét, aki legutóbb a harctérről sebesülten távozott, a katonai büntetőtörvénykönyv 183. szakaszába ütköző és a 198. szakasz szerint minősülő első szökés bűntettében, mert csapattestét március 20-ika után, a statáriális eljárás kihirdetését követő időben elhagyta, azzal a szándékkal, hogy örökre kivonja magát a szolgálat alól – és ezért a rögtöni bíráskodás szabályai szerint a katonai büntetőtörvénykönyv 193-ik büntetési tétele alapján agyonlövésre ítélte.

– Százados úr – fordult most az ügyész Stefan századoshoz – az elítéltet átadom. A végrehajtási négyszög elülső oldala szétnyílt, az elítélt kétségbeesett arccal

szétnéz, mint aki még vár valamit. Stefan százados szólt hozzá:

– Van-e valami kívánsága?

A katona végigtörölte izzadó homlokát. Most már egészen bizonyossá vált előtte, hogy utolsó perceit éli. Sírva fakadt és összetett kézzel könyörgött a századoshoz:

– Százados úr, jól viselem magam. – Mi az utolsó kívánsága? – kérdi ismét a százados. – Százados úr – mondja zokogva az elítélt –, legyen szíves, ne lőjenek főbe, hűségesen szolgálok. A kezét tördeli és úgy könyörög. Ki kösse be a szemed? –hangzik az újabb kérdés.

Az elítélt összetett kézzel, esdekelve néz a századosra és nem válaszol.

– Azt kérdezem – mondja a százados –, hogy nincs-e itten valaki ismerősöd, aki bekösse a szemed?

– Stalter József – mondja az elítélt remegve.

Stalter nevét kiáltozzák, mire a hátulsó sorból kiválik egy katona, futva jön előre az elítélthez, aki németül halk hangon annyit mond földijének, hogy csókoltatja a szüleit és minden jót kíván nekik. Most ismét a századoshoz fordul:

– Kegyelmezzen meg, százados úr – könyörög.

Nem tudja halálos kétségbeesésében szegény, hogy azok, akik itt vannak, ha megszakad a szívük, akkor sem kegyelmezhetnek.

A törzsfoglár zsebkendőt vesz elő és Stalterrel együtt beköti az elítélt szemét. Ebben a pillanatban a lelkész a katona ajkához nyújtja a feszületet, majd elhangzik a százados vezényszava:

– Térdre!

Az elítélt jajveszékelve veti el magát a földön, ahol néhány pillanatig vergődik. Majd a törzsfoglár néhány katonával felemeli és térdre állítja. Az elítélt azonban ismét elveti magát a földön, mire megint térdre erőszakolják. A törzsfoglár gyengéd akar lenni:

– Na, ne gyerekeskedjék – csitítgatja a vergődő embert, aki most felhúzza homlokára a zsebkendőt és ismét könyörögni kezd. A törzsfoglár visszateszi szemére a kendőt, de amint elereszti az embert, ismét elvágódik a földön.

A százados intésére előlép a négy katona, az elítélt előtt egy lépéssel megállónak és fegyverüket célzáshoz emelik. A százados magasra tartott kardja levágódik és ebben a pillanatban eldördül a négy fegyver. Az elítélt, aki az utolsó pillanatig jajveszékelve vergődött a földön, a dörrenés pillanatában, mintha ütés érte volna, megrázkódik, nincs egy hang se, egy mozdulat se többé. Abban a pillanatban vége volt. Fejéből két helyen is vastag sugárban szökik fel a vér, amely egyszerre elönti.

A százados orvosért kiált. Egy ezredorvos a kivégzett ember pulzusát vizsgálgatja. Valószínűleg őt is megrendítette a rettentő látvány, mert hasztalanul tapogatta a halott csuklóját, nem tudott megnyugtató választ adni. Erre ismét előlép a négy katona, az élettelen testet a lovarda korlátjának támasztva felültették, és újabb kardjelre még négy golyót röpítettek bele. A következő pillanatban jelentette az orvos, hogy a halál bekövetkezett. Most Stefan százados Buday alezredes elé állott, tisztelgett:

– Alezredes úr, alázatosan jelentem, az ítéletet végrehajtottuk. A halál bekövetkezett.”

– Szabad tudnom, hogy minek hordozza magával ezt az újságcikket? – kérdi a hadifestő, s gondosan ugyanabba a négyrét formába hajtogatja vissza a lapokat, ahogy a földre szórt tárgyak között az imént találta.

– A fiam miatt.

– Értem. Illetve dehogyis értem, de tartok tőle, már így is túl sokat faggatóztam – szabadkozik, s a drótoshoz lép, hogy az újságot a kezébe adja. – Kérem, ne vegye zokon, nem akartam...

– Március vége felé járt, amikor nekivágtunk a gyerekkel az erdőnek – vág közbe hirtelen a drótos, s egyre feldúltabban, egyre hangosabban szabadítja ki emlékei közül a régi fájdalmat:

– Lent, Szerbiában történt. Eleinte rendben ment minden, de mégsem volt az jó, ahogy a hátunkon dobolt a víz Bosilegrádtói Ravni Topolovácig, Veliki Bóráktól Dudovicáig, Lesnicától Lipljánig, meg még azokon is túl, a közös erdőkben. Beleragadtunk a sárba, az avaron folyton megcsúsztunk, amint azon iparkodtunk, nehogy gally roppanjon a lábunk alatt, vagy a harkály abbahagyja a kopácsolást felettünk. Annyira rámeredtünk a földre, hogy fel se mertük emelni onnan a szemünket. Pedig milyen jó lett volna menet közben gyakrabban felnézni, nem követnek-e minket, vagy nem lesnek-e ránk. De nem néztünk semerre, csak magunk elé, nehogy rossz helyre lépjünk, és felverjük vele az erdőt. Olyan lassan mozogtunk, hogy annál lassabban már nem is lehet, és mégis úgy leizzadtunk, mintha futottunk volna. A végén kénytelenek voltunk megállni; a lábunk megmakacsolta magát. Lapultunk az erdő mélyén, mint a gomba, és alig vettük észre, hogy a csendőrök már ott állnak mellettünk. Engem nem bántottak, csak morogtak valamit, de a fiút elvitték. Akkor tudtuk meg, hogy statárium van. Azt hittem, rögtön agyonlövik. De úgy mondták, előbb hadbíróság elé állítják.

Ott aludtam éjjel, abban az erdőben. Nem értem, hogy lehet, de akkor nagyon jól aludtam. Ha a farkasok megszimatolnak, tőlem nyugodtan felfalhattak volna.

A drótos elhallgat, újabb cigarettát sodor, de nem gyújtja meg, hanem a füle mögé dugja, s felkanyarintja vállára a krosnát. Elindul előre, a hadifestő pár lépésről követi.

Nem néznek fel, hanem csak az utat figyelik, a keskeny gyalogösvényt, ami a keréknyomokból vált ki, s húz felfelé a hegyoldalon.

Már jó ideje mennek így, könyökük súrolja a kutyabengét, néha gimpáfrány kerül elébük. A hadifestő csak hosszú szünet után kérdi a drótost, aki még mindig előtte halad, hogy most mi lesz, mit akar csinálni?

– Ki tudja? – kérdez vissza amaz anélkül, hogy megfordulna. – Az asszony elé nem kerülhetek, mert kikaparja a szememet, hogy nem vigyáztam eléggé a gyerekre. A másik fiunk a fronton veszett, a lányunk tavaly halt meg, épp az esküvője előtt, úgyhogy most már magunk maradtunk. Az asszony csak higgye azt, járjuk a fiúval az erdőt, ott lenn a szerbeknél meg a horvátoknál, ahogy régen is jártuk.

– Tudta, hogy magával van?

– Persze hogy tudta. Hiszen együtt jöttünk el a gyerekkel. Amikor a fiú szabadságot kapott, mert megsebesült a karján, azt találtuk ki, hogy nem megy vissza. Elég volt. Mi már adtunk egy fiút, a másikat nem fogjuk elveszíteni. Kiterveltük, ha letelt a szabadság, elkísérem a fiút az alakulatához a déli harctérig, de még mielőtt egészen odaérnénk, bevetjük magunkat az erdőbe. Elvégre elég jól ismertük mi az összes erdőt, és úgy okoskodtunk, egy jarembinai tót gyereket úgyse fognak arrafelé keresni.

– Mi van, ha sürgönyöztek a címükre?

– Még az is megeshetett.

– Nem akarom a fájdalmát szaporítani, de meg kell mondjam, akkor ennek a bújócskának nincs sok értelme. A felesége már biztos mindent tud.

– Nem baj. Az asszony nekem hisz, nem a sürgönynek. Amíg haza nem megyek, addig neki van egy fia.

Nehezükre esik a beszéd hegynek föl, menet közben, lihegnek, fújtatnak mindketten. Az első irtásnál, ami egy meredek völgy fölé kanyarodik, meg is állnak, s verejtékezve lerogynak a kiforgatott gyökerek közé. Különösen a hadifestőt kínozza a szédülés, hiába ülnek le, még mindig veszettül imbolyog az erdő, a völgy meg rohan felfelé, akár az áradás. A drótos egész megrémül, ahogy ránéz. Kétségbeesetten és óriási iramban masszírozza a vállát, a nyakát, sőt még a lábát is végigdörzsöli, közben tótul biztatja, régi sodronyosok varázsigéit mormolja, mire a festő úgy-ahogy rendbejön.

Bizalmas, nagy csendben ülnek ezután. Hosszú idő múltával a hadifestő szólal meg először:

– És mi lesz Halanikkal meg a mintákkal, ha maga csak így csavarog?

– A mintákkal?... – A drótos megint fűszálat tép, s szokása szerint rágcsálni kezdi. – Az a baj, ha Halanikhoz elmegyek, bárki felismerhet nála, az meg továbbadja, hogy látott, és a végén valaki elkottyantja az asszonynak, hogy errefelé kódorgók. Most azt nem szeretném. Majd ősszel hazamegyek, úgyis itt van mindjárt. Addig csak kerülgetem a mi hegyeinket.

– Olyan biztos benne, hogy a fiával is az történt, mint azzal a másikkal?

– Érdeklődtem én, kérem. Épp akkor tudtam meg, amikor ezt a nyomorult újságot szereztem. Akkoriban mindenki ezt olvasta, olyan híres cikk volt.

– Ami a mintákat illeti, abban talán tudok segíteni, persze, csak ha elfogadja – ajánlkozik hirtelen a hadifestő. – Üres papír akad nálam elég. Csak mondja meg, milyenek legyenek azok a minták, és én most itt rögtön lerajzolom.

– Maga?!

– Esetleg addig is jók lehetnek valamire, amíg a Halanik nem készít szebbeket.

– Hát, ha nagyon szeret rajzolgatni, felőlem csinálhat próbaképpen néhányat! – sóhajtja a drótos nagylelkűen, bár a hangja elárulja, nem nagyon bízik az egészben, s csak azért egyezik bele, nehogy a másikat megbántsa. Egy-két eligazító szót vet oda csupán, hogy minden ábra formás legyen, meg méretes, és látszódjék rajtuk, hogy azokat majd drótból fogják hajlítani. Mást nem mond, és miközben a hadifestő nagy szorgalommal nekilát a kacskaringós mintáknak, ő oda se néz. A szétrágott helyébe újabb fűszálat tép, két hüvelykujja közé szorítja, s szép hajlításokkal valami dallamot zizegtet rajta. Olyasfélét, ami nem különbözik sem a szél zúgásától, sem az emlékek sustorgásától.

A hadifestő gyorsan és rutinosan rajzol, aztán egy percre elakad. Nézi az egymásba hurkolt virágmintát, melyből, ha ügyesen utánozzák a futó drótszálak, akár gyümölcsöskosár is lehet majd egyszer. Közben a műtermeire gondol, a bécsire, a pestire, a szétszórt vázlatokra, a félbehagyott, befejezésre váró munkákra. Leginkább, persze, azokra a képekre, melyek csupán a fejében vannak meg, s tervként foglalkoztatják hosszú ideje. És most váratlanul egészen biztos benne, hogy nem készül el velük sohasem. Semmivel sincs több oka annál, mint amennyi tegnap vagy annak előtte volt, hogy úgy érezze, nincs tovább. Mégis, ez az a pillanat, amikor eléri a bizonyosság, hogy képtelen teljesíteni mindazt, amiben akár két perccel korábban is még bizakodott. Csupán egy pillanat az egész, míg belakja elméjét az érzés, melyet megrendülés nélkül, nyugodtan vesz tudomásul, olyannyira, hogy már lendül is tovább kezében a ceruza: semmi kétség, szép lesz a minta. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de közben előbbre lát, előbbre érez annál, mint szokott. S az az előbb itt van egészen közel. Az az előbb azt jelenti, nem reménykedik; ami befejezetlen, az már úgy is marad. A sok motívum eltűnik innen vele együtt, hiába igyekezett.

A rajz kész, szótlanul maga mellé teszi a papírt. A drótos még mindig muzsikál, fejét ide-oda billegeti; helyette a dallam tűnődik. A hadifestő az irtáson túli, ölelő erdőt figyeli. Enyészpontul kiválaszt egy tölgyet, s most olyannak látja, mintha épp lombját vesztené, s hulló leveleivel semmivé válna az egész fa.

A hadifestő a kezdetekre gondol, vagy még annál is korábbra. Amikor, még a világ bekövetkezte előtt, az egyetlen létező milliárd darabra hullott, hogy – lehet, csupán játékból – létrehozza a sokaságot... Micsoda veszélyes kísérlet: odaveszni a teremtésért! Ami létezik, a sok parányi darab, befedve és betöltve időt és teret, az mind abból az egyből született. És az az egy, bár mindenütt ott van, még sincs sehol. Csak kétségbeesett lélegzése hallatszik, esdeklő tekintete villan fel innen-onnan, várva, hogy majdan ismét eggyé forrhat. A vágy a régi harmónia után, az munkál, az ad célt valamennyi paránynak. Az moccan a mozaiklényekben, amint keresik, illenek-e egymáshoz; az zihál a forgácsdarabkák futkosása közben, ahogy összebújnak, beszélnek, megérintik egymást, tudakozódnak, s ahogy ölnek is, ha a zavar és félelem tovább már nem fokozható... Megállíthatatlan bolyongás, reménytelen igyekezet az úttalan úton. És hiába minden: sose áll már össze a világ úgy, abba az első formába, melyet senki sem ismer, de amelyre mindenki emlékezni vél.