Az írástudó majom

A cím felidézhetne előttünk egy majmot, amelyik évezredeken keresztül pötyögtetett az írógép billentyűzetén, és így elkerülhetetlenül elérkezett ahhoz a pillanathoz, hogy megírja ezt a tanulmányt is, esetleg egy klasszikus vallomását: „A munka emberré tette a majmot”, miközben korunk egyes bölcselkedői közelebbről meghatározhatnák ama bizonyos munka konkrét fajtáját –ami az írás lenne, ha egyáltalán érdekelné őket az embernek vagy bármi másnak az eredete. Napjainknak nem az a problémája, hogyan váltam emberré (ezt a problémát a gondolkodásnak csak azon a bizonyos határán belül vethetjük fel, amelyet igyekszünk meghaladni), hanem az a gond, hogy mit kell tennem, hogy ne legyek többé ember. Ez a gondolkodás aztán erős és pozitív jellegű, arra a kérdésre keresi a választ, mivé válunk, mik vagyunk. Az eredet problémája egy más horizontból szemlélve érdekes – nem a „Honnan származunk?”, „Honnan származik valami?”-típusú kérdések, hanem genealógiai kérdésfeltevések révén: Ki kérdezi meg, milyen az eredete valaminek; ki mondja azt, hogy „itt az én eredetem”; mi a jellege annak a gesztusnak, amely felveti az eredet kérdését? (Miért jelent gyengeséget jegyezni az eredetet?)

Ezúttal Edgár Rice Burroughs Tanon című regényéről¹ lesz szó. A történet elbeszélője egyúttal maga a hallgató, hogy a történetet aztán elbeszélhesse –leírhassa: „Ezt a történetet olyasvalakitől hallottam, aki azt valójában se nekem, se másnak nem akarta elmesélni.” Az „olyasvalaki” meghatározás kétségessé teszi a történet valódiságát, a garancia az elbeszélő tekintélye lehetne –névvel és statútummal (azaz az intézményes hálózatra való utalással) alátámasztva. A „valaki” kifejezés itt jelentheti az elbeszélő kétes helyzetét (az író „asztalszomszédja”, akivel együtt borozgat – az alkoholfogyasztás közbeni kocsmai beszélgetés negatív színben tünteti fel az elbeszélő igazmondását). Mindezek ellenére ez a történet igaz (az „író” számára, természetesen), mivel teljesült az intézményes hálózatra vonatkozó elvárás teljesült: az asztaltárs „írásos dokumentumokat is előhalászott” (az intézményi hálózat irata: dokumentumértékű); ezúttal francia nyelven írott naplóról és – elsősorban – „a Brit Településügyi Minisztérium rövid, száraz jelentéseiről volt szó, amelyek igazolták a figyelemreméltó elbeszélés főbb pontjait.”

Mivel az elbeszélés hitelét maga Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága szavatolja (az államalakulatot ezúttal törvényesen az egyik minisztériuma képviseli), a királyi felséget sértenénk meg, ha nem hinnénk az elbeszélőnek. Az elbeszélés tehát megkezdődhet: az elbeszélőnek el kell tűnnie (eltűnnek a személyek, melyek később csak elvétve bukkannak elő), a történet elbeszélése egyes szám harmadik személyben folytatódik.

John Clayton, azaz lord Greystoke a feleségével együtt meghal a dzsungelben. A még csecsemő kisfiúkat egy Kala nevű majom fogadja pártfogásába: az ő kölyke ugyanis elpusztult. A két oldalon három haláleset következik tehát be – egyrészt lord Greystoke és feleségének halála, másrészt Kala kicsinyének elpusztulása és ez teszi lehetővé Tarzan megszületését. Mindennek hatása lesz arra, hogyan, milyen módon alakul ki a Tarzan-kép.

Tarzan nem lord Greystoke bölcsőben fekvő gyermeke (a „Tarzan” nevet a majmok adták neki), Tarzan e bölcsőből kiemelt és Kala által örökbe fogadott csecsemő – miközben a bölcsőbe Kala halott kölyke kerül. Itt az a fontos, hogy milyen helyet kap a történetben a szubsztitúció: a halott kismajom elfoglalja az embergyerek helyét a bölcsőben, viszont a lord kisfia a majomanya mellére kerül. Elő csecsemőként elhagyja a halott pozícióját (elhagyott bölcső) és elfoglalja az élőnek fenntartott helyet (Kala-anya). A kismajommal ez éppen fordítva történik.

Ezzel a cserével Tarzan, a már végrehajtott szubsztitúció révén, a helyettesítő szerepébe kerül. A majomtársadalomban helyettesíti Kala halott kicsinyét, miközben, mint minden helyettesítésnek, ennek is van előnye és hátránya: Tarzan nem lesz teljesen majom, ehhez hiányzik valami belőle (az erő), de ő is jobb valamiben, mint a majmok (értelem, találékonyság). Itt kell megjegyezni, hogy Burroughs majmai emberszerűek, ezért helytelen a majmok társadalmáról beszélni: van egy bizonyos elemi szintű nyelvük, betartják a rituálékat, a párkapcsolatokat. A helyettesítő státusza a nem-eredet státusza, az eredeti eredettelenség (most már örökös helyettesítés), tulajdonképpen a „kettős eredet”. Tarzan, bár nem majom, a „majmok családjából” való; a majmok királya (mert más, mint a többi majom), viszont nem „férfi”, nem ember (ez a későbbi fejezetekből tűnik ki, ahol Tarzan kapcsolatba kerül az emberi társadalommal).

A helyettesítésnek ezt a statútumát a szöveg azzal manifesztálja, hogy Tarzannak nincs neve. Pedig ez ebben a pillanatban képtelenségnek tűnik, hiszen folyton „Tarzanról” beszélünk. Igyekszem majd bebizonyítani, hogy a „Tarzan” elnevezés magának a névnek a hiányát jelzi. Valójában ugyanis a „Tarzan” elnevezés „Tarzannak” nem egyedüli privilegizált jelölője, hiszen az ellentétes jelentések egész láncolata által konstituált, amelyek struktúrája paradigmát képez, mert a szövegben a diszribúcióik felcserélhetőek: azon a helyen ugyanis, ahol a Tarzan névnek kellene állnia, nyugodtan állhat a „lord Greystoke” elnevezés is. A két név a használata bizonyos törvényszerűségeknek van alávetve – ott, ahol a Tarzan nevet várnánk, az oda nem illő „lord Greystoke” elnevezés jelenik meg („lord Greystoke nagyot ordított” stb.), és fordítva: a könyv végén az autó kormánykereke mögött ülő „Tarzan” olyan abszurd jelenség, mint egy motorbicikliző papagáj. Tarzan és lord Greystoke ellentéte (egyúttal a természet-kultúra ellentéte) például a nyers-főtt ellentétévé is transzformálódhat. Válasszunk egy idézetet, ahol megfigyelhetjük az elnevezések jellegzetes diszribúcióját is: „...Tarzannak eszébe sem jutott, hogy a jó húst ilyen alantas módon tegye tönkre. Így hát lenyelt egy nagy adag nyers húst, a maradékot meg úgy rejtette el, hogy a visszafelé vezető úton rátaláljon. Ezután lord Greystoke beletörölte zsíros ujjait a combjába...” Ez a csere-láncolat, a szövegben a kódok, a logika, a szabályok szintjén így nyilvánul meg –gyerekkorban: „az ember fia” (utalás az ember isteni eredetére?), „majomgyerek”, később pedig „Tarzan”, „fehér majom”, „lord Greystoke” és „fiatal angol” (amikor Terkozzal ragadozóként küzd: „de a sorsnak hála, a fiatal angolnak sikerült Terkoz borzalmas tépőfogait távol tartani a nyaki ütőerétől”) – s mindez az elbeszélő szövegeiben. A szereplők mondataiban (emberi társadalom) az alábbi elnevezések jelennek meg: „nagymajom” (a négereknél), „Ismeretlen” (Jane nevezi így), „erdei férfi”, „majomember”, „erdei isten”, „félisten” és egyszer – ironikusan (bár ki tudja?) – „ember feletti lény”. Így aztán elmondhatnánk, hogy a jelölt (Tarzan az, ami a jelentése) átcsúszik a jelölők csatárláncán. Lacan ugyanis „figyelmünket arra a határvonalra irányítja, amely a jelölőt és a jelöltet egymástól elválasztja, s amelynek nem az a szerepe, hogy meghatározza kettőjük kapcsolatát, a feladata csupán az elkülönítésük. Ez a határvonal igen egyértelműen választ el egymástól két rendet...”² Figyeljük csak meg, hogy a jelölőknek ez a láncolata két alaptípusból elegyedik (majomember). Ez hívja elő az „is-is+sem-sem” logikát: Tarzan ember és majom egyben, viszont igazából sem egyik, sem másik. Tarzant tehát mindig valami másnak a logikája vezérli: más, mint a majmok, de más, mint az emberek. A határon áll, ő maga ez a határ. Tarzan már önmagán belül el van választva az „is-is+sem-sem” logikájával. Igen fontos, hogy a szöveg bizonyos pillanatokban ezt az alapvető megkülönböztetést, amely lehetővé teszi Tarzan alakjának létrejöttét, igyekszik mediatizációval egyhíteni (néha humoros megjegyzés formájában). Nézzük csak meg ezt a szövegrészletet, amelynek a logikája a következő: 1. ember, 2. majom, 3. az ember és a majom közös vonással rendelkeznek: „A majmok családjából való Tarzan emberi alakkal és értelemmel bírt, de az életmódja és a szokásai mégiscsak majomra vallotok. (...) Végül a kíváncsiság, amely ember és majom közös tulajdonsága, arra indította, hogy megpróbálja kinyitni a ládát...” Ez a szövegrészlet ellentétben áll azokkal a konnotációkkal, amelyeket az egyik jelölő hordoz magában – „ember fia” (az ember és a majom közötti „átjárás” lehetetlen volta).

Derrida bírálja Lacant, amiért a jelölőt privilegizálja a jelölttel szemben. Amíg azonban a jelöltet, lelket, lélegzetet, Logost az egész metafizikus hagyomány privilegizálja a jelölő, a test ellenében – Lacan csupán megfordítja ezt az oppozíciót. Ám maga a hely – a „kiváltságos helye”, az „igazság helye” –érintetlen marad.

Derrida szerint a jelölő és a jelölt felcserélhető,³ minden jelölt egyúttal jelölő is.⁴ Tulajdonképpen ennek a tanulmánynak az érvrendszere is ezt támasztja alá: ha azt akartuk mondani, hogy a „Tarzan” jelentése átcsúszik a jelölők csatárláncán, akkor ezt a jelölt – a „Tarzan” szó segítségével tehettük meg.

Ebben a szövegben ráadásul a jelölő „Tarzan” jelöli „lord Greystoke”-ot, az „erdei embert”, a „majomembert” stb. Egy bizonyos helyzetben tehát a jelölő „lord Greystoke” a jelölt pozíciójában érezheti magát. És ez fordítva is igaz: a jelölő „lord Greystoke” jelöli „Tarzant”.

Tarzan tehát a „majom” és a „férfi” közötti különbség, a differencia következménye – éppen ebben rejlik a maga határ volta. Ő maga ez a kettősség, amelynek mindkét tagja a maga tökéletlenségével karakterizált (Tarzan nem teljesen majom és nem is ember, a majom-ember oppozíció révén kategorikusan nem behatárolható), s ezt Tarzan fel is ismeri, ugyanis önmagát Kala-anya és egy „fehér férfi” viszonyából eredezteti; belülről nemcsak önmaga, valaki más is rejtezik benne. Ezt a kettősséget fogjuk a továbbiakban részletesen megvizsgálni Tarzan hangjának (ez a majmok rendjének nyelvéhez tartozik) és Tarzan írásának (mely az emberi rendhez köti; Tarzan olvas és ír – de nem beszél! – angolul) segítségével, s annak fényében, hogy mint Jane vágyának objektuma, ugyancsak kettősséget hordoz magában: egyszerre „erdei félisten”, aki nem érti fane angol beszédét, és „Tarzan, a majomkirály”, aki a lánynak angol nyelvű leveleket küldözget. Jane számára Tarzan két különböző személy. Tarzan helyzete, egzisztenciája Kafka keresztezett, „félig macska, félig bárány” lényéhez hasonló, aki „a macska elől elfut, de a bárányra szívesen rávetné magát”. Tarzan értelmes emberi tekintete azonban nem ösztönzi „értelmes” cselekedetre, mivel az, hogy Tarzan kinézetre mind az emberekhez, mind a majmokhoz viszonyítva más, előnnyé válik: más, ami itt azt jelenti: erősebb. (Nem ember, attól több.)

De nem mindig. Tarzan „megkettőzöttségéről” győződhetünk meg a Jane iránt ugyancsak érdeklődő rokonhoz, Claytonhoz fűződő viszonyában is. Ha Tarzan nem kényszerült volna rá, hogy a dzsungelben éljen, akkor Clayton lehetett volna, az viszont Tarzan, ha csecsemőként a dzsungelbe kerül. Végül Tarzan megtagadja a valódi anyját (már tudja, hogy az egy ember-nő volt), és affirmálja a helyettesítőjét, a pótanyát, szerinte az az igazi anyja (ha anyának lenni azt jelenti: „felnevelni”): „Az én anyám egy majom volt...”

Vajon hogyan jut érvényre ebben a szövegben a természetesség, a természet rendje és az intézmény, a physis és a nomos közötti metafizikai ellentét? Lényegében ugyanazon probléma körül keringünk. A szöveg a maga sajátos módján – aporetikusan – ezt a logikai utat követi: Tarzan egyszer a „majmok családjából” való, és majomként viselkedik „ami valójában volt is”, másrészt ebben a szövegben igen fontos a faj kérdése – és ő ebből a szempontból a „fehér férfi”, s ezáltal elhatárolódik mind a majmoktól, mind a négerektől: „Máskor Tarzan nyugodt maradt, mivel a településre csábított áldozatok mindig négerek voltak, akik nem tartoztak a testvérei közé. Ma valami más történt. Ma az ő fajához tartozó fehér férfiről volt szó...”

Végső soron azonban közelebb áll a négerekhez (pedig egyébként ellenségesen viselkedik velük szemben), mint a majmokhoz (akiknek ő a királya). A következő szövegrészben a természetelv, a physis legégetőbb kérdéseinek tárgyalása következik; felmerül ugyanis a kérdés, hogy az áldozatul esett négert Tarzan megegye-e vagy sem: „A majmok családjából való Tarzan (kiemelés – T. H.) éhes volt és itt volt előtte egy megölt lény húsa (nem majomé: négeré; kiemelés – T. H.), amit a dzsungel törvényei szerint meg lehetett enni. (...) Tublatot (az egyik majmot – T. H.), akit Tarzan gyűlölt és az is gyűlölte őt, becsületes harcban ölte meg, mégsem jutott az eszébe, hogy egyen a húsából. Ez éppen olyan undorító lett volna számára, mint a kannibalizmus. De ki volt ez a Kulonga (a néger – T. H.), hogy ne falhassa fel, mint Hortot, a vaddisznót, vagy Barát, a szarvast? (...) Még egyszer megkísérelte (t. i. a néger megkóstolását – T. H.), de a hirtelen rátörő undor megakadályozta ebben.” A physis jelensége alapvető: „Mindaz, amit tudott, csupán annyi volt, hogy nem ehet ennek a fekete férfinak a húsából és hogy ez nála örökölt ösztön, ősrégi ösztön, ami egész lényét hatalmába kerítette, s ez megóvta őt egy világtörvény megszegésétől, amelynek létezéséről pedig sejtelme sem volt.” A világot bizonyos természeti törvények irányítják. Tarzan a physis szintjén ember (ezen a tényen semmilyen helyzet nem változtat: a kategóriájának kereteit nem hághatja át.) Ez pedig ellentétben áll a „Tarzan, a majmok családjából”, a „majomember”, a „nagymajom” stb. megjelölésekkel, de ellentétben áll ezzel a ténnyel a gyilkos helyzetét leíró szövegrész is: Gyilkosnak lenni az intézményi hálózat bizonyos szabályainak felrúgását jelenti – a ragadozóként gyilkoló Tarzan nem nevezhető gyilkosnak (még akkor sem, ha embereket – négereket – öl meg): „Az a tény, hogy a gyilkolás örömet okozott neki és mosolyogva tudott ölni, nem tanúskodik veleszületett kegyetlenségről. Többnyire azért gyilkolt, hogy élelmet szerezzen (...)”. De úgy gyilkol már, mint egy ember (ennek ellenére mégsem gyilkos): „...ha férfi lenne, akkor néha csupán kedvtelésből is ölne, amit egyetlen állat sem csinál.” Gyilkossá éppen akkor válna, ha olyan embert ölne meg, aki az intézményi hálózatban, melynek maga Tarzan is részese lenne, foglana el egy meghatározott helyet. Ilyen például az az eset, amikor Jane kéri Tarzant, ne ölje meg Caulert: „Nem akarom, hogy gyilkossá válj.” A kannibalizmus kérdése a physis, a természeti világtörvény, a gyilkosság kérdése a nomos szemszögéből az intézményi hálózatban elfoglalt hely szerint ítéltetik meg.

Tarzan, aki a majmok társadalmában él, pontos helyet foglal el ebben a közösségben: családi kapcsolatai a klasszikus oidipuszi történetre emlékeztetnek. Ami az anyát illeti, „ennek a nagy, bozontos bestiának szentelte azt, ami, ha életben marad, az ő gyönyörű, fiatal anyját illette volna meg.” Megöli az apát, aki már örökre mostoha marad, Tublatát és annak inkarnációját, a saját „mostohatestvérét”, Térközt. Három „T”.

Tarzan szexuális vágyaival kapcsolatban a physis megint feltűnik: Tarzan, királyként, a majmok szexuális vitáiban szolgáltat igazságot, de ő maga nem áll be ebbe a csapatba (a majmok között nem is szerepel a vágy szubjektumaként). Ezzel a gesztussal utasítja el a zoofíliát, ami szerinte az ő nemzésében is szerepet játszott. Csak Jane iránt érez vágyat: „Olyan vágyat érzett a lány után, amit egyáltalán nem értett.”

A nomos akkor tűnik fel megint, amikor Tarzan az állatoktól az ember felé közeledést magyarázza: itt igen pontos leírását kapjuk a ruházat szemiotikus szerepének. A ruha ugyanis azt jelöli, aki az emberi nemhez tartozik: „Ezután elhatározta, hogy valamelyik négertől ellopja a ruháját, mert valami módon meg kell jelölnie az állattól az ember irányában történő fejlődését...” De ez a funkció a physishez kapcsolódik: önmaga emberként való megjelölésével eljut oda, s ezt már a fejezet címe is jelzi, ahol a „saját nemzetsége található”. A physis-nomos ellentétpár erősebb tagja ebben a szövegben a physis, ami annyit jelent, hogy a „majmok családjának” háttérbe kell szorulnia. Ez azonban, mint a különböző preferenciák összekeveredéséből is látható (egyszer a physis, máskor a nomos szerinti rend kerül előtérbe): lehetetlen. A könyv befejező részében éppen az ujjlenyomat (a hivatalos megítélés szerinti perdöntő bizonyíték) jelenti Tarzan lord Greystoke-kal való azonosítását; azt az identitást, s erről már beszéltünk, amelyet Tarzan (lovagiasságból, hogy Jane betarthassa a szavát és hozzámehessen Claytonhoz) visszautasít.

Arra a kérdésre, hogy – a szöveg belső logikája szerint – Tarzan személyiségéből mi köthető a majmokhoz, s mi az emberek rendjéhez, akkor adhatunk választ, ha megvizsgáljuk a szövegben a beszélt nyelv és az írás viszonyát. Ugyancsak fel kell vetni azt a kérdést, vajon a szöveg logikája szerint Tarzan átléphet-e a majmok világából az emberek világába, vagy eme átlépés miatt –még az aporiát is vállalva – meg kell sérteni a szöveg logikáját.

Abban a kunyhóban, amelyet Tarzan apja, lord Greystoke eszkábált és ahol a Kala kicsinyének csontvázát rejtő bölcső is található (Tarzan nem tudja, hogy ez az ő bölcsője és abban Kala kicsinye fekszik: szemtől szembe találkozik sorsa alakulásának egy másik lehetőségével), Tarzan talál egy ábécés- és olvasókönyvet is. Autodidaktaként megtanul olvasni egy olyan nyelven, amelyet nem beszél.

„Kezében ott volt az ábécéskönyv, kinyitva azon az oldalon, ahol egy hozzá hasonló kis majom képe volt, csakhogy a kis lény egész testét, az arca kivételével, furcsa, színes bőr borította, amelyet Tarzan kabátnak és nadrágnak vélt. A kép alatt három bogárszerű jel állt: BOY (fiú).

Aztán megfigyelte, hogy a szövegben, ugyanazon az oldalon, a három furcsa jel, ugyanabban a sorrendben, többször is ismétlődött.

És még valamit megértett, nevezetesen azt, hogy a lapokon aránylag kevés féle bogár volt, és hogy azok aztán gyakran ismétlődtek, néha csak önmagukban álltak, de többnyire mások is voltak mellettük.

Lassan forgatta az oldalakat, elnézegette a képeket és a szöveget, keresve benne a három jelből – b-o-y – összetett kombinációkat. És egyszer csak egy másik kis majomra bukkant, mellette egy furcsa, sakálra hasonlító négylábú állattal. A kép alatt ezt a felírást látta: A BOY AND A DOG (fiú és kutya).

Igen, megint itt volt az a három bogárka, amelyik mindig elkísérte a kis majmot.”

A nyelvnek ez a koncepciója a nyugati metafizikában igen gyakori motívum – a nyelv mint nomenklatúra. Ez a szavak és a dolgok viszonyán alapul – a szavak jelölik a dolgokat. Nézzünk csak néhány ilyen részletet: „Mikor a felnőttek megneveztek valamilyen tárgyat, s eközben feléje fordultak, láttam és megértettem, hogy a hangok, amelyeket kiadtak, azt a bizonyos tárgyat jelölik, mivel rá akarnak mutatni.” „Megállapítottam, hogy az emberek tagolt hangokkal fejezik ki a tapasztalataikat és az érzéseiket. Láttam, hogy a szavak néha mosolyt fakasztottak, máskor könnyekre fakasztották a hallgatókat. (...) Nagy erőfeszítés árán és hosszú idő múltán sikerült azonosítani még azoknak a dolgoknak a nevét is, amelyek a beszélgetés során a leggyakrabban fordultak elő: tűz, tej, kenyér és fa.” Az első idézet Ágoston vallomásaiból, a második Mary Shelley Frankenstein című regényéből való. Ágostonból Wittgenstein idéz Filozófiai vizsgálódásai elején és a szöveget így kommentálja: „Úgy tűnik, hogy ezek a szavak bizonyos elképzelést nyújtanak az emberi beszéd lényegéről. Mégpedig ezt: A beszéd szavai megnevezik a tárgyakat, a mondatok az ilyen megnevezéseket kötik össze. – A beszéd efféle elképzelésében fedezhetjük fel annak a gondolatnak a gyökerét, hogy minden egyes szó hordoz valamilyen jelentést. Ez a jelentés e szóhoz kötött. A szó mintegy helyettesíti azt a bizonyos tárgyat. (...) Mondhatni, hogy aki a nyelvtanulást így írja le, az mindenekelőtt az olyan főnevekre gondol, mint az „asztal”, a „szék”, a „kenyér” és a személynevekre, csak másodsorban a cselekvések és tulajdonságok megnevezéseire, a többi szófajt meg úgy veszi, hogy az majd valahogy kialakul.”⁵ Tarzan is épp így köti a grafikai jeleket a tárgyak képéhez, és ily módon „talál rá valahogy” a többi szófajra is: „A névelők, a kötőszók és a melléknevek jelentőségéről csak nagyon homályos elképzelései voltak.” A leveleiben azonban már ezeket is hibátlanul használja.

A nyelv „birtokbavételének” struktúrája Tarzan esetében megfelel a valóságnak az írott nyelv tanulásakor ugyanúgy, mint a beszélt nyelv elsajátításakor, amikor később franciául tanul: „D’Arnot ujjal mutogatott az egyes tárgyakra és franciául nevezte meg azokat...” Talán nem szükséges felsorolni minden nehézséget, ami a szavak jelentésének tételes kijelölésével járt együtt. Ha rámutatok egy tárgyra és azt „megnevezem”, akkor nem eléggé világos, hogy az elnevezés az egész tárgyra vonatkozik-e, vagy csak egy bizonyos részére vagy a színére, továbbá hogy egy bizonyos tárgyat neveztek-e meg így, vagy egy egész csoportot (s hogy milyen szabályok szerint különül el ez a csoport, mi az, ami még idetartozik és mi az, ami már nem).

Próbálkozzunk most meg a megértés azon deszkripciójával, amely Tarzant vezeti az olvasni tanulásban, és ami ennek a tanulásnak a feltétele.

Ahhoz, hogy Tarzan egyáltalán rákérdezhessen a „bogarak” egyes szekvenciáinak jelentésére (például a boy szekvenciára), először jelekként kell felfognia ezeket a „bogarakat”, vagyis írásnak kell őket tekinteni. Ezeknek a jeleknek az értelme még nem világos számára, de már tudja, hogy jelentéssel bíró jelekről van szó. Hogy a jelentésükre rákérdezhessen, előbb föl kell ismernie a jeleket. Bizonyos dolgokat mint jelölőket kell felfognia, hogy rákérdezhessen arra, mit is jelölnek.

Ahhoz azonban, hogy megérthesse ezeknek a „bogaraknak” a szekvenciáit mint jelölőket, valami kellett: éppen az, hogy ezek a jelek bizonyos képekhez tartoztak (a „boy” jelei egy fiú képéhez kapcsolódnak). Meg kell tehát elsődlegesen értenie a „bogarak” szekvenciájának a képekkel való összefüggését, ami referencia-kapcsolat (a „bogarak” szekvenciájának referense az, amit a kép ábrázol). Ha tehát Tarzan rákérdez a „bogarak” egyes szekvenciáinak jelentésére, akkor már előre döntött a jelentés jellegéről – ez a jelentés olyan, mint a referencia.

Itt van azonban egy újabb kényes mozzanat: a „bogarak” szekvenciáinak sora (az írás) a képek szekvenciáinak sorához kötődik – vagyis nem a referensekhez, hanem azok reprezentánsaihoz. Figyelemreméltó, hogy a reprezentáns kép mintegy összemosódik azzal, amit ábrázol (itt nem vesszük számításba az absztrakt képeket). A szöveg ezen a ponton a metafizikai hagyományok talajára téved, ahol a jelölt kiváltságot élvez a jelölővel szemben. (Ezt az elképzelésünket rombolják le azok a képek, amelyek ugyan nem mondanak le az ábrázolásról, mégis azt sugallják: „kép vagyok” – mint például Magritte képsorozata, az Emberi sors. Az ablakból nézünk egy tájat vagy az ajtóból nézzük a tengert, miközben a táj és a tenger úgy van megfestve, hogy egy részük kilóg az ablakból és az ajtókeretből. Egyáltalán mi az, ami nem kép?)

Ismét van itt egy bizonyos feltétel, amellyel a szöveg nem reflektáltan dolgozik – az ugyanis, hogy a kép a physis világába tartozik, hogy a kép nem kulturális kód (amelynek szabálya így hangzik: „ezen a kijelölt területen, bizonyos szabályok betartásával, ezt és ezt ábrázolom”.) Tarzan egészen természetesen olvassa el azt, amit itt a kép kódjának nevezek. Természetesen tudja, hogy a kép valamit ábrázol és ezt el is tudja olvasni.

Ha a kép kódjáról beszélek, nem csak egy bizonyos technika kódjára gondolok (tudni egy kép a perspektíváját leolvasni annyit jelent, hogy – többnyire öntudatlanul – birtokában vagyunk azoknak a szabályoknak, amelyek alapján kódolták: a távolabbi tárgy kisebb, mint a közelebbi), hanem arra is, hogy maga a kép, hogy annak foghassuk fel, óhatatlanul belép az érzékelés bizonyos kódjának játékába. Idézzünk fel egy részletet Ingarden egyik előadásából: „(Dobrowolski professzor) valamilyen vadakról beszélt, akik, ha eléjük teszünk valamit, amit mi képnek, festői alkotásnak nevezünk, nem látják meg benne, mit is ábrázol az a kép. Ez annyit jelent, hogy a színes foltok rendszere, ami számunkra a képet jelenti, számukra nem elegendő ahhoz, hogy megértsék belőle a dolgok láttatásának módját és emiatt nem is látják a képet. Ez csupán arról tanúskodik, hogy maguknak a színeknek a tiszta érzékelése nem elegendő ahhoz, hogy a képet ténylegesen lássuk.”⁶

Ha a „vad” Tarzan képes olvasni a képből, ez azt jelenti, hogy a szöveg logikája szerint a kép a physis hatókörébe tartozik, vagy esetleg, hogy Tarzan természetes módon birtokolja a kép kódjának leolvasási képességét (ha maga a kép kódot jelent), mégpedig annak a valaminek a segítségével, amit ez a szöveg „öröklött” képességnek nevez (ez önmagában is a physis tartományába tartozik).

Ahol a szöveg eltér a metafizikai hagyománytól: az Tarzan olvasni tanulása. Az angol írásbeliség, amelyet ez a hagyomány „fonetikusnak” ítél meg, mivel a beszélt nyelvből származik, amely a „jel jele” – Tarzan számára nem bír fonetikus jelleggel. Ez az írott nyelv tisztán grafikai jellegű (grafikai jelek rendszere, akárcsak az útjelző táblák esetében). Tarzan még sosem hallott valakit angolul beszélni és így nem is tudja, hogy ez az írás beszédhangokhoz kötődhet: elvégre itt a jelek a képekkel állnak kapcsolatban.

Tulajdonképpen itt nincs szó piktográfikus írásról: a „bogarak” szekvenciái és a képek közötti viszony önkényes. Ez a „Tarzan féle írás” önkényes és differenciált (az „1” „bogárka” abban különbözik a „k” „bogárkától”, hogy az utóbbin még két kis vonalka is van, ami mindkét jelnek az identitását megadja). Ez az írás az elemi egységek (grafémák) kombinációin nyugszik; ezek önmagukban nem jelentéshordozók: csak bizonyos meghatározott kölcsönös kombinációk esetében tesznek szert jelentésre.

Le kell tehát szögeznünk, hogy Tarzan szemiotikai rendszere két, egymáshoz nem kapcsolódó rendszerből tevődik össze: egyrészt a hang, a majmok rendszere (Tarzan a majmokkal majomnyelven beszél, azoknak nincs írásuk), másrészt ez az írásbeliség, az ember rendszere (Tarzan tud írni és olvasni angolul, viszont nem beszéli ezt a nyelvet).

Ennek a két rendszernek az összeütközését, összekapcsolhatatlanságát akkor figyelhetjük meg, amikor Tarzan a majmok előtt akarja igazolni emberi mivoltát:

„Nézzétek csak, mit tett Tarzan, a hatalmas gyilkos. Vajon közületek ki lett volna képes megölni valakit a numok népéből? Tarzan a legerősebb közületek, mert Tarzan nem majom. Tarzan...

Itt aztán elakadt Tarzan szava, mivel a majomnyelvből hiányzott a férfi szó, pedit Tarzan képes volt angolul leírni ezt a szót. Csak éppen kimondani nem tudta.”

Ezen a helyen tehát a szöveg következetesen tartja magát a két rendszer logikájához, amit maga hozott létre és a szabályhoz, amely ezt a logikát irányítja: az átjárhatatlanság szabályhoz.

Nézzük csak meg azonban azt a levelet, amelyet Tarzan később ír az embereknek:

„Ez itt Tarzan háza, a ragadozók és számos fekete férfi elpusztítójáé. Ne tegyél kárt a dolgokban, amik Tarzanhoz tartoznak. Tarzan figyel.

Tarzan a Majmok családjából.”

Tarzan leírja a nevét, amelyet a majmok – akiknek nincs írásuk – szóban adtak neki. Leírja ezt a nevet egy angol nyelvű levélben, amely hangok nélkül, csupán grafikai jelekből áll és az ember rendjéhez tartozik. Ezt a levelet soha senki sem írhatta és nem írta meg: a Tarzan név nem tartozik az írásbeliség rendjébe.

Ez az aporia nem véletlenül született, nem úgy, hogy kissé jobban odafigyelve ki lehetett volna hagyni a szövegből: Tarzannak alá kell írnia a levelét; aláírását az egész levélen otthagyja. Ez a levél nem egyéb, mint az ő nagy aláírása – a gesztusnak csupán az a célja, hogy hangsúlyozza a ház tulajdonjogát, amelybe jövevények látogatnak. Végül is az aláírás nem tartozik Tarzan szemiotikus írásrendszerébe (az ábécéskönyv soha senkit sem tanít meg arra, hogyan írja le a saját nevét, amely nincs benne ebben a könyvben). Tarzan aláírás nélküli ember, a nevét, amelyet alá akart írni, csupán elkiabálhatja.

Ezek után a jövevények nem szereznek tudomást Tarzan kettős identitásáról: „Látszik, hogy beszél angolul” – mondja a fiatal férfi Tarzan levelének elolvasása után – összhangban a metafizikai hagyománnyal, amely szerint az írás a beszélt nyelvből ered. jane számára két emberről van szó: létezik egy Tarzan, aki leveleket ír neki (tehát beszél is) angolul, aztán van az a bizonyos „erdei isten”, aki nem beszél angolul (így nem is írhat angol leveleket).

Csakis ez az aporia teszi lehetővé Tarzan számára, hogy átlépjen a majmok rendjéből az emberek rendjébe; a Tarzan név hangalakja behatol az írásba, amely nem fonetikus, és éppen ezzel a gesztussal erősödik meg az írással szemben a hang kiváltságos pozíciója: végeredményben az írásnak muszáj fonetikusnak, a beszédből eredőnek lennie, hogy megjelenhessen benne a Tarzan szó és a majom képes legyen írni.

Ez az átjárhatatlanság azonban enyhébb, mediatizált formájában továbbra is megmarad: Tarzan nem tanul meg angolul beszélni (úgy, ahogyan ír), viszont elsajátítja a francia nyelvet. Itt megint kettéválik a beszéd és az írás rendje – azért beszélek mediatizálásról, mivel már mindkettő az emberi rendbe tartozik.

Hogy végül Jane elutasítja Tarzant, az éppen ennek az átjárhatatlanságnak tudható be: „Ki volt? Kik voltak a szülei? A neve is rejtélyes eredetét bizonyítja. Valójában nem is volt rendes neve.”

Függelék: aláírás és azonosságtudat

„Az aláírás nélküli férfi” újabb eszmefuttatásokra provokál. Az aláírásnak (szignatúrának) mindig csak egy intézményi hálózat, egy meghatározott kód – tehát a nomos rendjében van érvénye.

Az aláírás kultúrájában élek, ami azt jelenti, hogy már igen sokat aláírtam. Egy aláírással egy büntetőeljárás szubjektumává válhatok, szubjektummá, akitől kérnek valamit, akinek helyt kell állnia egy bizonyos kapcsolatban, szubjektummá, aki „eladja magát”.

Mások aláírása dönt arról, hogy mi vagyok: őrült, gonosztevő vagy irodalomtudós – tulajdonos vagy adós. A szubjektum struktúrája, amilyené az aláírás kultúrája tesz engem, a fundamentális adós struktúrája. Csak ez a struktúra teszi lehetővé, hogy valakinek adósa legyek, hogy követelhessenek tőlem valamit. Potenciális adós vagyok.

Az ellenőrzőkönyvben hamisított aláírások és elsősorban a szülők, a felnőttek aláírásának utánzása kapcsán nyert tapasztalatok lehetővé tették, hogy most kétfajta aláírással rendelkezzem: az egyik apám aláírásának utánzata (nagy, nyomtatott H-val), a másik anyám aláírásának az utánzata (írott, megtört H betűvel). Ezen két aláírás közül egyik sem nevezhető privilegizáltnak, miközben az én eredeti aláírásom csak (állandóan ismételt) utánzat.

Mindezek ellenére – a grafológia állítása szerint – csupán egyetlen fajta aláírásom és kézírásom lehet. Bármennyire is igyekszem megváltoztatni, csak a legfelszínesebb jegyeiben tehetem meg – az írás nagysága, a kis, a nagy és a közepes betűk közötti különbség hangsúlyozása; viszont minden elárul, ami öntudatlan: az összekötő vonalak, az ékezetek feltevési módja, az írás által betöltött terület, az írás tempója (minél inkább meg akarom változtatni az írásomat, annál lassabban fogok írni), a szóközök stb. A kézírásom olyan, mint az ujjlenyomatom (jogi eljárásban mindkettő bizonyító erővel bír).

A kézírásom szükségszerűen összeköttetésben áll a testemmel: ha közjegyző által hitelesített aláírásra van szükségem, akkor az illetékes személy a kezemet nézi, azt, hogyan vezetem a papíron a tollat. A testem a kezem által, a toll segítségével húzza a vonásokat a papírra. Kultúránkban a szignatúra intézménye doktor Faustus gesztusából ered, aki a saját vérével írja alá az ördöggel kötött szerződést. Kultúránkban az aláírást – mivel szükségszerűen kapcsolatban áll a testtel, ami a léleké – úgy tekintik, mintha folyton vérrel írnánk alá.

Ezért válik az aláírás az etikai tapasztalat területévé: lényegében etikai vezetésről és cselekvésről van szó. Ha valamit aláírok, etikai aktus szereplőjévé válok, ami az etikai kód szerint döntést, korlátozást, tettet és értékelést jelent. Az aláírás a beszéd bizonyos fajtája – például aláírással kötelezem magam egy bizonyos pénzösszeg visszatérítésére. Ha egy bizonyos rendszerrel szembeni hűségemet bizonyítom az aláírásommal, akkor olyan cselekedetet hajtok végre, amellyel – nevem súlyával (ha van némi súlya a nevemnek) – támogatom ezt a rendszert, alávetem magam neki, feláldozom számára a jellememet (a jellem ugyanis olyasvalami, mint a kultúra, amelyben felnőttem).

Mindezek a kapcsolatok – aláírások és azonosságtudatok (az aláírás azonos velem), a beszédaktus rögzítése és az etikai tapasztalat, a tinta és a vér, testem és a papíron húzott vonalak – szükségszerűek, természetesek és szubsztanciálisak (mindez „magából a dologból”, a kézírásból ered), tehát a physis, a természeti törvény hatósugarába tartozóak. Na de éppen az intézményi hálózat, az aláírás kultúrája, a kód, a nomos az, ami oda utalja őket.

Lehet, hogy az irodalomtudománynak az a bizonyos irányzata, amely, igen jellemzően, „az író sajátos írásmódjáról”, „egyéni stílusáról” beszél, s éppen ebbe a logikába illeszkedik be, abba a kódba, amely a tollat tartó kéz és a toll által húzott vonalak közti természetes viszonyt, a lélek (amely ír) és a test (ami feljegyez) kapcsolatát veszi alapul – végre döntésre kell jusson a kompetencia kérdésében, ahogy ez hajdanán a szemiotika és a lingvisztika esetében történt. Arról van szó, hogy vajon a grafológia, amely az attribúciós kritika része, beletartozik-e az irodalomtudományba, vagy az irodalomtudomány tulajdonképpen alkalmazott grafológia.

Jegyzetek

1.  A következő kiadás szerint idézek: Románové knihovny v Prahe 1920, 26. kötet.

2. Yves Bertherat: Freud z Lacanem, czyli náuka i psychoanalityk, in. Wiek XX –przekroje, Krakow 1991, 95. old.

3. G. Ch. Spivak: Translator’s Preface, in: J. Derridá: Of Grammatology, The Johns Hopkins University Press 1976, lxv o.

4. J. Derrida: Sémiologie a gramatologie, in: u.a., Texty k dekonstrukci, Bratislava 1993, 33. old.

5. L. Wittgenstein: Filozofická zkoumání, Filosofický ústav AV ČR. 1993. 13. old.; M. Shelley: Frankenstein, Tatran 1969, 84. old.

6. R. Ingarden: Wyklady i dyskusje z estetyki, Warszawa 1981, 295. old.