Kukorelly Endre

A fénykép üres. Két halott, vagyis még nem, mégis azok már, egy fiú meg egy lány, nem túl sokára meg fognak halni. A fiú épp a karjához kap, nem tudni, miért, mintha a trikója ujját hajtaná fel, a lány egy cigaretta-automata tükre előtt illegeti magát. Nagyon erősen halálközeli, egykedvű, rosszkedvű, üres kép. Minden efféle mögött, rossz kedv, unalom és kedvetlenség mögött a halál van, ez valószínűleg ennyire egyszerű. Látszik rajtuk, hogy meg fognak halni. A halál elveszi a kedvet, kivonja és felszívja, mint az orvosi fecskendő a vért.

A fényképen látható két gyerek most mindjárt a többiek után indul, a sietősen igyekvő nő után a kijárat felé, és utolsóként lépnek föl a Koppenhágából Malmőbe tartó átkelőhajóra, vagy mit tudom én, hogy pont utolsónak-e. A fiúnak nincs különösebben kedve az egészhez, aztán mégis hagyja magát, nem is rábeszélni, mert nem a lány beszéli rá, hanem az unalom beszél, csak az unalom. Megy, mert maradni sincs kedve és oka. Megveszik a jegyeket, nagyjából az utolsó pillanatban, a lány még megnézi magát a tükörben, aztán a többi utas után indulnak. Leszaladnak egy szűk, fém csigalépcsőn a legalsó szintre, itt a legcsekélyebb a hajó kilengése, a lány ugyanis a hullámveréstől, a legkisebb imbolygástól is hamar rosszul lesz. Nem hamar, hanem azonnal. Nem rosszul lesz, csak hányni kezd, de ez nem rossz neki, hanem jó, jó fájdalom, többé-kevésbé ezért is hajóznak át Malmőbe, ahol egyébként semmi dolguk sincs. Alig lépnek a fedélzetre, a lány már érzi a hatást, sietniük kell lefelé, hogy minél tovább vissza tudja tartani a rohamot. Kicsit késik az indulás, állítólag valami baj történt a raktérben, szivárog a víz, vagy mi, nem vészes állítólag.

Nem vész, mondogatják egymásnak az utasok. Az egyik magyaráz, néhányan hallgatják, aztán mondják tovább.

Az ilyesmit nemigen lehet megérteni, mármint azt, hogy honnan tudják egyesek, honnét veszik azt, amiről beszélnek. Mert mindig akadnak, minden helyzetben vannak olyanok, akik azonnal tudják, eleve tudnak mindent, és az látszik is rajtuk. Az ilyeneket szoktuk körülvenni és hallgatni, már gyerekkorukban körbeálljuk, bámuljuk, mert mintha tényleg tudnának egy-s-más nem igazán tudhatót, és ez így marad, amíg csak be nem végzik ők is, hogy akkor, némileg furcsállkodva azon, hogy ez velük megeshet, majd utoljára álljuk körbe őket. Hogy odaát majd megvizsgálják azt a hibát, mondja az az ember, este kijavítják a kikötői szervizben, ezt így szokták, most túl meleg volna hozzá, meg aztán túl sokan is akarnak, nem lehet megérteni, hogy miért, az ilyesmit ő egyáltalán nem érti meg, Koppenhágából Malmőbe hajókázni. Vagy vissza. Reggel ide, és most, kora délután, körülbelül a legnagyobb melegben, visszafelé. Lassacskán aztán már mindenki tud mindent, pedig a késés okát nem mondják be. Valami dühítően megnyugtató, kissé recsegős zenét nyomatnak, de amikor végre odébb mozdul a rakpart, a szám közepén kikapcsolják.

Ez jó. Jó lesz, erős szél van, dobálja a hajótestet. A fiú és a lány most belépnek az alsó fedélzet egyik női vécéjébe, a lány lerántja magáról a bugyiját, a cipője orrával lebillenti a fedelet, ráül, kigombolja a fiú nadrágját, szopni kezd, aztán amikor érzi, hogy nem bírja tovább visszatartani, megfordul, előredől, a kagylóra támaszkodik. Basznak. A lány pedig telehányja a vécékagylót. Akkor a fiú az egyre erősebb hullámzástól dülöngélve kimegy az előtérbe, megmossa az arcát, a fejét a csap alá tartja.

Amikor a hajó lassan a jobb oldalára dől, a nyitva felejtett ajtó nagy zajjal csapódik a mosdó falához.

A fiú ahogy fölemelkedik, megtántorodik, a tükörnek esik. Valahogy eltolja magát, most érzi csak, hogy milyen furcsán, hogy ferdén van minden, és nem a hullámzástól, mert nem áll vissza a ferdeség, nem süllyed, ahogy kellene, az ellenkező irányba, hanem abban a helyzetben marad. Aztán kivágódik az ajtó, és a tengervíz úgy zúdul az előtérbe, úgy zuhog át, visszacsapja a fiút a falhoz, mintha tényleg volna, pedig nem olyan biztos, hogy van, mintha volna erő, amely végképp különválaszt mindent, minden dolgot egymástól is el, üres erő, a dolgokat külön és engem külön.

El.

Ettől a valamitől itt, a lődörgéstől, széltől, meredeken zuhanó napfénytől, a víz szagától, túlságosan jó reggeliktől, másoktól, bárki mástól, a saját fölösleges és elintézhetetlen dolgaimtól, az igyekezettől, áhítozástól és az unalomtól, az ilyesmi illatozó, kirakatokat bámuló, nagyon okos lányoktól, az anyám kérdéseitől, kérdéstől és felelettől, a leghülyébb, a reménytelenül hülye feleleteimtől. Egy délutáni ébredéstől, túlzottan telezsúfolt álmokból való felébredéstől tényleg el.

(1997)