Agyagcsónak

tavak csak az öröklétben vannak

Rilke

1.

Az egy helyre zsúfolt kínzóeszközök látványa legelőször persze a fájdalom iszonyát és a purgatóriumi szertartások erkölcsét idézi fel, a megfeketedett, simára koptatott faalkatrészekből ez sugárzik. A Halál körüli intim sürgölődés és nyilvános ünnepély képe a középkor jellemző tárgyi valóságát: templomtereket, tömlöcöket, felvonulásokat – a jóvátétel kegyetlen külsőségeit sodorja magával. Majd grimaszoló arcok, kicsavarodott végtagok, elcsukló vagy eszelősen hadaró hangok emlékeit, melyeket mi rendszerint saját vonásainkkal, testrészeinkkel és hangunkkal helyettesítünk. Amint elszabadul képzeletünk, fölszabadul a történelmi idő. Hiába a múzeumi környezet: testünk borzongva, lemeztelenítve áll a brutális találékonyság műremekei előtt, s minden idegszálával a kín lehetséges fokait és módjait ízlelgeti. Nincs távolság. Az átélt gyötrelem megszemélyesíti a történelmet. Nem a hús megtagadásának középkori gyakorlata a félelemkeltő, nem a mennyei szellemlét üdvössége a halandóság kárára, hiszen az vallási áhítatból fakad, hanem a hús lassú szétbontásának művészete, ez a különleges anatómiai kíváncsiság. Egyes eszközök finoman, nagy elővigyázattal, mint könnyű ujjak szirmaitól a virágot, úgy fosztják meg a testet kiterjedésétől. Szinte sejtenként lobbantják át a bűnös húst egy tisztább éterbe, ahol új, teremtőjéhez méltóbb lénnyé állhat össze lassacskán, eonok kitartásával.

A figyelmes szemlélőnek azonban más tanulságokkal is szolgálhat a tortúramúzeum. A kalodák és szégyenkalitkák, a kerékre kötözött ember monotóniája a tűz fölött, az áll és a gége közé peckelt kettős villa, mely a kifeszített fej lankadásával a torkot és a nyelvet egyszerre döfi át; a fagúla, talán mind közül a legrettenetesebb, rosszabb a karóba húzásnál, a nyelőcsövön hátulról áthajtott, srófra járó vastüske, a nyújtópadok, a szöges, izzó trónok, horgok, tépőfogók, csontrepesztő szerszámok mind arra a legrettenetesebb pillanatra hívják fel a figyelmet, amely a fájdalmat közvetlenül megelőzi. Ennek a pillanatnak a tágassága az igazi borzalom: a befúródás, a bezáródás, a megperzselődés előpillanata és önkívülete, amikor a fém hidege először ér a bőrhöz, amikor a satupofák csikorogni kezdenek, amikor létrát támasztanak a szűk térhez, melyben éhen fogsz pusztulni. A pillanat tágasságában benne van az elkövetkező tortúra teljes gyalázata.

Önkívület.

Amikor bejelentkezik a fájdalom.

Mert a nemezis irgalmatlan leegyszerűsítésénél, az áruló test tisztátalanságának és a Halál előtti megszégyenítésnél is kegyetlenebb a gyilkos merevség szétfolyó perce. Az éjszaka az olajfák hegyén: az utolsó méltóság és az elállatiasodás közötti rés, amelybe múlt és jövő egyformán beleroskad, száműzve saját személyiségéből a kínzásra várakozót. A két állapot között nincs átkelés. Iszony tolul az öntudat helyére, amint a pokol jogait kisajátító hóhérlegények készülődése betölti az érzékeket: és valaki más vergődik a fájdalom dimenziójában, akinek a halál groteszk világa parancsol.

Ez a legborzasztóbb. A legnagyobb kín a mozdulatlanság kínja. Hogy a végrehajtó és bűnös között meginduló testi dialógus, a maga mindenre kiterjedő alaposságával majd a gondoskodás karikatúrája lesz. A vallatás vagy megtorlás megkívánja a fölajánlkozó lelket: a bűnbánat, a vallomás bensőségét, és a hálát az igazságszolgáltatás gyógyító ragaszkodásáért. Ám a mozdulatlanság a létautonómia végpontja. Szakadás a létben. Az áldozat eltéved az önkívületi időben, személyisége és megalázása közé feszítve semmisíti meg a mozdulatlanság gyötrelme. S aki az időben téved el, annak széthullik a tudata. Nincs vallomás, mert nincsenek átkelések. A kínzásnak nincs aletheiája, nem tár föl semmit, mert a folyó túloldaláról érkező kései válaszok már a másik lélektől erednek, aki lassan elfedi magát halálában. Aki már befelé fordult, és nem beszél az igazságról, hiszen nem is beszélhetne: létezése rohamosan hullik ki emlékezetéből.

S ha nincsenek hidak, hazatalálás és befejezettség sincsen, csak kiszolgáltatottság, kettős fantomlét és végtelen bolyongás – mindez egyetlen pillanatban. A mozdulatlanság a halál tapasztalata; ez a villanás, ez a rettenetesre, döbbentre tágult pillanat pusztít tökéletesen. Az áldozat utakat keres a büntetés előtti időbe és utakat a megoldó halálba: az idill vagy a remény nyugalmába, ám az álló idő kilátástalansága elfojtja az indulásokat. És ha utána élve és eszénél marad is, vége minden eddiginek. Egyszer s mindenkorra lefékezték, de elevensége továbbmozog, hogy egy halom hús iszonyát hagyja maga mögött. Kikészítették, mint egy darab bőrt, csak a megmunkálóra kell várnia. Az iszony fölfalja a neveket. A kínnak nincs poétikája.

Tehetetlen, dermedt várakozás a behatoló gonosz szexualitására: e pillanat iszonyát érezzük a középkori kínzóeszközökből sugározni.

2.

Korán kell indulni, mindig a legkorábban. Amikor folyékony fémek gőze a levegőben és lassú fölneszelés, készülődés, újraformálódás, amikor az idő még csak lehetőség, önmaga forrása. Így nem mulasztod el a kora hajnal mellbevágó szimbolizmusát, se a röpke pillanatot, melyben az évszakok egymásba csomósodva vannak jelen: a fák tövénél az ősz, a forduló szélben a nyár, tavasz a szagokban, tél az állathangok közötti szünetekben. Ilyenkor láthatod, hogy a hajnal valóban izgatott galambraj, és a szemed, a szemünk gyűjtőlencse, amely fölfogja megújult ürességünket.

Mindig ilyenkor kell elindulni.

Ha már fölver az éhség, és végre hajadban is fölfedezted halál-emblémáidat, gyöngéd hús éjszakai szaga bőrödön, és szép, démoni jelenlét mindenfelé. Útnak indulsz.

Nyomozás és elhallgatás, megsokszorozódás és lesoványodás, üldözés és rejtőzködés, az egyenes és az örvény szimbolikájának ellentéte tartja fenn az útonlétet. Mindig két mozgó végpont között, mindig távolodóban, mindig meseszerűen. Utazások legendái, könyvhősök nyugtalansága és besüppedt szellemi tájak útvonalai gyorsítják létezésedet. Kiszakadsz a papírból, megszöksz, mert déli szagok törnek rád. Kivonulás a könyvtárból. Elrugaszkodás. Ahogy Bunyan zarándoka a Pusztulás Városát, úgy hagyod magad mögött állomásaidat, menekülsz, rettegve minden lassító vagy megakasztó hely szellemétől: az elindulásokat az exodus hevessége, és az előrehaladás, a progress reményei kísérik. És Odüsszeusz. És Dante útjai. És Gulliver intellektuális hányattatása és Rimbaud levelei. Távolságok. A meghívás és úti kényszer: az utazás mákonya a körkörös, a visszahajló vagy a homályba vesző utak benyomásaiból erjed, amelyek átjárják és megtermékenyítik az utazó alkalmazkodó képzeletét. A képek, a szertartások, a történetek titkai iránti emésztő vágy tüzel újra és újra mozgásba lendülni. Nem a felfedezés átfogó és külsőséges tájszemléletére, nem földrajzi újdonságokra, hanem a megfejtés személyes bensőségére áhítozol. Veszteglő karavánok képének aprólékos részletei: szőnyegrojtok, burnuszráncok, állattestek színes mozaikjai; zsúfolt báltermek fülledt és nyugtalanító szagkáosza, náderdők szinesztéziája, arcok eposzai sodornak magukkal. Habzsolod a jeleneteket, ígéretes műalkotásként szemléled a legtorzabb alakú fatörzseket vagy egész tájakat, mint egy kiállításon, idegenek beszélgetésébe tolakszol, szimatolsz, hallgatózol, kémlelsz. A kókuszdió a tornácon Lautréamont gróf legszebb álmait valósítja meg. Ha észreveszed.

Érzéki szenvedély.

Mozart Don Juanját az érzéki zsenialitás hősének: olyan lényeg megtestesítőjének ábrázolja Kierkegaard, amit csak a zene időt tagadó és megfoghatatlan jelentéseket föltáró hullámzása képes közvetíteni. Don Juan útja asszonyi testek gyönyörei között vezet, útja a hűtlenség és hedonizmus diadalmenete – de nem csak ennyi. Erotikus bolyongás ez, a csábítás odüsszeiája. Zenében végtelenített szerelem, amely a szó szellemi elvontságának elutasításával a teljes érzéki létezés démoni hatalmát kínálja hősének. Démoni erőt. Egy végtelen szerelmeskedéshez.

A szó elvontságából a teljesülés felé. Don Juan nem pusztán az érzékiség, hanem az érzékelés zsenije is: léte halálosan szenzitív természeti démonizmus. Az útonlét a csábítás művészete is: a természet, a külvilág női lényének, formáinak, nőlidérceinek és női testiségének mohó kutatása, összegyűjtése, megfiatalítása. Nő-természet. Az utazó a nőiesre hangolja érzékeit, máskülönben beleszáradna egyneműsége makacs korlátoltságába, ebbe a kínos mozdulatlanságba. A szemed, a szemünk gyűjtőlencse: rajzos ívű lábfejek, gazdag combok, pelyhes nyakszirtek tükröződnek bennük. A világ rejtett formái. Ami jelent valamit számodra, női hangon hívja fel magára figyelmedet.

Zenei hangok és hangulatok. Az utazás szikárrá teszi az izmokat és gyönyörre oktat. Koplalsz. Látomásaid vannak. Érintkezel. Elhagyott szeretők mögötted a domboldalak. Asszonáncok. Országrészek uralkodó színei keverednek benned. A benyomások csillapíthatatlan mániájában, e szeszélyes impresszionizmusban már a szilénoszlényűek érzékiségével pillantasz létezésed történetébe. S eközben utazó magányodra ébredsz.

Szilénoszkeselyű.

Don Juan érzékiségének medre a zene, az időnek: a történelemnek és személyes létezésed idejének a gyönyörködés szenvedélye. Noha óriási a kísértés: idők zúdulnak rád mindenfelől, s a menedékek kétes biztonságával traktálnak, te mégis saját történetedben próbálsz mozogni, szabadon és fesztelenül, mint szatírok az elvadult kertekben. Mert csak személyes történelem van, ez a nagy titok, ez utad tapasztalata. Léttörténeted hangulatok története. Az útonlét hangulatokig finomított történelem-látást fejleszt ki benned, amely az utazást az idő elsajátításának és kisajátításának követelményévé teszi. Gyönyör és idő könyörtelenül egymásba fonódnak.

Így csábító vagy és az érzékiség eszelőse, aki vízióiból rajzolt térképein tájékozódik; zarándok, aki a csömör Szodomájából menekülve mindig csak Gomora buja falait látja maga előtt. És idő-fejtő vagy, léttörténész, és a hűtlenség szerzetese, a távozás művésze, a százarcú szilénosz, aki arcaival fizet mozgékonysága kegyelméért, örök átváltozó és démoni zsaroló, kegyenc és nyers nemi vágy.

És Ama’usumgalanna.

3.

Olykor Ama’usumgalanna vagy, a pásztor.

Kitisztult vándorarcok. A folyamvölgyi királyportrék tekintetéből áramló időtlen, kemény jelen és a lazúrkő-istenvilág ibolyakék ragyogása elűzi a homályt a sumér mitológiából. De nem a költészetet. Az első arc: a pásztor. A pásztor, aki vagy: Dumuzi is porfírtestű, porcelánkék szemű, homokkő ábrándú szobor. Kéjszobor. Fénylő húsával és kecses sumér férfipompájával a mezopotámiai mítoszok legérzékibb istenalakja. Minden elem, minden istennő vágya Dumuzi körül csapong, akinek neve: Élet-Serkentő. Akinek fénye: emberfeletti erotika.

Ám Dumuzi férfiasságából hiányzik a hősiesség ruganyos erőszakossága: ő pásztor, nem hérosz. Szelíd termékenysége többnyire beéri azzal, hogy vágyat ébreszthet és beteljesülést adhat, egyszerűen, miként vajat vagy sajtot adna az akolból; s nem támadó lendület vezeti, nem csalódottság, mint Etanát, Enkidut. Vagy Gilgamest, aki rettenetes halálfélelmében számtalanszor sérti meg a világrendet, hogy a halhatatlanság füvét megkaparinthassa. Dumuzi a gyönyör ura és szolgája. Aláveti magát, szolgál hűségesen, mert a gyönyörökben dúskálva egylényegű akar lenni a legerősebb istenek erotikus látomásaival.

Bukolikus nyugalmát időről időre becsvágy felhőzi, mely kevélyebb, éhesebb és nyugtalanabb, mint a természetisteneké. Termékenysége egyszersmind ördögi érzékiség: nem pusztán a legkétesebb nőistennek: Inninnek, az Égi Szajhának a szeretője és a juhok nemzőereje ő, de mitikus kalandor és látnók is. A kozmikus törvények kísértője és a halálközelség tragikus látnoka. Több egyszerű természet-istennél, sőt, Dumuzi természet-ellenes isten valójában, hiszen haláláig kétségbeesetten próbálja cáfolni a létébe gázoló természeti-alvilági folyamatokat. Nem hős, mert a körből egy pillanatra sem tud kilépni – nem hős, csupán ideges áldozat. Egy mítoszban a Viharfelhő és a Villámlás támadják s ölik meg a pásztort karámja mellett. A következő történetben pedig már maga Innin űzi pusztulásba: balszerencsés pokoljárása után szeretőjére uszítja az alvilági démonokat, hogy maga helyett halotti zálogul adja. Dumuzi a természet üldözöttje: amikor nem szerelmeskedik éppen, folyton szökésben van. Innin dühe elől szökve, halogatva a végzetet halálosan kiélesedett érzékű isten lesz, saját erotikus hatalmának üldözöttje; és amikor a nyomában loholó szörnyek elkapják, megkínozzák, majd a mélybe cipelik, kibukik léttörténetéből, és végtelen, körkörös vándorútra tér. Léte recitált létté sorvad.

Mindez könnyelműségének következménye: a pásztor vallási kalandor. Hazárdírózik, mint Don Juan: amíg Innin horogra akasztva kínlódik a vissza-nem-térés országában, Dumuzi a tőle ellesett érzékiséggel és hűtlenséggel tobzódik új szeretői között. Csábít és a Sorssal packázik. A fönti világfi semmibe veszi a lent rekedt, kiszáradt Ősgyönyör szenvedéseit. Érzéki kalandor. Elsajátítva Innin bonyolult szajhalényét, ráébred arra, hogy mit érezhetnek az istennők szerelmeskedés közben. Arra, amit csak a zene tud kifejezni.

Futnia kell hát, hiszen buja Prométheuszként a gyönyör legistenibb lényegét próbálta ellopni, ám Innin, miután az istenek megszöktetik az Alvilágból, ahol telhetetlen, újabb hódoltságokra vadászó kacérsága miatt bűnhődött, ezt a határsértést már nem tűri el. Kegyetlenül, hallatlan női cinizmussal maga rendeli a Sorsot, hogy a pásztort legdelejesebb férfiassága csúcsán tegye éber-halottá.

Ama’usumgalanna erotikus zsenialitása a halálközelségre finomodik: menekülés közben halált álmodik, vizionál minden pillanatban. A rettenetes mozdulatlanság közelítő kínját észleli látomásaiban:

Nővérem, ha felmégy a dombra,

szemed emeld fel:

Vajon a Gonosz jön-e, akit gyűlöl minden ember

Vele, úgy-e, a kínzófa, a hátat megkötözni? –

nincs, aki megoldaná!

Az alvilági dermedtség iszonya és a körkörös vándorutak reménytelensége elől szökik. Virraszt, fülel, mocsárba bújik, de elárulják, végül Innin szemét reá emelte, a halál szemét. Mitikus kalandorságának a legerősebb mitikus erő: maga a megfellebbezhetetlen Sors vet véget, a Sors ítéli alvilági börtönre, fosztja meg múltjától és jövőjétől, mikor a félhalál jelen idejébe fagyasztja. Dumuzi nem tudja kijátszani a végzetet, mert az egy bosszúálló istennőnek engedelmeskedik. És az istennői bosszú, úgy tűnik, kifinomultabb még a halálfélelménél is. A szerelmi izgalom istenéből halotti vándorlások kísértete lesz: Dumuzi a fölpeckelt áll, a lékelésre várakozó torok, az elgyengült test, amelyen a hóhér hosszan pihenteti a kezét, mielőtt munkához látna.

Nem adatik meg neki a sumér halál tökéletes kilátástalansága, mert félévenként visszatérhet a földi létbe, mert soha nem hal meg teljesen. Fél év halálközeli élet, fél év halál. Mindig éreznie kell elvesztett ragyogását. Félévenként átélni a pillanatot, amely rohamosan tágulva bekebelez kínzót és megkínzandót, hajdani érzékiséget és az alvilági lét idiotizmusát. A pillanatot, mely az ismétlés kíméletlen rendjében éppen a visszalépés, az újjászületés ellehetetlenülését hordozza. A magyarázók szerint ő az örökké visszatérő élet szimbóluma. Pedig nem: a csalóka halálé. Nem tél és tavasz, Dumuzi tél és nyár, az éles váltakozások vándora. E váltakozások között a halál tapasztalata lebeg: nincs átmenet. Körbeforgó kettős létezés van. Dumuzi ideje: dermedt mítoszidő és halálidő, útja: a soha-vissza-nem-térés, kínja: az utazó legnagyobb gyötrelme, a megtorpanás. Isteni tudatát a halál lazúrkék folyója szeli ketté, amelyen csak a gyászdalok emlékeztető dallamai ívelnek át.

És Goldmund.

Olykor Goldmund vagy, a vágáns művész. A második arc: kilépés a mozdulatlanságból.

Hesse könyve ragályos mű, mint Krúdy történetei vagy az ókori eposzszövegek, mert a regény atmoszférája menthetetlenül ösztöneidbe hatol. Beidegződik. Goldmund nem pusztán rokonszenves figura, hanem szuggesztív hős. Egy regényalak valódi bűvereje több annál, hogy be tud csalogatni fikciós világába, és annak érvényességét kis időre rád is kényszeríti: az igazi hős kilép a könyvből, és odakint terjeszti emberfeletti dimenzióit. Az igazi hős katartikus, nem pedig retorikus alkat. Mint Goldmund.

Az útonlét alsó, mitikus körén a mozdulatlanság és az üresség gyötrelmeit éled át. A sorsérzés klausztrofóbiáját. Az alsó kör a hajnal előtti sötétség időszaka, az elindulás előtti idő. Dumuzinak a női természet kacérsága gyilkos tapasztalat: a nő a terméketlenség fúriája, a halál csábítása.

Míg Goldmund tapasztalata ez: minden asszony szép és boldogító lehet, minden asszonynak titka és varázsa van, amely ha megnyílik, üdvösséget ad. Mikor ifjúkorában útra kel, mert sekélyesnek találja a kolostori erkölcs szigorát és megalapozatlannak a világból kivonult észemberek hitét, a rajongó vallásos művész fordít hátat a logika elvontságának. Az érzéki fanatikus a mozdulatlanságnak. Utazásai kísérletek, művészi vázlatok. Útjainak anyaga, teste van. Ama’usumgalanna távlatai mitikus általánosságban lebegnek, szimbolikus utak, amelyeknek kozmikus erők az összetevői. Neki azonban valóságos látványokra van szüksége. Testének-képzeletének anyagába épülnek be az országutak, a tájak egyetlen nagy látomását gazdagítják. Tenyerébe veszi, latolgatja, megéli a külvilágot. A második kör a belefeledkezés, a művészi ámulat, a háborítatlan mozgékonyság köre. Goldmund nem szűnő szomjúsággal bolyong, mert újra és újra útnak indítja a kifejezhetetlen asszonyi szépség mélységes titka, a női arc belső varázsa. Arcokat, mozdulatokat, eltévedt-eltévelyedett pillantásokat keres, amelyekben a vágy öntudatlan szépségét halálfélelem sokszorozza meg. A közeledő halál összekavarja a vonásokat: esztétikai zavart kelt, letépi a létezés maszkjait. Goldmund asszonyi arcok lelkét gyűjti, a halál jeleit a vonásokban: szeretői vérszomjas, haldokló, gőgös-szerelmes, rideg, fintorgó, adakozó és lemondó arcait, hogy élete, vándorlásai célját velük teljesíthesse be: megformázza az egyetlen, a legeszmeibben érzéki Istenanya-Ősanya képmást.

Képek.

Amíg a pásztoristen végtelen jelenében bolyong, Goldmund elveszett múltját hajszolva, csak a jövőnek él. A jövő felé vágyódásban reked.

A megfejtett és bevésett arcok felett ott lebegnek az elfelejtett anyai világ pogány-szerelmes, vad és halálosan gyűrűző hangulatai. Egy, a múltnál is régebbi arc: iránytűje útjai során. Az Anyáé. Az Egyetlen Arckép. Ennek az elmosódott képnek a részleteit próbálja csavargásai közben felidézni és újra összeállítani, alapos, művészi mohósággal, egy folyton rászegeződő pillantás tüzében. Goldmund feloldja magát a szeretett nők gyönyörében; erotikus megszállottsága csak a világ legnőiesebb formáit érzékeli. Szerelmeskedései megnyitják lényét (mint Dumuzit az iszony), hogy metafizikus biztonsággal táruljanak föl előtte halál és gyönyör legtisztább összefüggései. A halálfélelem szerelmi-szellemi titka. A csábított csábítása ez: az őt sakkban tartó női őslényeg, a földanya kettős világa, amelyben szajhaság és odaadás, termékenység és dögvész, gúny és a legforróbb bálványozás egyszerre vannak jelen, minden egybeoltott ellentmondásával szállja meg szobrászfantáziáját. Goldmund a kifejezés szelleme. De kudarcot vall. Az Anyaarcnak nincs térszerűsége. A sóvárgás eszkatológiája tartja mozgásban egész életét, és a megformálhatatlanságba rejtett dédelgető anyai szeretet: nem az én kezem formálja, alakítja őt, ő az, aki engem formál és alakít, ...ő csábított a halálba, és velem hal álmom is, a szép alak.

Női halántékok: határkövek.

Az útonlét értelme az idő, a történet birtoklása. Uralni saját történetedet. Ez az útonlét alsó és középső körein képtelenség. Hiába az utazást szerelmes és szeretkező nők hangulataivá változtató érzékiség, e felfokozott érzékiség szellemi ereje, és a távozások áldozataiban halmozódó kis halálok. Hiába a vágánsélet, az erotikus megszállottság esztétikai szigora, mely sosem enged megfeledkezni a teljességigényű érzékelés létszükségletéről – Goldmund, a művész-kalandor a jövőt hajszolva sem éri utol múltját. A kis halálok Halállá fonódnak össze.

Valójában nem is szeretné utolérni. Ez az útonlét igazi mágiája. A cél a halál magja. Goldmund legforróbb vágyaihoz képest mindig múlt időben kíván maradni. A csábítás odüsszeiája végtelen szerelmeskedés, az Anya csak a szerelemben jelenik meg, nem a beteljesülésben. A minta mindörökre elérhetetlen marad. A kifejezés, a Képmás megformálásának kudarca a megérkezés kudarca is. A jövőbe sincs átkelés.

A megérkezés kudarcai.

A vágáns, aki vagy, mégis az Anya platonikus, örökké csábító távolságában megvilágosodva tud meghalni: csak a vándorlás nem hiábavaló, csak az Útonlét a Tökéletes Létezés. Gyönyörnek, halálnak egy az arca.

Az útonlét középső köre, Goldmund tavasz és ősz. Az utazó kilép a jelen mozdulatlanságából, mozgása erőteljes, ellenálló, de nem szabad.

És néha Szindbád.

Szindbád, a hajós, az újraélt szerelmek gáláns tengerjárója, ez a rokokó kalandor, aki Krúdy hosszú mondatain lebegve sodródik vissza lassan, dallamosan elmúlt szerelmei óceánjára.

Darb el-Minkari. A Bizonytalanság Útja.

Szindbád a nők ábrándja; halhatatlanságának forrása, hogy szeretői minduntalan megidézik, holtában sem hagyják nyugodni, s akár egy dzsinn az Ezeregyéjszaka meséiből, engedelmesen átgomolyog az őt szólító emlékekbe. Vitorláit a visszautazás pátosza dagasztja.

Emlékek.

Szindbád pedig a múltjának rabja.

Kisvárosok lelassult tengere, malacsült és akácméz, elárvult nyakékek illata, a hó megnyugtató tónusai, várakozó pisztolykakasok, farkasszőr bunda, melytől megvadulnak a szán elé fogott lovak, városnevek, asszonynevek, régi fogadók nevei és női hangok, kesztyűk, harisnyakötők szelíd örvénye: ez Szindbád világa. Ezeknek az őszi színeknek, ízeknek, selymeknek az emlékei miatt képtelen hát meghalni; a női testek emléke visszaúttá kapcsolódik össze, amelyen kábán, félálomban utazgat. Csak az elszivárgott idő illatai tudják egyszer-egyszer lelkiismeretét is fölébreszteni. A hajós viteti magát, lassan úszik el múltja szigetei mellett, de nem száll ki sohasem, csupán szemlélődik.

Darb el-Minkari. Mert Szindbád maga is egy emlék csupán.

Eleganciájából csak hangulatok, halovány sejtelmek maradnak, amelyekből megállíthatatlanul árad a muzeális idő. Az enyészet lényei: tárgyak és asszonyok összegzik a hajós személyes történelmét. Hangulattörténelem. Amihez egykor gyönyöre tapadt, a számtalan villanás összekapcsolódik, és kirekesztve a külsőséges időt, egyetlen kitartó akkordot alkot. Szindbád ebben az akkordban siklik oda-vissza, anélkül, hogy a jelennek akár csak a peremét is érintené. Rendkívüli óvatosság. E befejezett és beteljesített időtartományban utazgat, s vele csöndes, enyhén mámoros szomjúsága, miközben körülötte a hajdanvolt változatlan hevességgel tüzesedik át. S vele utazik a Halál, a szerelmi fájdalom szép haldoklása; nyomukat öngyilkos kedvesek holttestei kísérik. Ami Goldmundnak az arc, az a beteg Szindbádnak a hervadással küszködő női test melankóliája. Ami Dumuzinak a halálfélelem, az neki halálfájdalom – az eljátszott idő feletti mélabú. Elmúlt hangulatok babonás érzékiségében gyönyörködik. A múlt időre emlékeztet minden, és minden csak emlékeztet.

De nem vigasztalja a 107 nő, aki viszontszerette; ruhátlanul egyformák a nők, s a boldogtalan Szindbád erre sohasem gondolt. Innen a részegség és a hanyatlásvég szarkazmusa: a bokrétás táncosnők, utazó színésznőcskék lábainak és a hajnali pezsgősüvegeknek a csöndes gyásza, amelyből a hajós nem képes hazatalálni. Az utazás felső körén egyedül ő szabadul föl léttörténetében, Szindbád ősz és tél, hiszen könnyedén mozog múltjában, sőt halála meséiben is, de ő az az elátkozott tengerjáró, akinek nem adatik meg a honi rév nyugalma. A tehetetlen vágy a meghittségre, amelynek fantomjai elhervadt világokban tűnnek fel olykor, a múlthoz láncolja és örökké úton tartja. A vágy tehetetlensége, ami mindig úton tart. Dumuzi utazásainak nincs értelme, mert külső erők irányítják, Goldmund meghal, Szindbád az egyetlen szenvedélyes utazó, aki az örökkévalóságot is keresztül-kasul bejárja. Meghittség, legédesebb álma a meghittség, ezt keresi emlékei, a félreeső városkák és a szomjas dámatestek legcsöndesebb zugaiban.

De nincs meghittség. Régi kikötők idegensége van. Ezért élete a visszaút, a visszafordított megérkezés kényszere, az érettség, a halál tagadása. Ama’usumgalanna az egyetemes jelen, Goldmund az eszményi jövő, Szindbád pedig az elárasztott jövő, vagyis az eszményi múlt vándora. A harmadik arc.

4.

Utazásod vándorarcai.

Felgyorsult létezésed, mialatt magába szívja a különböző napszakok és helyek szimbólumait, a betű elvontságából: a jelek mitológiájából halad a beteljesülés felé. Majd azon is túl vezet. A vándorarcok összemosódnak, a körkörös, a ködbe vesző és a visszatérő utak mint mozgásod kizárólagos lehetőségei hatolnak egymásba. Az út mitikus, esztétikus és nosztalgikus lényege. Találkozások az érzékiségben. Feszülten figyelsz, izmaid a rugóacél energikusságával ihletik türelmetlenségedet, s lassan elfeleded a hajnal kifejező tömörségét, megízleled az eszményi illúzióját, majd a csömört is; de mozdulataidat mindig a három arc közös portréja fogja meghatározni. Az erotikus megszállottság három körén futsz, a továbbmozgás mámorában.

És magányában.

Felgyorsult létezésed választékossága sem feledteti; nincs az a sebesség és szabad bolyongás, mely leplezhetné a feltétlen érzékiségből fakadó nyomort: az úti egyedüllétet. A magány meditáció is. De amint rabja lettél teljességvágyadnak, szerelmeidnek, hangulataidnak: csiszolt ösztöneidnek, már nincs messze a szolipszizmus képzeletszegény őrülete sem. Az útonlét szüntelen menekülés és kiürülés is – szökés halál, sivárság vagy jelen idő elől. A gyönyörködtető viszonylagosságban csak továbbmozgó lényed gyűjtőlencséje ad biztonságot. És noha útjaid során személyiséged megsokszorozódik, kitágul és olykor egészen átszellemül, a vándorló ön-cél belédfojthatja gyönyöreidet. Te. Fölemészted a külvilágot, miközben lassan útszéli törmelék lesz hajdani izgalmadból. A személyes történelem több ön-történetnél: a kifinomult időérzék tapasztalata. Az útnak anyaga van, mint Goldmund útjainak. És az útnak saját sorsa és melódiája is van. Hogy a tudat mozgásait nem mindig követi a test, az a szellem természetes hatékonysága; de ha a test vándorlásait nem kíséri a tudaté, az már halálos megbélyegzettség. A magányt csak az útonlét áldozatai űzhetik el.

Mozgékonyság. Utazol, mert hajt az Ahasvérusok istenverte beteljesületlensége, mert hajszol állatiasságod romantikája és erotikusságod rögeszméje. Beteg vagy. Torzító üvegen vagy éppen a vegetáció zöld szűrőjén át akarsz látni mindent; a teljesebb tudás kedvéért pedig a tájak, műalkotások történetét saját történetedbe szövöd. Sodródsz a hangulatokban, és néha e benyomásokhoz társítod vízióidat, amelyek megfűszerezik az egyszerű tértapasztalatot. Néha meg olyan gyorsan haladsz, hogy kilépsz saját elbeszélésedből, mint az Ezeregyéjszaka megfenyegetett mesemondói: egy teljes hosszú mondat a létezésed olykor. A beteges sóvárgás könnyűvé oldja léttörténetedet, ahogy Innint fosztja meg ruháitól a hét kapu őre az Alvilágban: leveted lazúrkő-díszeidet és le bőreidet is, reménykedve, hogy így már szabadon táncolhatsz a zárt időtartományokban. De nem. Kalandorság ez. Játék az otthontalansággal. A kalandor érzékisége a talányokra szegeződik, és azokat játssza is el. Goldmund a mű-teremtéssel könnyelműsködik: alkothatna, de eljátszva életét, nem faragja ki az Arcképet; Szindbád vérbeli rokokó kalandor; a dekorációt kockáztatja, túlfinomodott lénye elaprózza a gyönyört – a síron túli nyugalmát veszti el; Dumuzi pedig a mitikus sorshatalom ellen játszik.

Az utazást a hazatalálás kudarcai végtelenítik. Léttörténeted szabad közeg, ez az érzékiség ajándéka, de sohasem fogsz megérkezni. Mert két állapot között, amelyet mozdulatlanság, várakozás vagy önkívület választ el: az elkallódott idők hullámzása – nincs átkelés. Szétesik a személyisége annak, aki az időben téved el. Szindbádnak nincs jelen- és jövő-énje, így meghalni sem tud, Goldmundnak nincs múlt-énje, Dumuzinak pedig csak jelen-énje van. Torzók. Mindhárman kétségbeesetten igyekeznek személyiségük elvesztett rétegeihez: csak az egymásra találó részek vethetnének véget az utazásnak. Ha az idő rései újra kitelnének. De nincs megérkezés. Mert vezeklő útjain Szindbád nem éri el a meghittség öbleit, Goldmund nem léphet át a jövőbe, Dumuzi nem talál vissza az életbe. Mert hol a múlt narkotikuma, hol a halál, hol a kozmosz áll utadba.

Mert vándorarcaidat elönti az I-lu-ru-gu: Az Emberrel Szemben Áramló Folyó. A halál folyója.

Nincsenek átkelések. Az utazás minden idilli cáfolata. A három körön a hőstörténet kudarcai: a befagyasztott, az eljátszott és a feloldott idő keringenek. Csak a személyes történelem lendíthet tovább. Csak elsajátítani lehet az időt, nem kisajátítani. És ha ezt megértetted, ha megalkottad magadban az idők nagyszerű szintézisét, akkor is megpróbálod, ezredszer is, azt a reménytelen átvergődést. Mégis.

azért vagytok, hogy vándoroljatok,

találkozás és búcsú

idegen falvakban

A vándorarcok összemosódnak. Az egyes figurákban akkora a kalandvágy és az elvesztegetett én-darabok iránti éhség, hogy a hosszú vándorlás folyamán keresik, magukba olvasztják egymást. A kiteljesedett idő múló látomása az érzéki megszállottság teljességvágyában. Szindbád hol Goldmunddal találkozik, és mélabús szereleméhségét plasztikus szobrász-fantázia élénkíti, hol Dumuzival, hogy riadt legyen és viszolygó. Ha a pásztor Goldmundra akad, jelen idő és jövő idő kényszerei kioltják egymást.

Az érzéki megszállottság három köre mozgásod lehetőségeit foglalja egybe. Az egyetlen szerelmet, amiért Dumuzi is, Goldmund is, Szindbád is útra kelt benned: a megszakítatlan létezés szerelmét.

Mondom, korán kell elindulni, a legkorábban. És a sötétben, amikor megtorpansz, és a kör bezárul, lábaidnál meg fog csillanni az I-lu-ru-gu vize, egy kapu előtt pedig biztosan ott vár rád az a merev arcú, szárnyas idegen, ki napról napra megjelenik neked, hogy ne eresszen be.

Sötétben kell megérkezni.