A Prométheusz-változó

Ha vannak olyan irodalmak, amelyek szinte teljes egészében a mítoszok uralmának rendelték alá önmagukat, úgy a honi magyar irodalom valószínűleg közéjük tartozik. Van Fábry-mítosz, van Koncsol-mítosz, és, többek között, van egy Zalabai-mítosz is. A mítoszok egyik sajátossága, hogy belső igazságaik viszonyíthatatlanok egymáshoz, hiszen minden érték csak magának a mítosznak a határain belül képzelhető el, s így abszolútok és tökéletesek, hiszen magát a mítoszt konstituálják, vagy pedig nem igazságok. Ha előfeltevésemhez következetesen és szigorúan tartanám magamat, úgy akár már most, írásom elején letehetném a tollat, hiszen semmi értelme nem lenne a hit játékai és igazságai ellen a képzelet, az értelem vagy a nyelv játékait és igazságait megjátszani, illetve feltételezni, hisz nemcsak értékként, de még alkotóelemként sem lenne képes részt venni a mítosz önmagát igazoló történeteiben. Hogy mégis van remény érvényeset állítani ebben a kérdésben, az egyrészt annak köszönhető, hogy e mítosz mára már szinte kizárólag történetiségében létezik, jelenideje talán sosem volt; másrészt éppen a nyelv ad kibújási lehetőséget a mítosz logikájának terhe alól, hiszen az önmagát mítoszként konstituáló szlovákiai magyar irodalomnak mindig is szembe kellett néznie azzal a veszéllyel vagy lehetőséggel, hogy egy tágabb irodalmi kontextus része, s hogy az általa használt nyelvet nem csak saját maga teremti, hisz a mítoszok önmaguk saját belső használatára készült nyelvét beszélik és teremtik – hanem különböző csatornákon át kívülről is „van teremtve”, azaz sajátos helyzeténél fogva áll ellent a mítosz zárt struktúrájának, amely persze nem szubsztanciális, hanem pozíciós helyzetéből adódó állapot.

A mítoszok másik, szempontunkból felhasználható ismérve, hogy összemérhetetlenek. Itt nemcsak arra gondolok, hogy a mítoszokat konstituáló erők és értékek sosem (vagy csak megértést elfedően) egymás analógiái, hanem arra is, hogy nem is törekszenek erre, tehát nem is találhatók bennük nemcsak a mítoszok, hanem más társadalmi tudatformák felé sem önzetlen csatornák vagy paralellizmusok,. A mítosz a túlélés politikája.

Arról írni, hogy hogyan és miképp jön létre az irodalmi zárványnak ez a formája, nem ennek a tanulmánynak a célja, sőt, lehetséges, hogy ez a bevezető egészen félrecsúszott és hibás gondolatmenetet követ. Az viszont a következő sorok feladata lesz, hogy megmutassam, miért és hogyan lehet használható Zalabai Zsigmond irodalmi tanulmányai kapcsán az efféle megközelítés.

Zalabai az elsők között tette nyilvánossá és nyilvánvalóvá azt az ötvenes években teljesen elfeledett, majd az irodalomban később csak látensen jelenlevő gondolatot, hogy a nyelv egyfajta meghaladási területe lehet a huszadik századot elborító ideológiáknak. Első tanulmánykötetének előszavában több helyen is tetten érhetjük a „szlovákiai magyar” irodalmi valóság ördögi köréből való szabadulási kísérletet. A Fábry-féle etikai imperativus meghaladására tett javaslata után azonnal a számonkérés pozíciójába helyezkedik, s így kinyilvánítja a szlovákiai magyar irodalomkritikával, irodalomértéssel szembeni elégedetlenségét. A legnagyobb pofont azonban nem is az Ars criticában manifeszt módon kifejezésre juttatott gondolatok jelentik a „szlovákiai magyar” irodalom egészére nézve, hanem az, hogy az ebben megfogalmazódó hiányra adott pozitív választ, újszerű látásmódot, „kritikai szintézist” nem „szlovákiai magyar” műalkotáson, hanem magyarországi magyar vagy szlovákiai szlovák versen próbálja bemutatni. A választás stratégiája tehát szerintem itt azt hivatott sugalmazni, hogy a „szlovákiai magyar” irodalomnak addig még, Zalabai szerint, nem voltak olyan kánonképzésre alkalmas értékei, amelyek megfeleltek volna egy „esztétikai szempontokat érvényesítő” értelmezés bemutatására.

A Zalabai-féle értelmezési horizontot, műközpontúbb kritikai gyakorlatot szem előtt tartó olvasó viszont némiképp csalódik, hogy az Ars criticában explicitté tett alapállást Zalabai egy Illyés-opuson kívánja bemutatni. A csalódás annak szólhatna, hogy az Illyés-tanulmány valószínűsíthető megírásának idejére az Illyés-féle lírafelfogás nemcsak a Zalabai által idézett, tehát elsajátított vagy legalábbis ismert Tandori-féle, a Weöres Sándor-i próteuszi, a Nemes Nagy- és Pilinszky-féle személytelen lírikához képest volt meghaladott, hanem még a Juhász Ferenc és Nagy László nevével fémjelzett vallomásos lírához képest is az irodalom- és nyelvfelfogás egy korábbi változatát képviselte. Hogy miért volt Zalabai számára mégis Illyés az, aki céljainak legjobban megfelelt, azt ő maga így fogalmazta meg: „Szülőföld-, történelem-, hagyomány- és nyelvhűség, európaiság és nemzetköziség gondolata egyesül a Koszorúban, melyre – lenyűgöző formai megoldásain és esztétikai értékein kívül – már csak »mondandói miatt« sem ártana felfigyelnünk. Hogy tudatosítsuk: nyelvében él – nemcsak a nemzet – a nemzetiség is”.¹

A nyelv lesz tehát Zalabai működési terepe, a nyelv által véli lehetségesnek a kitörést a „szlovákiai magyar” irodalmi valóságból. A koncepció eddig összhangban is van a tágabb – magyarországi, illetve európai – értelmezési hagyománnyal, a kor értelmezési jelenidejével. Zalabai tanulmányaiban azonban végig – az első tanulmánytól szinte az utolsóig – érzek valamiféle kettősséget, be nem vallott, explicitté nem tett, tehát számára evidensen homogén mozgásteret. Számomra ez a Zalabai-tanulmányok legnagyobb titka, a Zalabai-rejtély: mi az, ami számára még koherens és koherensen egyértelmű, számomra viszont olyan dichotómia, amely szétfeszíti az értelmezés kereteit, összeférhetetlen, különnemű minőségek keveréke? Egy olyan irodalmi tény lenne ez, amely Zalabai számára kontingens elemek gyűjtőhelye, számomra viszont inkább kontaminációnak tűnik, amely megzavarja az értelmezés menetét és létjogosultságát? Egy olyan tény, amely számára fontossá teszi, hogy továbbvigye a számomra kettős játéknak tűnő értelmezési módot, s így megőrizte azt.

E rövid megálló után térjünk vissza Zalabai nyelvfelfogásához, hiszen ahhoz a játékhoz, amellyel megpróbálom majd kibillenteni a Zalabai-mérleg nyelvét – s az így működésbe hozott hintajáték majd explicitté teheti annak kettős játékát –, különösen hasznos lehet tanulmányai manifeszt és deskriptív elemeinek felmérésére. Persze nem eshetünk abba a hibába, hogy Zalabai mindhárom tanulmánykötetének azonos nyelvet tulajdonítsunk, a már előbb említett kettős játékot azonban mindhárom kötetben tetten próbálom érni.

Zalabai első, A vers túloldalán című tanulmánykötete azzal tűnik ki, hogy igen erős benne a nyelv formalizálására való hajlam. Az amerikai „új kritika” által is alkalmazott „szoros olvasás” gyakorlatát kéri számon a „szlovákiai magyar” irodalomkritikán akkor, amikor arról ír, miért van szükség „műközpontúbb és tudományosabb gondolkodásra”. Zalabai valóban megvalósítani véli koncepcióját, hiszen legtöbbször egy szöveget választ ki az elemzéshez, a szöveg fonetikai, ritmikai, szemantikai, retorikai kapcsolatait térképezi fel, leggyakrabban ellentéteiben ragadva meg a szövegjelentést. Az amerikai new criticism mellett, pontosabban azzal szinte elválaszthatatlanul összefonódva érhető tetten a strukturalista iskola hatása Zalabai első kötetbeli tanulmányaiban. Ám mivel gondolkodásmódjában és nyelvfelfogásában igen erős a hegeli elem, egyfajta szintézisre törekszik – ez egyébként az „új kritikának” és a strukturalizmusnak is sajátja –: megragadni a teljes, abszolút szövegjelentést, méghozzá történelmi-társadalmi, politikai és etnikai vonatkozások felhasználásával. „A mű több mint stílus”² – írja Zalabai, s ez az első rés, szakadás a Zalabai által kialakított nyelvben: bár a „mű létformája felől” közeledik az irodalmi műalkotáshoz, az értelmezés egy-két kivételtől eltekintve mégis szociografikus „valóságábrázolást” vár el az értelmezett szövegtől. Az egyfelől immanens esztétikai kategóriák, másfelől a bevallottan szociológiai háttér és etikai töltet keresése ugyanazon értelmezésen belül elkerülhetetlenül a választott tárgy redukálásához, az irodalom sokszínűségének a feladásához vezet, s az értelmező csak az ekként felfogott szövegek értelmezésének korlátai közé szorítja energiáit.

Ennek veszélye különösen a második kötetben lesz nyilvánvalóvá, ahol a redukált témaválasztás szükségszerűen korlátozza az értelmezések erejét is. A Mérlegpróba ugyan éppen az első kötetben explicitté tett Zalabai-féle irodalomfelfogást valósítja meg, következményei azonban súlyosabbak. Míg az első tanulmánykötet leginkább csak túlhajtott formalizmusával, már-már retorikai didaktikusságával, a stilisztikai elemek sokszor unalmas katalogizálásával teszi próbára az olvasót, a második kötet már felmutatja azokat a hiányosságokat, amelyek miatt jó pár tanulmány valamiféle rosszul felfogott pedagógiai szaktanácsadásnak tűnik, s nem értelmezésnek. Hogy miért futott bele Zalabai ebbe a szűk mozgásteret nyújtó pozícióba, azt már az első kötetben megfogalmazott illyési realizmusigény is magyarázhatja. Úgy vélem azonban, ez a magyarázat csak részben elégíthet ki bennünket. Figyelemre érdemes tény, hogy míg az első kötet „szlovákiai magyar” szöve­geken kívül Illyés-, Weöres Sándor-, Csokonai-, Válek-, Rúfus-művek értelmezésére is vállalkozik, a második kötet – leszámítva az Illyés-tanulmányt – már szinte csak a honi irodalom problémáiba ássa bele magát. Ebből számomra egyenesen következik az a felismerés, hogy Zalabai – és jusson csak újra eszünkbe a szociográfiai vonatkozások számonkérése – a sajátos „szlovákiai magyar” irodalmi tér átszellemülését, lakhatóvá tételét tartotta szem előtt. Ez a heideggeri átszellemülés-tematika filozófiailag, nyelvileg reflektálatlan ugyan a Zalabai-opusban, a második tanulmánykötet azonban legalább annyiban lehetővé tesz bizonyos elhatárolódási folyamatot, hogy nyelvileg szakít a strukturalista tudással, s a szoros olvasat folyamata az elemzett szöveg szociográfiai meghatározottságánál fogva is hangsúlyozott ontológiai tapasztalattal bővül ki. A „szlovákiai magyar” történet és irodalom átszellemülési folyamatát Zalabai több fronton próbálja megvalósítani. Első tanulmányában a történelmi lehetőségekkel néz szembe, a két világháború közötti valóságirodalmi örökség elsajátítására, illetve modernizálására szólít fel, megadva hozzá a szellemi muníciót. Második tanulmánya az átszellemülési folyamatot fékező erőkkel számol le, a provincializmus mo­dern változatával, a regionalizmussal az élen. Az értelmezői szöveg belső szakadása itt válik leginkább szembetűnővé, hisz Zalabai ugyanazon értékeket kéri számon a negatív jelzőkkel illetett szövegeken, ami saját értelmezői szövegének is célja, csak – magasabb esztétikai szinten. A kötet harmadik és negyedik tanulmánya a próza, az ezt követők pedig a líra és – nem véletlenül – a gyermekirodalom területén végzik el a purizálási folyamatot. Különösen az utolsó tanulmány állt ellen Zalabai céljának, hisz ha más terület nem is, de a líra már akkor is gazdagabb volt annál, hogysem szociografikus alapozottságú szellemi territóriumot lehessen rá alapozni. A létrejövő értelmezői szöveg viszont szinte csak ezzel foglalkozik, ügyesen montírozva össze egyre magasabb esztétikai szinten „gyökösebb” „szlovákiai magyar” szövegeket, hogy a kötet végén már nyílt ideológiai programba csapjon át az esztétikailag jól felépítettnek hitt kötetkompozíció – mert mi is a „szlovákiai magyar” szöveg és szövegalkotó célja? Egyfajta adys attitűd, hogy „tükrözze a maga emberi közösségének a szellemét, gondolkodásmódját, történelmi tapasztalatok által formált lelkületét, indulatait és vágyait: a kollektív mi-tudat megőrzésére és fejlesztésére irányuló akaratát”.³

A szöveget olvasó értelmezői szöveg itt válik teljesen inkonzisztenssé. A kötet utolsó mondatai visszamenőleg érvénytelenítik az egész kötet esztétikai érvrendszerét azáltal, hogy ideológiát fogalmaznak meg. Egy jól felépített dramaturgia résztvevője lehet egy egész, különálló földrajzi területként és szellemiségként felfogott irodalom, amelyben a kötet szerzője és értelmezői nyelve a vezérség szerepében tűnnek fel. A mindenki számára kiosztott szerep, amely egy majdani különálló „szlovákiai magyar” kánon alapjaivá vált volna, ott mutatkozik meg leginkább, amikor a „Duba-féle vélemények” „makacs tévhiteiről” ír, miközben éppen a Zalabai-féle szöveg lesz e „makacs tévhitek” melegágya, hiszen alig pár sorral előbb a Tóth László-i, illetve Varga Imre-i szövegalkotási azzal védi, amit támad Dubánál, hogy szóval immár ők is felfedezték „a Szülőföld világát”.

A hőn áhított szintézist azonban a Mérlegpróba saját meghatározottságainál fogva sem tudta létrehozni. Egyrészt nem volt miből kánont teremteni, nem volt elég esztétikailag megfelelő szinten álló szöveg, másrészt a Zalabai által kialakított „kollektív mi-tudatra” kifuttatott ideológiai alap volt túl szűk és szemellenzős, a harmadik akadály pedig magának a kánonképződésnek a mikéntjéből adódik – nem egyetlen szerző egyetlen műve hozza létre ugyanis az irodalmi kánont, hanem értelmezői és szövegalkotói közösségek és individuumok irodalmat hagyományozó tevékenységének bonyolult játéka, viszonylatai.

A Zalabai-rejtélynek azonban még nem értünk a végére.

Az a heroikus és reménytelennek tűnő kísérlet, hogy végre meg legyen teremtve a „szlovákiai magyar” irodalmi kánon, továbbra is ott kísért Zalabai harmadik tanulmánykötetében, most már bevallottan csak töredékeiben. A majd két évtizedes hallgatás után ezek a szövegek egy egészen új, alapjaiban megváltozott kontextusban találják magukat. Annak a bonyolult játéknak a jellemzésére, amely a különböző évjáratú szövegek között játszódik, ebben a rövid tanulmányban nincs időnk kitérni. Árulkodó azonban, hogy a kötet egyik legerősebb darabjaként értékelhető mesteri tanulmányban (amely egyébként 1980-ban keletkezett) még mindig ott kísért a szociografikus látásmód felől történő líraértelmezés. Számomra teljesen inadekvát módon bukkannak fel bizonyos Háber Zoltán adatai az egykéző Garam-mentéről. A szociografikus értelmezés itt annyira lerontja az egyébként bravúros interpretációt, „a szociográfiai-demográfiai adatokkal bizonyítható valóságvonatkozások”⁴ annyira egyirányúsítják a műalkotás drámai többértelműségét, hogy Zalabai szövege nem véletlenül fut ki újra a Mérlegpróbában már egyszer bevezetett ideológia irányába: „a Variációk... a nemzetiségi költő szülőföld iránti felelősségét, közösségi elkötelezettségét is kifejezi”.⁵ Persze ez a következtetés magában hordozza előzményeit is – nem tartom szerencsésnek, ha egy szövegelemzés úgy kezdődik, hogy az értelmezésre kiválasztott szövegek „táplálkozhattak a szerző személyes érzelmi válságából... egy szétfoszlott szerelem”, illetve „fakadhattak a csehszlovák 1968 társadalmi-politikai válsághelyzetéből is”.⁶ Sőt, még 1988-ban Farnbauer szövegei kapcsán sem tud szabadulni attól, hogy meg ne fogalmazza azt az evidenciát, miszerint „amilyen erős, árnyalt, kidolgozott ez a költészet a világkép kulturális... dimenziójában, olyan csekély hírértékű a világkép szociológiai... dimenziójában”.⁷ Azt pedig, hogy ennek a dimenziónak a világképi beépítése lenne a Farnbauer-szövegek egyik lényegi problematikája, nemhogy alapvetően elhibázott következtetésnek tartom, hanem szerintem erre a Zalabai-hipotézisre a vele párhuzamosan tárgyalt Pilinszky-féle lírafelfogás ad csattanós, negatív választ.

Mindezek ellenére a Verstörténésben közzétett 1980-as, 1988-as tanulmányok némely darabja, gondolok itt a Mikola-, a Farnbauer- és a Krausz-tanulmányokra, illetve a Próbaút a Parnasszusra című írására, számomra azt bizonyították, hogy Zalabai szövegei képesek permanensen részt venni az irodalomról szóló legértékesebb dialógusokban. Főleg azóta, hogy a formalista kényszer egyes elemeinek helyébe az irodalmi hermeneutika néhány sajátos tapasztalatát is beépítette. Van azonban Zalabai kritikával kapcsolatos gondolatainak egy belső kényszerük – csak úgy lehetnek textuálisak, hogy létrehozójuk szándéka szerint általában referencialitás, a világszerűség felé adatott meg a befejezés, lezárás. Hogy felszabadítja-e ez a jelölők játékát, megnyitva az utat a jelöltek újabb tartománya felé, vagy éppen ez válik belső tragédiájukká, amely az értelemkeresés korlátozott stratégiáit teszi csak lehetővé – nos, legyen ez egy másik történet alapanyaga.

Mi is akkor a Zalabai-rejtély? Mit jelent számomra?

Úgy fogalmaznám meg, hogy annak a kettős játéknak a lényege, amelyről tanulmányom elején írtam abban áll, hogy Zalabai volt az, aki kísérletet tett egy önálló „szlovákiai magyar” szellem, eszmeiség kialakítására, miközben egyidejűleg ezzel a művelettel kilépni is megpróbált ebből a zárt rendszerből. Zalabai volt az, aki a „szlovákiai magyar” mítosz újrakonstituálására tett javaslatai által valójában fölépítette és megteremtette, ha hiányosan és nagyvonalaiban is, ezt a mítoszt, amelynek központi kategóriája a „szociografikus dimenzió” lett, illetve lett volna. Ez a kategória számára nem állt ellentétben a műközpontúság strukturalista felfogásával, sőt: a hegeli tézis-antitézis módszertanát alkalmazva a szintézis lehetőségét látta felvillanni ebben. A kérdés már csak az, hogy a hegeli dialektika eredeti történeti vagy vulgarizált marxista, Boris Groys által hatalminak nevezett változatát kívánta-e Zalabai megvalósítani. Számomra egyértelmű – bár az illyési váteszi modell az irodalmi vezér szerepére predesztinálta volna Zalabait (jellemző, hogy mind az első, mind a második kötetében van Illyés-tanulmány), s szövegeit egyfajta kultikus beszédmóddá erősítik föl irodalompedagógiai attitűdjei –, hogy Zalabai a hegeli teleológiában az esztétikai minőségért folytatott drámai harc lehetőségét vélte fölfedezni. A hegeli teleológia azonban a történeti szempont figyelmen kívül hagyásával – hisz az irodalom a mindenkori jelenben létezik – a hierarchikus, önmagába zárt rendszerek metaforája lesz. Így érthető meg a Zalabai-féle elképzelés reménytelensége – „szlovákiai magyar” mítoszt és hegeli teleológiát ötvözni az esztétikum játékmezején. És mivel sarkítva akarok fogalmazni, az előállt helyzetet úgy próbálom a magam számára értelmezhetővé tenni, hogy két lehetséges utat tartok járhatónak a „szlovákiai magyar” irodalom játékterén mozgóknak: az egyik – számomra kevésbé szimpatikus – út az lenne, hogy meg lehet próbálni létrehozni a „szlovákiai magyar” mítoszt, de nem egy kategória és nem egy értelmező köré rendezve, hanem értelmezői és alkotói közösségek kölcsönhatásában, s természetesen figyelembe véve azt a belső ellentmondást, hogy a nyelv egyúttal állandóan kétségbe fogja vonni ennek a szellemnek a zárt arányosságát, létezését; a másik út – számomra ez a szimpatikusabb, de Zalabai ezt sohasem tenné meg – annak kimondása, hogy – mint irodalmi tény – szlovákiai magyar irodalom és szellemiség nincsen.

Jegyzetek

1.Zalabai Zsigmond: A vers túloldalán, 1974, Pozsony, 28. old.

2. i. m. 6. old.

3. Zalabai Zs.: Mérlegpróba, 1978,;iPozsony, 183. old.

4. Zalabai Zs.: Verstörténés, 1995, Pozsony, 158. old.

5. i. m. 159. old.

6. i. m. 138. old.

7. i. m. 291. old.