Péntek; Hajnalka

Péntek

Lábnyomok a lankás vidéken.

Talpunk bőrének otthagyott redőiben

Az érintés élménye örvendezteti a sarat.

Lz egy festői kép is lehetne akár.

Hónaljad dús szőrzetével,

Az esti tejúttal,

A friss tej illatával

És az illatokkal egyáltalán.

Csak a lerágott rügyek hiányoznak

A mögöttünk hagyott fákról.

Mindig ezektől távolodunk

Egy meghatározatlan irányba.

Ilyenkor veled olyan a világosság,

Mintha parázs esne ki a cigarettámból.

Most olyan ez a megnemszületettség,

Hogy nem nyújtózzuk ki a tehetetlenséget.

Az a néhány valóságunk megcsal minket mással,

Mintha nélkülünk jött volna ebbe az örökké boldog világba

Ahol észrevétlen őrlődünk le egymás ölében,

És megpróbálunk tisztasággal gyújtogatni odaát.

Hajnalka

Ciklusaiban ismétlődéssel fertőzött.

Ahogy szárad ki mindem.

A velemlett tömören mond ki sem láthat belé.

És Hajnalka egy csokor ibolyával tér majd haza.

Boldogan váza után kutat.

A valamikor más volt, vele ugyanúgy minden.

Most Hajnalka és a tavasz.

Ciklusaiban ismétlődéssel fertőzött.

Megrontott lányok követelnek csodát.

Szemükben sohasem lankadó kíváncsiság.

Az ibolya mit sem sejt, szirmán estig mulat a nap.

Fejét mozdulatlan képnek támasztja.

Nézi a kirakatot, benne lányok fújják orrukat.

Hajnalkának tavasz van és ismétlődéssel fertőzött.

Megrontott szavakat potyogtat belőle a boldogság.

Most nem érez ízeket.

Most nem fél, hogy nem látja az első rügyező fát.

Korán kelt, hogy hónaljába gyűrhesse a pizsamát.

Eljátszhassa, hogyan tér majd haza, miközben lányok fújják orrukat.

Mutatja majd hogyan szárad ki mindem,

És a velemlett tömören mond ki sem láthat belé.