A nyúlszar és a ráspoly
E. Péternek
Elemér alulról, a padlóról, egy jutazsákból, az olajos jutaszálak szivárványos hálóján keresztül figyelte az asztallap zsíros, aláfolyásokkal, isteni lúgos deltákkal mintázott sarkával elválasztott, megállás nélkül mormoló, két szakállas koponyát: T. Orbánt és P. P. Howard Jenőkét. Neki az este már nem jutott ágy. Telt ház, mondta Gorotva. Mióta ház a Homokvár?, kérdezte Elemér. Igaz, Orbán és Jenőke helye végül is üresen maradt, egész éjszaka ott beszélgettek a feje fölött. Vedelték valójában Varkula savanyú borát. Elemér szó nélkül vette a zsákot, és bevackolt az asztal alá. Ha netán földrengés, bombázás lesz, gondolta. De különben is szeretett abban a jutazsákban. Mindenhová magával vitte, mint a fiatalok a hálózsákjukat. Még matróz barátja küldte, Camerounból. Tele cuccal. Ugyanis valaki megírta neki, Catapulcóban érte utol a levél (valamiért, fogalmuk sem volt, miért, Catapulco volt a fix pontjuk, ha jelezni, üzenni akartak neki valamit, oda írtak, a matróz is mindig csak Catapulcóból jelentkezett nekik, tehát ez a zsákba varrt camerouni cucc egyfajta meglepetés volt Elemér számára is, minden bizonnyal a matróz lelkiismeret-furdalását volt hivatva jelezni), hogy a bosztánosok végül is elkapták Elemért. És csúnyán meglékelték, amiért a matrózzal a Vértóban megdugták volt a dinnyés kofákat. Kávét szállíthattak a zsákban, meg valami olajos terméseket. Olyan jó gyarmatáru-illatod van, mondta nemegyszer Kafga Feri. Reggelente neked csak egy kis forró vizet kellene innod, szokta volt mondani Gorotva, ha Elemér előkecmereg a zsákból. Szlovják, a borbély is mondta már, Elemérre nem pazarolja a pacsulit: illatos, mint egy néger bula. Elemér sejtette, ahhoz, hogy megtudjon, elcsípjen valamit, hosszan, kitartóan kell figyelni őket. Neszezni, hallgatózni. Annál is inkább, mivel akkor, hajnalban, ahogy hűvösödni kezdett a levegő – Loboda bácsi sosem is fejezte be a küszöböt, nagy rés tátong a konyhaajtó alatt –, még a feje is a zsákban volt. Farkast varrunk be melléd, mondta Kacsó. Úgy dobunk az álmok tengerébe. Ezt nem szerette. Mármint a farkast. Pontosabban rettegett tőle. Amióta a farkasok leharapták annak a kisgyereknek a karját, még Vendelhez sem jár ki az állatkertbe. Néha hosszú percek múltak, mire sikerült elkapnia a fonalat. Őket hallgatva, gyakran támadt olyan érzése, mint gyerekkorában, amikor az ökörnyál után szaladt. Hogy aztán meg belegabalyodjon, a nyakára tekeredjen a finom pókfonál, és halálra rémüljön: a semmis selyem végez vele. Jóllehet ezek az asztal sarka fölött gomolygó fonalak összetapadtak, akár a kóc, amibe a szerelők törlik olajos ujjaikat. Orbán különben ilyen alkalmakkor, ha netán megkísérelt végigvezetni valamit, gondolatot, történetet, miegymást, ördögcérnát szokott mondani. Mert az ő nyakára is mind gyakrabban rátekeredik a pokoli cérna. P. P. Howard Jenőke meg újabban nyúlbéllel kínlódik. Elemér is ott volt, amikor az öreg Özvegynél megpillantotta azt a sérült gólyát, ahogyan az egyik kék-arany kaptárra helyezett kristályvázából éppen kiszippantotta a végtelen nyúlbelet. A holland mesterek óta nem találkoztam ilyen csendélettel, mondta Jenőke. Az a kurva gólya immár nem hajlandó másból étkezni, mint abból a repedt kristályvázából. Szanitter Tibike azt mondta egyszer, hogy az a nyúlbél még Jenőke verseibe is betekergőzött. És ott áll az a kékarany kaptár a költészetében (Mi az, hogy költészet?, tűnődött Elemér.), mint valami oltár. Jenőke immár második éve annál a kaptárnál celebrál, a tört szárnyú gólya ministrál neki. Lassan akár úgy is tűnhetne, mondta Orbán, már másodszor öntve magának a keskeny zöld üvegből, hajnali orvosságként, gyűszűnyi bodzapálinkát (krivajai szerb – tulajdonképpen bosnyák és montenegrói, immár szintén kisebbségi rokonaitól kapta): módszeresen vonulok vissza, annál is inkább, mivel már ifjúkoromban is foglalkoztam Kutuzovval. Később a kürtjével. Tudod, arról a kürtről van szó, amit gróf Tolsztoj Fedóra apjánál hagyott egy kis bőröndben, megőrzésre, ott, Vujicic Stojanékkal szemben, a Váci utcában. Minden bizonnyal a régi orosz–szerb barátságból következő bizalomról volt szó. Különös, hogy most, amikor a Palics és környékében elkezdtem közölni Kohnen Vilmos, a Tito-villa eredeti tulajdonosa emlékiratát, ismét felbukkant előttem gróf Tolsztoj alakja. Tudod, néha évtizedekig lebegni hagyom ezeket a – Gorotva által regényesnek nevezett – figurákat. Kohnen Vilmosnak a Nádor utca 13-ban volt lakása. Amíg Jutka a Nádor utcai OTP-ben várakozik, emlékszel, ott, a Közép-Európa Egyetem közelében, amelynek egy ideig a Tibi volt a prodékánja, én belopakodom a 13-asba. Kohnent különben kibogozhatatlan szálak fűzték a magyar és a szerb ellenállási mozgalmakhoz, tehát a partizánokhoz és a csetnikekhez is. Hogy gróf Tolsztojjal mit ügyködött, még nem sikerült kibogoznom, mert tudod, most is más dolgokon, más figurákon a hangsúly. Módszeresen vonulok vissza. Jóllehet, szúrta közbe Jenőké, a hajában főtt krumpli ezüstfóliájával csörögve (Elemér feltételes reflexe hibátlanul lereagálta a csörgést, bánni kezdte, hogy nem gurított néhány krumplit a zsákjába, most melegítenék, meg szép csöndben ő is majszolhatná őket), egyszerűen csak egy kibaszott rák vagy. Elemér igenlőleg bólintott, ugyanis gyerekkorában egyszer egy rák valóban bevackolt a víz mellett épített-csöpögtetett homokvárába. Egyik mesterem már évek óta nem húzza fel házán a redőnyöket, réved el Orbán, s ha kérdezni próbálok tőle valamit a redőnyöket illetően, csak azt ismételgeti: A házam az én váram. Az a kis, kövér, Orson Welles-forma magyarkanizsai ügyvéd? Igen, ő. A másik mesteren (hallottad?! Handke éppen most ajánlotta Nobel-díjra) pedig Franciaországba vonult tüntetően. Egyes-egyedül él egy várban. Kulcsa van neki hozzá. Kulcsa? A várakat is kulcsra zárják? És van egy külön kis kijárata, mólója a tengerre. A barátomat pedig a svéd erdők nyelték el. Talán örökre. Vigyázz, mondta Orbán, rézdrót szakállába túrva (a rézdrótkefe tényleg szép, gondolta Elemér, amint a felkelő nap lángra lobbantotta Orbán szakállát), pontosan az előző (gomb) helyére varrdd, különben kezdheted elölről. Igen, mondta Jenőke, de az a probléma, hogy már az előző sem volt pontosan az eredeti helyre varrva. Se párt, se pénz, mondta később, energikusan reagálva valamire Howard. Elemér kis, stuccolt bajsza megrándult, akárha egy szájába igyekvő legyet próbálna elzavarni. Még korán volt, ismét kísérletet tett arra, hogy sűrűbb zsákszövet alá húzódjon, hogy eltávolodjon valahogy a fenti imamalmoktól, annál is inkább, mivel akkorra már egyértelművé lett számára, hogy az égvilágon semmit sem fog tudni kihallgatni. Mindinkább úgy tűnt neki, Orbán és Howard Jenőke valami társasjátékot játszik, mindenről beszélhetnek, mindent érinthetnek, kivéve: a zászlórudat. A felkelő nap rózsaszín barlanggá varázsolta a zsákot. Félálmában selyemgubót szövő hernyó volt. Elemér sokat tudott ezekről a hernyókról. A negyvenes években, a háború után selyemhernyótenyésztéssel foglalkozott a család. A törökkanizsai selyemgyárból igényelték a mákszerű petéket. És aztán, mint az őrültek tépték számukra az eperfalevelet. A nyüzsgő kis, fikaszín, majd az ellustuló nagy, kövér, viaszos hernyók. És a pillanat, amikor a hernyó elkezdi beszőni magát. Éppen ez volt, ez kellett volna hogy legyen az a pillanat. Hiszen ha a meleg nem is egészen, de az isteni bűz pontosan azonos volt Elemérék kis, inkubátorokként működő alsókonyhájának a bűzével. Kevés szebb dolog van a világon, gondolta borzongva. Egyszer már megkísérelte az újság szélére felírni tintaceruzával, mi is a tíz (10) legszebb dolog a világon. A vércse- és tyúktojás (én a földvári íbisztojást nem láttam). A gyöngytyúk feje. A nyúlszar és a ráspoly. Az árvalányhaj. Az András új létrája. Az ószeres Rózsa (a fara is, nem csak a dudája). A káposztalepke. A selyemgubó. Az ejtőernyő és a flamingó selyme. Elemér nem nagyon tudta mihez hasonlítani a selyemgubót. Az illata: a csiriz (kulimász) és az ostya között valahol. A formája a balettcipőé. Egyszer kezébe vehette Orbán lányának, Leának a balettcipőjét. Egyedül volt, Orbánék elugrottak valahová. Sokáig tartotta a kezében azt a rózsaszín selyemmel vont kemény gipszet. (Orbán a flamingó és a gipsz segítségével próbálta egyszer megragadni a spicc-cipőt. Gipszet evett flamingó, szemben a gipszes lisztet zabált patkánnyal.) Szóval akkor is nagyon összekeveredett, valójában semmire sem jutott a világ legszebb dolgaival. Gyerekkorában mindig volt lyukas (kifúrt, elzápult, büdös) selyemgubó a zsebében. Meg mi volt még, tűnődött Elemér, a zsebemben? Kopott spiccvas, vadgesztenye, makk-kalpag, ciklámenszín ceruzacsonk, spanyolviasz darabka, réz csőregevágó, régi pénz. Most mindenesetre érezte, hogy a selyemgubónak biztos a helyezése tízes (10) listáján. Egyszer Orbán is sokáig silabizálta volt Elemér listáját. A nyúlszar és a ráspoly tetszett neki legjobban. Elemér véletlen azt is hallotta, hogy amikor Mirkóval meg a sokác ügyvéddel a címerről tárgyaltak, Orbán felsorolta nekik a tízes (10) listát. Akkor is a nyúlszaron és a ráspolyon inzisztált. Miközben fenn, az asztal sarka felett az imamalmok tovább őröltek, Elemér félálmában azon morfondírozott, hogyan tudna bábállapotban maradni, netán pillangóként távozni. Orbán egyszer mutatott neki egy régi lepkész könyvet, amelyben Palicsot is említették. Azóta meglehetősen elszürkült, megritkult Palics pillangóállománya, a tó körüli réteket ugyanis, ahol Ivanyos bácsi a gyógynövényeket gyűjtötte volt, megbombázta a NATO. A nagy, meleg jutazsák alapillata, akkor is, ha Elemér olykor el-elszellentette magát, még mindig a kávéé volt. Elemér semmit sem tudott Camerounról. Majd a matróz ír, mesél neki Camerounról. Mert Elemér, noha sok problémája adódott a matrózzal való véletlen találkozása miatt, mégis állandóan kísérte VELEBIT nevű hajóját a zágrábi rádió hajós műsorában (az is a világ legszebb dolgai közé tartozik, ahogy a zágrábi rádió ismerteti a hajók mozgását, tartózkodási helyét, a tengerészek és hozzátartozóik üzeneteit), és várta, hogy ismét összefussanak a Kék tó előtti padon, vagy Szlovják borbélyműhelyében. Elemér újabban főzni tanult. Azt hallotta, szeretik a magyar matrózokat az óceánjárókon, különösen a bácskai magyarokat, mert ők azon kívül, hogy súlyos ételeket tudnak főzni, még a horvátot, az óceánjárók hivatalos nyelvét is beszélik (lévén félig bunyevácok). Elszenderedett, majd ismét hallani vélte a fenn mormoló két barátot. A mostani történet elejét nem sikerült elcsípnie, noha ezek a történetek különben sem voltak szabályosan felépítve. Egyáltalán nem is biztos, hogy volt eléjük és végük. Mindenesetre a Lónyay utca sarkán, szemben a könyvtárral (Elemér még sosem járt Pesten, de Orbán megígérte, egyszer magával viszi, mivel Pesten, mint azt Jenőke is megerősítette, állandóan lehet aszfaltozó munkásokkal találkozni, Elemér ugyanis imádta az aszfaltozást, arról álmodozott, aszfaltozómunkás lesz, rossz lábát végre bedughatja abba a hatalmas papucsszerű valamibe és az égő, rotyogó aszfaltra térdepelhet) épp akkor tűnt fel egy hatvanon aluli hölgy, aprókat lépkedve fehér lakkcsizmájában. Minden bizonnyal azért lépkedett olyan aprókat, mert nagy dudáitól nem látta, sosem is láthatta a járdát. Ez különös: egy nő, aki úgy fog meghalni, hogy sosem láthatja maga előtt a járdát, tűnődött el Jenőke, aki szintén nem volt közömbös a nagy, a hatalmas dudák iránt, mi másért is lógott volna állandóan az ószeres Rózsánál. Akkor a Petőfi-híd felől egy hetven körüli, piros simicipőt viselő öregúr közeledett vele szemben. Az öregúr különben kopottas volt, csak a piros simi rímelt a fehér lakkcsizmára. De az valamiféleképpen nagyon. Ezt mások is azonnal észrevették. Az öreg megállt, hosszan, nyáladzva nézett a nő után. Miközben közöttük, benn a kis kínai étteremben, Chen long-nál, asztalterítőket vasalt a fiatal kínai pincér. Állandóan azt csinálja. Vasal a belső asztalnál. Chen Long-nál különben csak két asztal van. Az egyik az ablakban, az akváriumon keresztül látni, ahogy a 4-es és a 6-os villamos kapaszkodik fel a Petőfire, az élő grombiból lévő, dülledt szemű halacska akárha lopakodó repülőként bökné az orrát a villamos ablakához, amelyből szintén mint akváriumból bámulnak rá, illetve hát a Dunára, a súlyos grombikban utazó emberek. Nem tudom, hány asztalterítőjük lehet, de a fiatal pincér állandóan vasal. Felszolgál, enni kezdesz, és ő szépen folytatja a vasalgatást mögötted. A vasalónak meg az akvárium élő grombiból szerelt lopakodójának ez az összehangolt mozgása feltételes reflexemmé lett, magyarázta Orbán. És amikor azt mondta a rádió, hogy lelőttek egy kínait a Lónyayban, megrettentem, arra gondoltam: az én vasalgató pincéremet lőtték le, s máris szaladtam le a Chen Long-hoz, de a kis pincér ott vasalgatott mosolyogva. Beültem hozzá. És egész nap ott gubbasztottam. Őriztem, nehogy lelőjék. Már nem is tudok ebédelni, ha valaki nem vasal a hátam mögött. Úgy érzem, az isiászomat is ki fogja gyógyítani a bal lapockámból. Jenőke a vécére menet fellökött egy széket, s ahogy lehajolt érte, megpillantotta a zsákot. Mi a fenét keres az asztal alatt ez a nagy zsák krumpli?! Jutkának biztosan nem volt még ideje levitetni a pincébe, oda a kanna-gumókkal teli ládák mellé. Aztán csönd lett. Elemér elszenderült. Tükör és pad is volt a régi liftben, magyarázta Orbán (minden bizonnyal a Lónyay liftjéről lehetett szó, mert se a Hernádban, se Leáéknál, a Frankel Leóban nem volt felvonó), ahogy visszaérkezett Jenőke. Jogom van balkáni vécére, annál is inkább, mivel még ti sem vagytok Európában. Ezt minden bizonnyal Orbán valamelyik Pesten élő szerb barátja mondta, ironikusan persze, gondolta Elemér, noha a nagy tükrös felvonót és a balkáni vécét már képtelen volt összefüggésben látni. De nem is volt idő ilyesmire, hiszen Howard Jenőke már egy sofőrről kezdett mesélni, aki, ha nincs úton, fóliázik, s aki, ha Elemér jól értette, elvesztette a nyakláncát. De nem nagyon sajnálja, vékony volt, mint a cérna, manapság pedig az ujjnyi vastagságú láncok a divatosak, nem sajnálja, csak a Kleopátrát sajnálja. Miféle Kleopátrát?, kérdezte Orbán. Minden jel szerint lehetett rajta, mármint azon a cérnavékony aranyláncon, egy klassz, súlyos Kleopátra. Elemér megpróbálta folytatni álmodozását az ószeres Rózsa dudáiról, de akárhogyan méricskélte is, Rózsát sehogyan sem tudta bepréselni maga mellé a jutazsákba. Különben ez már kipróbált módszere volt, csak az ószeres Rózsa dudáival való bajlódás tudta elkergetni azt a farkast, amely Gorotváék ijesztgetése nélkül is gyakran bevackolt melléje. Egy pillanat és már lövellt is. Közben Orbán már egy másik emberről mesélt, majdhogynem paralel a nyakláncos sofőrrel, egy másik emberről, akinek a halála után vulkánfiberében csak egy delfines (World of Art) Bonnard-könyvet találtak. Ez volt a végső véleménye, üzenete, ez a végrendelete. Igen, a tóra néző, üres szállodaszobában csak egy vulkánfibert találtak, semmi mást. Benne a kis puha Bonnard-kötettel. Akkor lépett be a konyhába, hóna alatt nagy köteg blitvával (mángold) Regény Misu, ugyanis Jutka, aki még aludt, tegnap azt mondta, fogast szeretne sütni ebédre, de mit ér a fogas blitva (mángold) nélkül. Misu nem szakította meg Orbán és Jenőke immár abszolút összehangolt, csupán a poharak kopogásával és a hamutálca ide-oda huzigálásával tagolt kettősét. Megcsapta orrát a jutazsák kávéillata. És máris előkereste a rézdzsezvát, cukrot pirított, vizet öntött rá. Ám Elemér jól látta, Misu morog, dühös; ha megszólal, egészen biztosan azt mondja: Sta trazi ova bagra u mom romanu?!*
Pedig Elemért még észre sem vette az asztal alatt. Jóllehet sejthette, Elemérnek és Gorotváéknak is ott kell lenniük valahol. Mert ha megpillantja Elemért a jutazsákban, még jobban feldühödik, ugyanis újabban mind többen gondolják úgy, hogy annak a bizonyos regénynek (román) Elemér a főszereplője, Orbán és Howard csak nyomják a szövetet (szöveget?), lelkiznek, buzerálnak valami apróságot, fontoskodnak végtelen (újra akarják írni a Tolnai Világlexikont, satöbbi), igaz, közben Gorotva és Szanitter Tibike opponálják őket, mint a molyok, mint a piranhák harapdálják a szövetüket (szövegüket?), Jonathán, Vendel, meg Kacsó pedig, mint a gólyafos kóvályognak felettük, mindig váratlan pillanatokban zuhanva a nyakuk közé. Jóllehet a regény nem is létezik. Valamiféleképpen ő az, Misu. Noha ő ezt sem fogadná el. Sőt, erre a témára egyáltalán nem is lenne hajlandó szót fecsérelni. Valójában nincs is tudatában, hogy őt a barátai újabban Regény Misunak nevezik. Ő még ugyanis mindig: Zománc Misunak tudja magát. Jóllehet úgy valahogy áll a műfaj (műfajok) fölött, mint az Isten. Ő az egész világra éget lila zománcot. És tényleg, Gorotva már Orbán dolgozószobájában hallgatta Gurdjieff muzsikáját (akkortájt más zeneszerző nem létezett számára). Jonathán pedig az első udvarban, a zászlórúd körül játszott a kutyákkal. Pillanatok kérdése volt, hogy megérkezzen Szlovják, Kacsó és Vendel is, ők kint aludtak a ludasi tó partján, Szlovják kis haciendájában, ahol valami fontos, több napos kugli-verseny (olimpia) ért véget ünnepélyesen tegnap este. Arról volt szó, noha ez így sosem lett kimondva (de hát az olyan jelek, mint a Jutka által ebédre ígért fogas, Regény Misu nagy csokor blitvája, etcetera, mind erre utaltak): ebéd után felhúzzák Palics és a Homokvár zászlaját, amit Mirko, a tudós építész (ő tervezte például Újvidéken a Gombaként ismert benzinkutat), designer és címerkutató álmodott meg, készített el. (Mirko már évek óta Magyarkanizsa, Zenta, Szabadka és Újvidék címerének a korrigálásával foglalkozott, ugyanis egy napon rádöbbent, az idők folyamán a címerek mind elrajzolódnak, pontatlanokká lesznek, deformálódnak, újra kell rajzolni őket.) Palicsnak, a független (függetlenedő) kis fürdőváros-államnak eddig ugyanis nem volt címere, zászlaja. (Mint ahogy, különös mód, sokáig, egészen a húszas évekig – dr. Brenner azért is munkálkodott annyira odahelyezésén – nem volt temetője sem.) Vendel munkásai már napokkal előbb leásták a Homokvár elé a hétméteres póznát (sokuknak fogalma sem volt, mire fog szolgálni, míg egyesek azt hitték, Orbán a meteorológiai állomás lebombázása után saját légzsákot akar), ami, Jonathán szerint (ő volt megbízva öntözésével, felügyeletével, nehogy a radikálisok, a szocialisták, vagy a meszesek – a Vajdasági Magyar Szövetséget hívták így a történelmi Vajdasági Magyarok Demokratikus Szövetsége fanatikus aktivistái – megelőzzék őket, se szó, se beszéd felhúzzák saját zászlóikat, avagy netán mindannyiukat megelőzve a vásott kölykök ugorjanak át a fátyolvirág sövényén, s húzzák fel szaros gatyáikat) már gyökeret is eresztett. Már emelték a póznát, amikor Elemér észrevette, hogy elfelejtették becsavarni a porceláncsigát, befűzni a zsineget. Azért kellett végül is Mirkónak két címert, két zászlót terveznie, mert amikor elkészült Palics (PALIGO PALUS) címere, zászlaja, Orbán megkötötte magát és a Homokvárnak külön, a fürdőváros-államocskán belül is független státuszt, tehát külön címert, zászlót követelt... Magukról a zászlókról és szerény, bizonyos tekintetben komikus, ám összességében mégis ünnepélyesnek mondható felvonásuk aktusáról majd Howard Jenőke és Orbán is készít feljegyzéseket. Szanitter le is fénymásolja őket, hogy a Palics és környéke következő számában (ha egyáltalán lesz még következő száma) cikket kompiláljon belőlük. Azért nem vezércikket, mert a függetlenedés, különösen a Szabadkától való függetlenedés tendenciáit illetően a szerkesztőségen belül is voltak némi eltérések, ellentétek. Persze, azon a hajnalon még senki sem tudta, ki fogja felvonni a két zászlót. Igaz, kuglizás közben, kint Szlovják haciendáján, valaki tudni vélte, hogy minden bizonnyal Jonathánnak és Elemérnek jut ez a nem mindennapi szerep – és így, ha valaki egyszer megírja Stadler Palicsi krónikájának folytatását (Magyar Laci, szegény, már nem fogja megírni, szétdurrant a szíve a Niagaránál): Jonathán és Elemér is bele fog kerülni. (Misu romanjától rettegtek, de Stadler, a neves patikus puha kis könyvét állandóan olvasgatták). Mindenesetre, hogy végül is mi került a címerekbe, netán valami Elemértízes listájáról (10), azon a hajnalon, Orbánon és Mirkón kívül, még senki sem tudhatta.