Mátyás király New Hontban

2.

Amikor Király elvtárs letette a kagylót, csöppet sem volt biztos benne, hogy sikerül megtörnie Schiller Mihály makacsságát – illetve hát, a kérdés úgy állt, hogy makacssággal, vagy csupán makacskodással, gyerekes okvetetlenkedéssel áll-e szemközt. Ha csupán az utóbbival, azért sem neheztelt. Elvégre minden normális ember ragaszkodik ahhoz, amit megszokott. És Schiller Mihály kisgyerek volt még, amikor a Schiller nevet kénytelen volt apja nyomán fölvenni. De éppen ezért lenne furcsa, ha ragaszkodna hozzá, hiszen nem a saját akaratából lett Schiller, hanem kényszerűségből, felsőbb utasításra, jóllehet a Schiller nevet megboldogult apja önszántából választotta, az ő, Király elvtárs legnagyobb megrökönyödésére. De hát azok olyan idők voltak. Egy biztos: itt van az alkalom, amikor mindent jóvá lehet tenni, le lehet mosni a gyalázatot, újra lehet teremteni a világot, okulva a régi hibákból. Ha egyszer mód nyílik rá, a kis hibákat is jóvá kell tenni, nem csak a súlyosakat.

S ezen a csodálatos, feltámadással kecsegtető délelőttön Király elvtárs emlékezetében felidéződött a Schiller-ügy is. Aprócska, jelentéktelen ügy volt, talán szóra sem érdemes. Mégis, az akkori körülmények között tenni kellett valamit. Mert akkor olyan idők voltak, s akkor olyan szelek fújtak. Király elvtárs sem akkor, sem most nem érezte magát bűnösnek. Azt viszont most, az Ügy bukásának tanulságait ezerszer is végigelemezve, kénytelen volt belátni, hogy sokat hibázott.

Húsz évvel ezelőtt, párttitkárkodása kezdetén, egy reggel arról értesült, hogy fiatal tanító érkezett a városba, egy szótlan és sótlan, nagyon magának való ember, akinek a közéleti kérdésekről sosincs véleménye, vagy ha mégis van, arról mélyen hallgat. De nem is ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy ezt a mogorva fickót Döbrögi Bélának hívják, ami nagy szerencsétlenség, rá nézve éppúgy, mint az iskolára nézve. A neve miatt neki semmi tekintélye sincs, a gyerekek összeröhögnek a háta mögött. Egy tanítót nem hívhatnak Döbröginek! Egy jogászt, orvost, papot vagy kéményseprőt talán igen (bár az sem helyes), ám egy tanítót semmi esetre sem.

Király elvtárs nem szerette, ha piszlicsáré ügyekkel zaklatják, elvégre a Párt városi főembere nem az atyaúristen, hogy mindenre neki legyen gondja, most azonban belátta, hogy közbe kell lépnie. Mert azt ma már az óvodások is tudják, hogy a Döbrögi egy népnyúzó földbirtokos volt. Basáskodó kiskirály! Undok, pókhasú reakciós! Ezért haladéktalanul intézkedett. Már másnap délelőttre berendelte hivatalába a tanítót.

Döbrögi Béla szép szál, keménykötésű fiatalember volt, aki semmiben sem emlékeztetett irodalmi névrokonára. Lám, lám, dünnyögte magában Király elvtárs... Igazi, egészséges, plebejus arc. Kackiás bajusz, dús szemöldök, határozottságról árulkodó magas homlok, értelmes, ámbár egy kicsit gyanakvó tekintet.

– Jöjjön beljebb, kedves Döbrögi úr – mondta az ajtóban Király elvtárs, miután jó alaposan megvárakoztatta a tanítót. – Maga párttag?

– Nem – mondta a tanító. Érces, basszus hangja volt.

– Még szerencse – kedélyeskedett Király elvtárs. – Ha párttag lenne, kénytelen lennék Döbrögi elvtársnak szólítani. Ez pedig igencsak nehezemre esne. A negatív történelmi képzettársításaim miatt. Tudja, ennek a névnek már nagyon régen lejárt a szavatossági ideje. Az elvtársak joggal kérdezhetnék, hát mi az, mi döbrögikkel akarjuk felépíteni a fejlett szocializmust?

A tanító sötéten nézett rá, és csak annyit jegyzett meg:

– Nem a néven múlik.

– Nem csak azon, de azon is – erősködött Király elvtárs. – Még senki sem mondta magának, hogy a vezetékneve, már meg ne bántódjék, de rossz emlékeket ébreszt?

– Szülőfalumban minden ötödik családnak Döbrögi a neve.

– Jó, jó, de ez itt nem a szülőfaluja.

– Nem – ismerte be a tanító, s ezt Király elvtárs olyan beismerő vallomásként értelmezte, amely felhatalmazza arra, hogy kinyújtsa segítő jobbját a tévelygő felé.

– Nos – mondta kissé leereszkedően –, a baj nem olyan súlyos, hogy ne lehetne segíteni rajta. Új nevet kap. Mintha új ruhát venne. A régi, pecsétes, kopott öltöny helyett egy vadonatújat, hogy az összes lány meg asszony megforduljon maga után az utcán... Mit szólna, például, a Vargához? Varga Béla. Ez egy plebejus, demokratikus név, nem kell szégyenkeznie miatta. A varga nem úr, mint azok a mindenféle döbrögik, a vargák verejtékes munkával keresték meg a kenyerüket, s a dolgozó nép hálája övezte alakjukat mindenkoron. A vargák mindig öntudatosan, emelt fővel jártak a világban. A két kezük munkája érlelte a szebb jövőt. Na, mit szól hozzá?

– A Varga nem jó – morogta a bajsza alatt a tanító.

– És ugyan mért nem jó?

– Mert van már három is belőlük a tantestületben. Az egyik ráadásul Béla.

– Akkor javasoljon maga valamit – ajánlotta fel nagylelkűen Király elvtárs. A tanító egy-két röpke másodpercig töprengett, aztán így szólt:

– Fölvehetnem talán az anyám nevét. Király elvtársnak tetszett az ötlet.

– Szép gondolat – dicsérte meg a tanítót. – Így tulajdonképpen az identitása sem sérül. Annyi történik csak, hogy kicseréli az apja nevét az anyjáéra. Na és mi a kedves édesanyja lánykori neve?

– Tóth Izabella.

Király elvtársnak olyan lett az arca, mintha citromba harapott volna.

– Az nem lehet – mondta. – Az elavult.

– Tessék? – hüledezett a tanító.

– Elavult – ismételte meg ellentmondást nem tűrő hangon Király elvtárs. –A Tóth elavult. Az Oláh is elavult. A Rácz is elavult. Egyik-másik elvtárs akár provokációnak is tekinthetné. Főként a szlovák elvtársak. Joggal kérdezhetnék, mért Tóth, mért nem Szlovák? Na és a felesége neve?

– Tóth Emma. – Majd a tanító némi hezitálás után újabb ötlettel állt elő.

– És a színek? Valamilyen szín mint vezetéknév.

Király elvtárs rágódott egy keveset az új alternatíván.

– Nézze, ez nem lenne rossz, csak hát a szimbolika...

– Szimbolika?

– Igen. Bizonyos értelemben a színek mind szimbólumok is. A Fekete nem lenne jó, mert túl gyászos, túlságosan pesszimizmust sugalló. A Fehér viszont a fehérgárdistákra emlékeztetne. A Barna a barna ingesekre. A Vörös vagy a Piros megfelelhetne, ha párttag lenne, vagy úgy döntene, hogy belép a pártba. Maradna a Sárga Béla, a Kék Béla vagy a Lila Béla. De ezek közül egy sem hangzik jól. Egyik sem gyökerezett meg névválasztásunk hagyományaiban... Valami progresszív nevet kellene találnunk – mondta kis tépelődés után. –Olyat, ami a jövőbe mutat. Vagy legalábbis köze van szocialista jelenünkhöz. Vasas Béla, például.

A tanító hallgatott, Király elvtárs úgy érezte, ellenségesen.

– Vagy Kohász Béla. Vagy pedig, nos, talán furcsállni fogja, mert merész ötlet, de száz év múlva az unokái és a dédunokái áldani fogják érte... Lehetne, mondjuk, Űrhajós Béla. Afféle korszerűbb Hajós Béla.

– Ne tessék velem tréfálkozni – mordult fel sértődötten a tanító, s mérgében a bajszát harapdálta.

– Nézze – folytatta a meggyőzését Király elvtárs –, hajdanában a Varga, vagy a Kovács, vagy a Hajós is szokatlan lehetett. Az első Varga, az első Kovács és az első Hajós számára.

– Én most élek, nem száz év múlva – hördült fel újra a tanító. – Egy percig sem akarok az első Űrhajós Béla lenni, akármilyen nagy dicsőség lenne is.

A tanító ezt olyan megfellebbezhetetlen hangon hozta a tudomására, mintha egy vértanú szólott volna az utolsó szó jogán, elszántan a mindenre kapható bírái szeme közé nézve, a nem e világról való igazak rettenthetetlenségével. Király elvtárs meghőkölt, s egy pillanatig valami csodálatfélét érzett a tanító iránt. Fél órával ezelőtt még azt hitte, mi sem lehet egyszerűbb, mint nevet változtatni. Abban maradtak hát, hogy Döbrögi Béla gondolkodik még a dolgon. Aztán lesz, ami lesz, a fő az, hogy legyen, s az ne Döbrögi legyen.

Nemsokára azonban kiderült, nagy könnyelműség volt a névváltoztatást Döbrögi Bélára bízni, mert amikor a tanító egy napon Schiller Bélaként állított be hozzá, Király elvtárs legszívesebben vasra verette volna, mint egy utolsó, bitang pernahajdert, aki belőle is, a Pártból is, az egész városból csúfot űz, de legalábbis visszaél az ő jóindulatával, mely eddig határtalan volt, mint a hortobágyi puszta. S csak nézte, nézte a bajszát harapdáló, szemöldökét ráncoló pimasz fiatalembert, mint valami délibábot, amely sehogy sem akar szétfoszlani. S akkor kitört belőle a harag.

– Mért éppen Schiller?

– Mert tetszik – mondta a tanító.

– De hát az német név!

– Tudom – bólintott a tanító. – De akkor is tetszik.

– Na és mi tetszik úgy rajta?

– Az, hogy szép.

Hát erre aztán mit lehetett mondani?

– Az a Schiller... az valami íróféle volt, ugye?

– Lehet – mondta a tanító. – De nálunk, a szülőfalumban, ő volt a focicsapatunk csodakapusa.

Király elvtárs tartott tőle, ha tovább akadékoskodik vagy felfújja az ügyet, csak nevetségessé teszi magát. Ha Schiller akar lenni az átkozott fattya, hát legyen Schiller, attól itt még nem lesz ellenforradalom. Meg aztán itt volt az ő neve is: Király Mátyás. Tudott róla, hogy a háta mögött Mátyás királynak hívják, bár ez tulajdonképpen rendben is lett volna, Mátyás király végül is progresszív alak volt, igazságos meg miegymás, még ha a történelmi materializmus azóta túlhaladta is. Király elvtársat apja eredetileg nem is Mátyásnak szánta, hanem Lajosnak, ahogy őt hívták, de akkor közbejött a Rákosi-per, éppen akkor, amikor ő született, s apja, a haladó szabómester, nagy tisztelője volt Rákosi Mátyásnak. Csakis és kizárólag a Rákosi elvtárs iránti szolidaritásból adta a kisdednek a Mátyás nevet, amit aztán harminc évvel később talán megbánt már, mert Rákosi elvtárson is túllépett a történelmi materializmus. De akkor már nem sok értelme lett volna visszacsinálni a dolgot. Hát így lett ő a városban a mindenki Mátyás királya.

A név pedig kötelez. Most, hogy Moszkvában ismét régi fényében kezdett tündökölni a vörös csillag, nos, igen, ez ennek a tikkasztó nyárnak a legszebb ajándéka volt. Ütött végre az igazság órája, az igazságos Mátyásoké, az olyanoké, mint ő, akik kiállták a próbát, akárcsak ő, akik okultak a hibákból, mint ő, aki most bebizonyíthatja, méltó rá, hogy a háta mögött Mátyás királynak nevezzék. Véget érhet az a páratlanul makacs pechszéria, amely immár két éve üldözte, amely másokat, gyengébb jellemeket, talán a halálba kergetett volna. Király elvtárs előtt ezen a délelőttön kitisztult a jövő. A köd felszállt, a harmat megszáradt a réten, a levegő felfrissült, újra megtelt oxigénnel. Ismét felemelő dolog volt élni. Király elvtárs némi töprengés és habozás után eldöntötte, hogy mindenkinek megbocsát. S mivel az egész világot az ellenségének tekintette, kénytelen volt az egész világnak megbocsátani.

Mindenekelőtt mégis azoknak, akik becsapták vagy rútul cserbenhagyták. Bálintnak, például, vagyis a fiának. A balszerencsés események lavinája vele kezdődött. Bálint csöndes, mamlasz, szófogadó gyerek volt, aki éppen csak el tud számolni kettőig, de tovább már akkor sem, ha ostorral hajtják. Mindaddig, amíg egyetemista nem lett belőle, s le nem térítették a helyes útról az újsütetű barátai. Egyszer csak mindent ő tudott a legjobban, Király elvtárs udvarias, érdeklődő kérdéseire nyeglén és foghegyről válaszolgatott, ócska ruhákban járt és zagyva zenéket hallgatott. Tiszteletlensége bántotta Király elvtársat, de mivel jól tanult, sportolt és óvakodott a káros szenvedélyektől, végül is Király elvtárs megbocsátotta a modortalanságait és a pökhendiségét. Azonkívül komolyan udvarolt is, leveleiben egyre gyakrabban emlegetett egy bizonyos Patríciát. Király elvtársnak nem tetszett a Patrícia név, mert a patríciusok jutottak róla az eszébe, akiken szintén túlhaladt már a történelmi materializmus, s ő attól félt, hogy a Patrícia név valamilyen nyafka, finnyás, elkényeztetett úrilányt rejt, ilyen szerzetet pedig nem látott volna szívesen a családban.

Mert mire ez az urizálás? Mért nem talált magának a beképzelt kölyke egy Böskét vagy Ilonkát? Ám hiába unszolta Bálintot, hogy hozza el és mutassa be a lányt, a fia ettől elzárkózott, máskor meg csak hunyorgott, mint vakondok a napfényben. Végre aztán üzent a fia, hogy ha valami dolga akad legközelebb Pozsonyban, keresse meg őt is, és akkor bemutatja neki Patríciát.

Király elvtársnak az égadta világon soha semmi dolga nem akadt Pozsonyban, a Központi Bizottságban azt sem tudták talán, hogy ő a világon van, azonkívül minden várost, ahol két templomnál és három kétemeletes háznál több van, szívből utált. Most mégis legyűrte az utálatát, annyira hajtotta a kíváncsiság. Elutazott, de nem a szolgálati kocsiján, hanem vonaton, kétszeri átszállással, inkognitóban. Pozsony alulmúlta a legrosszabb várakozásait is. Büdös volt, piszkos volt, elhanyagolt volt és főleg lármás volt, mint egy török bazár. Rengeteg utca volt benne és nagy házak. A szerénységnek és puritanizmusnak az írmagját is kiirtották belőle, a járókelők pedig egytől egyig fenn-hordták az orrukat, mintha nem is anya szülte volna őket, hanem valamilyen mitológiai titánok. Király elvtárs, amint leszállt a vonatról, elveszettnek érezte magát. Úgy bolyongott utcáról utcára, mint egy száműzött erdei manó. Se autóbuszra, se villamosra nem mert fölszállni, mert attól félt, hogy úgy még inkább eltéved. Amikorra megtalálta a kávéházat, ahol Bálinttal találkoznia kellett, már fájdalom hasogatta a lábát a fáradtságtól.

A kávéháznak nevezett lebuj egy sötét, büdös, füstös odú volt, förtelmesebb még az ázsiai ópiumbarlangoknál is, legalábbis amilyennek ő az ópiumbarlangokat néhány gyerekkori olvasmánya alapján elképzelte. Bálint egyedül ült az egyik asztalnál, de olyan gőgösen, mintha tíz évre kibérelte volna magának azt az asztalt. Király elvtársat hirtelen kisebbségi érzés kerítette a hatalmába, alig mert leülni a fia mellé. Bálint azonban barátságosan fogadta. Nemsokára ott termett egy pincérlány is, hogy fölvegye a rendelést Király elvtárstól. Hát azt is cirkuszban kellett volna inkább mutogatni. Csinosnak elég csinos volt, fiatalnak is fiatal. Még a szoknyája kurtasága fölött is szemet lehetett volna hunyni. Hanem a mellei!... Ekkora melleket Király elvtárs még álmában sem látott. Duzzadtan, követelődzőn, agresszívan meredtek Király elvtársra, mint valami hatóság, amely igazoltatni akarja. Nem csoda, hogy ezentúl, ha valaki Pozsonyt emlegette előtte, Király elvtárs lelki szemei előtt elsőként egy füstfelhőbe burkolódzó, nagy mellű nő képe jelent meg.

– Teát – nyögte ki erőtlenül Király elvtárs az óhaját. Egyszavasnál hosszabb mondatot abban az állapotában képtelen lett volna összefabrikálni. – Mondd csak, fiam – kérdezte meg később halkan –, Pozsonyban minden nőnek ilyen méretesek a keblei?

– Nem. Azt hiszem, nem – mondta eltűnődve Bálint.

– Na és hol a menyasszonyod? Hol késik az istenadta?

Bálint fölhúzta a szemöldökét, és megvonta a vállát. Sosem volt beszédes gyerek, Király elvtárs megszokta már, ha olykor kettesben vannak, jókat hallgatnak. Óvatosan körbesandított a lebujban, s arra gondolt, hogy a jól vasalt öltözékében bizonyára feltűnést kelt. Az asztaloknál jórészt fiatalok ücsörögtek, s Király elvtárs egy darabig azon törte a fejét, vajon ezek a fiatalok lump csavargók-e, vagy pedig lump egyetemisták. A társaságukban levő lányok is meglehetősen slamposak voltak, mintha átdorbézolt éjszaka után estek volna be erre az Istentől elhagyott helyre. Eddig a napig Király elvtárs úgy képzelte, hogy az egyetemisták egyetemre járnak, szabad idejükben sportolnak, népdalokat énekelnek, este pedig színházba mennek.

Hogy az amúgy is lehangoló kép még tarkább legyen, egy fiatal néger nő lépett be a kávéházba. Alacsony volt és bögyös, mint a pincérlány, és nyílegyenesen az ő asztaluk felé vette az irányt. Már csak ez hiányzott, gondolta Király elvtárs kétségbeesve, mert először látott eleven négert. Mondani akart valamit, de Bálint megelőzte.

– Hát ő Patrícia – mondta, s valahogy nagyon furcsán szűrte át a szavakat a fogai között. – Szenegáli.

Ahogy az világháborúk kitörésekor, földrengéseknél, villámcsapásnál és az ezekhez hasonló rendkívüli események első pillanataiban lenni szokott, Király elvtárs tudata is leblokkolt, miközben a teste megrándult, mintha áramütés érte volna. Még a szenegálit is Szentgálinak hallotta, s az villant át az agyán, ugyan honnan kerítette magának ez a néger lány az ősi magyar vezetéknevet. Valamiféle ködös révületben nyújtotta oda a kezét a lánynak, s olyan szögletesen, mint egy marionettfigura, amelyet dróton rángatnak. S ebben volt is némi igazság. Nem volt ura az akaratának, feldúlt, minden kontrolitól megszabadult idegei kényük-kedvük szerint ráncigálták. Még a fia hangját is nagyon messziről, valahonnan a túlsó földtekéről hallotta.

– Orvostanhallgató. – Ezt mondta Bálint. Talán. De lehet, hogy valami mást mondott. Király elvtárs legszívesebben egyáltalán nem hitt volna a fülének. Ebben a pillanatban úgy szomjazott a süketségre, mint tikkadt sivatagi vándor öt pohár jéghideg vízre. Közben az ajkán mosoly rángatódzott, és tekintete a távolba révedt, ahonnan csokibőrű unokák integettek felé. Mégis megpróbálta valahogy összeszedni magát. A proletár internacionalizmusra gondolt és a népek testvériségére. De ezek a nemes eszmék az Istennek sem akartak életre kelni háborgó lelkében. Makacsul rátapadtak a papirosra, amelyre nyomtatták, s mintha odaragasztották volna őket. Onnan vigyorogtak rá, mint csúf, kuruttyoló békák, amelyeket, lám, képtelen lenyelni. Király elvtárs észre sem vette, hogy egyik pillanatról a másikra megszűnt hinni a népek testvériségében. És éppen akkor, amikor az az ő ajtaján kopogtatott.

– Hát ezt nem! – tört ki belőle elemi erővel a sors igazságtalansága elleni zsigeri tiltakozás.

– Mit nem? – kérdezte Bálint.

– Ezt!... Ezt nem!... Ezt sosem!... Ez apagyilkosság! – üvöltötte Király elvtárs Shakespeare-tragédiákból kölcsönzött indulattal, s kitántorgott a lebujból, mintha részeg lett volna, pedig a teájából is csak két kortyot ivott.

Odakint időközben eleredt az eső, az a csúf, hideg őszi eső, amelytől komorság és mélabú környékezi meg az embert, s amelytől a város még csúfabbnak és még lepusztultabbnak tűnt. De hát bánta is ő most az esőt!... Ette, zabálta, marcangolta a bánat, tépte a gyomrát, a máját, a beleit, hasogatta a szívét. A proletár internacionalizmus meg csak nem akart szembejönni vele, hogy megváltsa. Talán elmosta az eső. Király elvtárs ekkor megpillantott a közelben egy csapszéket. A talponállóban a munkásosztály lecsúszott fiai vedelték korsószámra a sört. Ez a látvány még mélyebben lehangolta. Gyors egymásutánban megivott három felest. A vodka elbódította, másfelől azonban tompította a fájdalmát. Hamarosan könnyek szöktek a szemébe. Hangtalanul zokogott.

Pedig hát ez még csak a kezdet volt. Nemsokára jöttek a mindennapos novemberi tüntetések, Király elvtársat egyik napról a másikra nyugdíjazták, aztán meghalt a felesége, s mintha még ennyi baj sem lett volna elég, a lánya összeköltözött egy pernahajderral, egy húsz évvel idősebb, elvált férfival, aki egész életében naplopó, anya- és feleségszomorító volt, egy csirkefogóval, aki zsíros állásért ácsingózott a hatalom új birtokosainál, és ezért reggeltől estig a kommunistákat szidta. Király elvtárs minden kapcsolatot megszakított a lányával, Bálintot pedig rövid, de csattanós levélben küldte el Szenegálba. Ettől kezdve úgy érezte, nemcsak a családját és az élete értelmét vették el tőle, hanem még ennél is többet, a hazáját.

Nehéz idők következtek. A tegnapi barátai és talpnyalói hátat fordítottak neki, a szomszédai és a rokonai fütyültek rá. A bukott rendszer iránti gyűlölet és megvetés, okkal vagy ok nélkül, az ő személye körül sűrűsödött össze. Ő lett a bűnbak. Bárhová ment, hivatalokba vagy orvosi rendelőbe, cukrászdába vagy csupán sétálni, mindenhol ugyanaz a megvetés, vagy jobbik esetben, lesajnálás fogadta, ami valamilyen íratlan szabály alapján a bukott embereknek szerte a világon kijár. S a megvetésbe, a gyűlöletbe, úgy látszik, sosem lehet belefáradni, mintha az ember minden cselekedetének ezek lennének a mozgatórugói. Előfordult, hogy Király elvtársat a cukrászdában ki sem szolgálták. Hogy az üzletekben átverték és kiröhögték. Hogy névtelen fenyegető levelekkel és telefonhívásokkal zaklatták. Király elvtárs ezért, ha csak nem volt nagyon muszáj, ki sem tette a lábát otthonról. A telefont nem vette föl, azokat a leveleket pedig, amelyekről hiányzott a feladó neve és lakcíme, felbontatlanul a szemétkosárba hajította. De otthon sem érezte magát biztonságban. Attól rettegett, hogy egy éjszaka rágyújtják a házat, vagy betörnek hozzá, és meglincselik. Hosszú hónapokba telt, amíg a rettegése lassan apátiává szelídült. Amíg a kiközösítettségébe beletörődött. De az idő múlásával a feléje lobogó harag is mérséklődött. Már csak legföljebb nem köszöntek neki az utcán vagy nem fogadták a köszönését. Haladás volt ez, ha nem is nagy. S Király elvtárs kínjait az is elviselhetőbbé tette, hogy nem lett mindenki hűtlen hozzá. Terpitkó elvtárs, Sirotka elvtárs és Bolyki elvtárs kitartottak mellette, bár talán csak azért, mert nekik is hasonló sors jutott osztályrészül. Meg-meglátogatták őt, vagy Király elvtárs őket, hogy bátorítsák egymást, és elűzzék lelkükből a csüggedés lidérceit. Lesz ez még másképpen is... Ki kell tartani! Át kell valahogy vészelni a nehéz időket. Persze nem voltak már fiatalok. Bolyki elvtársat a reuma gyötörte, Terpitkó elvtársnak pedig minden negyedévben le kellett csapolni a térdét. Király elvtárs azonban úgy vélte, hogy ezek a testi nyavalyák nem számítanak. Sokkal fontosabb az, hogy lélekben fiatalok maradtak, hogy a gerincük nem roppant meg, hogy az akaratuk nem tört cserepeire.

Egy ilyen közösen, kiadós borozással eltöltött estét követően Király elvtársat igen különös álom lepte meg. Ha ugyan álom volt, s nem jelenés. Mert álmában otthon volt, az ágyában feküdt, az ablakon bevilágított a hold, az udvarról tücsökcirpelés hallatszott. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy járkál valaki a másik szobában, majd beoson hozzá a hálószobába. Király elvtárs fegyvertelen volt, pisztolyt vagy kést azóta sem rejtegetett a vánkosa alatt, hogy egyedül élt a házban. De ha rejtegetett volna, használni akkor sem tudta volna most, mert a rémülettől egész teste megbénult. Az idegen odalopakodott az ágyához, s itt a hold megvilágította az arcát. Meglepetésében Király elvtárs felkiáltott volna, ha a hangszálait is meg nem bénítja a halálos rémület. Az idegen ugyanis nem volt más, mint Ahmed, a rég halott török fagylaltos. Úgy látszik azonban, Ahmed mégsem halt meg teljesen, különben mit is keresne az ő házában éjnek évadján. Király elvtárs, mint megrögzött materialista, nem hitt kísértetek vagy szellemek létezésében. Ha hitt volna, talán kevésbé ijed meg.

Ahmed azonban nem törhetett be hozzá alantas szándékkal, mert mielőtt rátért volna jövetele céljára, köszönt és illedelmesen meghajolt.

– Bajazid szultán üzenetét hozom – mondta valami furcsán kenetes hangon, amelyben tisztelet, alázat és félelem egyformán érződött.

– B... b... b... b... – nyöszörögte végtelen kínjában Király elvtárs.

– Bajazid szultán azt üzeni, hogy nemsokára lejár a próbatétel ideje. Nagy események vannak készülőben, s te igazságosabb leszel Mátyás királynál is.

Azzal a látomás szertefoszlott, vagy az történt csupán, hogy végső rémületében Király elvtárs elájult. Amikor magához tért, holdvilág helyett napfényben fürdött a szoba, tücsökcirpelés helyett pedig gerlebúgás hallatszott az udvarról. Ahmednek se híre, se hamva nem volt. Az álom, vagy látomás, vagy jelenés emlékétől Király elvtársat többször is kirázta a hideg. Máskor az ébredést követően nem emlékezett rá, hogy mit álmodott, ennek az álmának azonban a legapróbb részletei is belevésődtek az emlékezetébe. Ez pedig talán még a furcsa álmánál is jobban nyugtalanította. Azelőtt Ahmedtől sosem félt. Ahmed jó kedélyű, jámbor agglegény volt, aki a törökországi kommunistaüldözések elől menekült ide, és Király elvtárs közbenjárására válthatta ki az iparengedélyét. A légynek sem ártott, s idővel némi népszerűségre is szert tett a városban. Gondot legföljebb a halálával okozott, mert mind a katolikus, mind a református, mind az evangélikus egyház képviselői szót emeltek az ellen, hogy a helyi köztemetőben helyezzék végső nyugalomra, mondván, mégiscsak muzulmán volt a jóember, s bármennyire derék ember volt is, a körülötte nyugvó keresztény halottak alighanem forogni fognak a sírjukban, ha tudomásukra jut, hogy szomszédjuk egy mohamedán török. Király elvtárs azzal szerelte le a zúgolódókat, hogy Ahmed mint kommunista nem lehetett hivő, hanem csakis ateista lehetett, bár nem biztos, hogy ezzel kedvezőbb halotti bizonyítványt állított ki róla.

Ahmednek ezek után kutyakötelessége lett volna nyugton maradni ott, ahol van, a katolikus negyed egyik gesztenyefa árnyékolta parcellájában, s nem a jóakaróit zaklatni, akiknek hálával tartozik. Másfelől viszont az üzenet, amit az árnyékvilágból hozott, csöppet sem volt Király elvtárs kedve ellen való. Király elvtárs a következő napokban sokat töprengett, komolyan vegye-e, vagy pedig felejtse el rövidúton az egészet. Materializmusa az utóbbi irányba húzta, ugyanakkor legalább ilyen hevesen vágyott arra, hogy a Bajazid szultán üzenetében foglaltak valóra váljanak. És csak nem tudott dűlőre jutni magával. Hatalmas dilemmáját meg kellett osztania valakivel, hogy annak terhe ne csak az ő vállát nyomja. Végül Sirotka elvtársat avatta bizalmába, mert hajdanában Sirotka elvtárs felügyelte a politikai rendőrséget a városban, s így neki voltak a legátfogóbb tapasztalatai az ilyen titokzatos ügyek felderítésében.

Sirotka elvtárs azzal próbálta elhárítani a megbízást, hogy ő világéletében rendőrtiszt volt, nem pedig álomfejtő, de Király elvtárs addig könyörgött neki, addig rágta a fülét – meg hát a régi barátság is kötelez –, hogy végül engedett az unszolásnak. Bár nem tetszett neki a dolog. Nagyon nem tetszett. Meg is mondta Király elvtársnak:

–  Azt hiszem, túlságosan feszült vagy, ha már egy ostoba álom is így felzaklat. Pihenned kellene. Elutazni valahová.

Király elvtárs pedig csak keserűen legyintett.

–  Elutazni? Hová és miből?

A különféle történelemkönyvek és lexikonok két Bajazid szultánról tudtak, s egyik sem volt gáncstalan lovag. Sirotka elvtárs szerint, rendes ember a szagukat sem állhatta volna. Az első mindjárt a trónra lépésekor eltette láb alól a fivérét, mondván, Allahnak sincs öccse, mégis elboldogul a világmindenség igazgatásával. A másik Mátyás király kortársa volt, sok háborút vívott Mátyással, nyilván tőle jött az üzenet, ami azt jelenti, hogy odafönt elszívhatták a békepipát, már ha ugyan van odafönt, ilyenre materialista ember szégyenkezés nélkül még csak nem is gondolhat. Sirotka elvtárs nem minden él nélkül jegyezte meg, hogy ha Király elvtárs mindenáron latrokkal akar álmaiban cimborálni, akkor inkább Jánošíkkal vagy Rózsa Sándorral keresse a kapcsolatot, azok legalább a mi embereink voltak. Király elvtársnak azonban semmi kedve sem volt a tréfálkozáshoz.

–  Tehát mégis létező személy volt az a Bajazid szultán – hümmögött. –Ráadásul Mátyás király idejében...

–  És akkor mi van? – kérdezte rosszkedvűen Sirotka elvtárs.

–  Az van, kedves barátom, hogy én erről a Bajazidról sohasem hallottam, se nem olvastam. Ez pedig katasztrófa.

Sirotka elvtárs, akárhogy iparkodott, képtelen volt követni Király elvtárs csapongó gondolatmenetét.

–  Már mért lenne ez katasztrófa?

–  Hát nem érted? – S Király elvtárs egészen átszellemült. – Ez azt jelenti, hogy én Ahmedtől hallottam róla először. Márpedig Ahmed halott. Vagyis ha csupán álmodtam volna a dolgot, akkor Ahmed csak olyasmit mondhatott volna, amiről már valamikor vagy valahol hallottam egyszer. De erről a Bajazid szultánról azt sem tudtam eddig, hogy eszik-e vagy isszák. Ez pedig azt jelenti, hogy, úgy látszik, mégis van élet a halálunk után, de nincs idő, ha ő ott találkozhatott Bajazid szultánnal. És, úgy látszik, akárkivel találkozhat. Apjával, anyjával, az összes fölmenőjével, talán még Lenin elvtárssal is. Hát ez fantasztikus!

Sirotka elvtárs nagy aggodalommal hallgatta Király elvtárs tirádáját, majd annyit mondott a végén:

– Nono. – Ezt is halkan mondta, inkább csak magának.

– Hát akkor magyarázd meg nekem a dolgot másképpen – fakadt ki Király elvtárs.

– Nem tudom megmagyarázni. Engem még nem látogatott meg onnan senki sem.

Király elvtárs azonban ekkor már oda sem hederített Sirotka elvtárs földhözragadt véleményére.

– Ez azt jelenti – mondta, vagy inkább nyilatkoztatta ki fölemelt mutatóujjal –, hogy mégis van túlvilág, de nem olyan, amilyenekről a papok prédikálnak.

– Hanem milyen? – vartyogta Sirotka elvtárs, és undok képet vágott.

–   Az olyan világ, ahol szintén materializmus van, de nincs idő.

Ehhez pedig tényleg nem volt mit hozzátenni, mert ha kimondunk valami nagy igazságot, utána egy darabig fölösleges locsogásnak tűnik minden további beszéd. Sirotka elvtársnak is torkára forrott a szó, s csak bambán pislogott, mint valami nagy fülű denevér a zseblámpa rászegeződő fénypászmájában. Eltartott egy darabig, amíg összeszedte magát, de aztán mégsem spórolt meg egy utolsó csípős megjegyzést.

– Talán mégis jót tenne neked egy kis levegőváltozás.

Király elvtárs nem hozta szóba többé az álmát se Sirotka elvtárs, se mások előtt. Röstellte a dolgot, noha persze az ember nem tehet arról, hogy mit álmodik, de akkor is, egy sokat próbált, régi harcos ne dőljön be mindenféle idealista zagyvaságnak. És Ahmed sem jelentkezett többé. Pedig Király elvtárs titokban azt remélte, hogy újra megjelenik neki, s közli, hogy csak tréfa volt az egész, nincs semmilyen túlvilág, ő is csak Király elvtárs túlfűtött fantáziájának a bomlásterméke. De valahogy ennek sem örült volna. Mert másfelől, ugyancsak titokban, abban reménykedett, hogy Bajazid szultán üzenetének mégiscsak van valamilyen alapja, hogy tényleg közeleg a megváltásának napja, s az sem kizárt, hogy akkor ő Mátyás király reinkarnációja ebben az Isten háta mögötti kisvárosban, és Rákosi elvtárs is csak azért jött a világra, hogy őt az apja Mátyás névre keresztelje, tehát, ha tetszik neki, ha nem, küldetés vár még rá. Hát ebbe bele lehetett bolondulni. Király elvtársnak nagy erőfeszítésébe került, hogy megőrizze a józan ítélőképességét, és megzabolázza vágyait és fantáziáját. Mert olykor hangokat is hallott a házban. Elfojtott, suttogó, artikulátlan hangokat. Máskor meg mintha árnyék suhant volna végig a szobán. Arra nem mert volna megesküdni, hogy Ahmed próbál vele újra kapcsolatba lépni, de teljesen azért nem zárta ki ezt az eshetőséget sem. Úgy látszik, az a másik világ is itt van valahol egészen közel, csak a földi halandó számára láthatatlan. És létezik valami folyosó is, amely összeköti ezt a két világot, s talán ezt a folyosót keresi Ahmed, amikor itt járkál a házban.

– Ahmed? – kérdezte egy alkalommal félhangosan és félénken.

De válasz, amint az várható volt, nem jött rá. Egy gerle ült az udvari ablakpárkányon, és furcsán, szinte emberi tekintettel nézett rá. Mintha mondani akart volna valamit. Király elvtárs meghökkent, jeges rémület telepedett a szívére, így nézni oktalan madarat még sosem látott. De a gerle, amint az várható volt, mégsem szólalt meg. A materializmus szigorú logikája ezt nem tette lehetővé neki. S nemsokára Király elvtárs is megnyugodott.

De most, ezen a csodálatos, verőfényes, felszabadító augusztusi napon minden kétsége elmúlt, és minden sejtése beigazolódott. Bajazid szultán nem hazudott. A moszkvai fordulat történelmi eseménynek ígérkezett. Király elvtársat arra sarkallta, hogy haladéktalanul cselekedjék.