Triptichon
Ő
az ott, a kisfiú a fürdőkádban,
s talán a szülők is ott tisztálkodnak
még, a közelében, árnyékuk nyelve
amott a falon, mely halvány olajzöld
volt a valóságban, azon lobban föl
most, s ha sokáig nézed, külön-külön
is fellángolnak. A fény oldalról jön,
és felülről valamelyest. Forrása,
magyarán, természetes. Már ha nyelvről
mondható ugyan ez. Sokat beszélnek,
amiről a kép persze hallgat, s erre
a kád öble is épp elég visszhangnak.
És ő
nyomja falhoz az ajtószárnyat ott,
amely itt szürkének hat, mint a penész,
ám az emlékezetben tartva szinét,
ujjad ugyanazt a vajsárga felszínt
tapintja ma is; most szinte csordultig
érzed. Formába öntve lenyomatod.
S tréfára fogva elgorombíthatod
a hangod, nyelved tövét az avas íz
munkába veszi, bomlása mégsem taszít
vissza; hanem – hebegve még ugyan itt –
szó után turkálsz az apró termetre,
s becsapva ajtót, mely szárnya alá vette.
Na és
ugyancsak ő az, lábáról leverve
s egy kanapé lábánál heverve, ahogy
Freud festhette volna meg, a lelkész
unokája, Lucian. Mert a kerevet,
akár az unalom, leírhatatlan,
annyira buja. S ő csak egy alsós gyerek,
egy szép napon fölkelt és összeesett,
sípcsontjából a fájdalom egyenest
a torkára tekeredett. Sziszegve
zihált, összekenve leányos testét
a padlón, s onnan elméjébe szökve,
jártában, azóta, hullámokat vet.