(búcsú)galopp
tétova utószinkron
8.
igen az út melyet oly látványosan használ minden korok hermeneutikája az elindulásnak vélt
fura bája az úrhoz érés teleológiája vagy az eltévelyedés melyből egyaránt szippant ágaskodó
templomok hűvös magánya és az összekuszált új századok mivel a káprázatos technikákban
már nincsen ott a megfoghatatlan szellem képzeletbeli ujja s nem is kell ahhoz roppant erős
mikroszkóp vagy a végtelen tér űrhajókat pólyázó csillogó azúrja hogy megértsd az egyszerű
tárgyaknak is sugárzik megfejthetetlen misztikája s olcsó porhintés ha mindennek a szentség
lesz az ára s csüng rajtad örökké a bizonyosság túlsó partra tolt magánya miközben naponta
bicsaklik benned az egész lét logikája melyben nincsenek reciprokok visszaszorozva hevült
élményeid a genezis már nincsen ott minden nyitott és mulandó néha még egy-két leszakadt
ágba belekapaszkodik az emlékezet de már homályos ami a lelkek mélyén odalent a tétova
túlélőnek feldereng az álom opálos határán mivel az araszolgató zavart kamaszkor magaslata
sem valami kiküzdött márvány melyre véshetnéd a bölcsességeket mégis életre szólóan talán
a legszebb egyveleg a sutaként remegő párzás násza mely legszebb pillanataiban meghívja
egy csalfa találkozásra az önértelmezés szempontjait is még szűziesen mikor a kalandra vágyó
még nem nagyít vágyai sincsenek alattomos moralizálásba beletekerve s nyiladozva az elme
az érdeknélküliséget friss históriáival felgyöngyözi s a kudarcokban legtöbbször a csalódás
sem érdemi suta mozdulásokkal magyarázható s ha már ismerted volna légiesülne a kis kató
kisimulna az olcsó szoknyák ránca te pedig az első hosszú nadrágban matatva igazítanád el
a következő éjszakára a váratlan feszültséget azt pedig végképp nem érted miként kezdődött
meg benned az ének akadozva másokat citálva hol botlott szövegükbe az árva sejtés a szűnni
nem akaró bágyadt felejtés elleni diszkrét roham hogy te is – mert bár az élmény már régen
odavan de rögzítendő mint a nagy nyárfásokkal kerített temető valahogy túlélni e létből is
az aprócska csodát nem kutatva még mi van odaát csak úgy ösztönösen aláágyazni a végnek
hol ki tudja kik zenélnek de az osztálynévsorból ki nem maradsz lökdös előbbre e szent akarat
s mivel a teremtés ősi kényszeréből még nem jut másra ráhevülsz valamilyen kis szánalmas
versírásra családiasan adod körbe a kockás papírt s akad-e szülő ki ekkor pikírt ha megejtőn
kusza sorokban viszed a hírt hogy jól érzed magad ebben az összekapaszkodó kis családban
többnyire haza is igyekszel ha hazavárnak még mindig odabújósan anyás vagy s apád olcsó
hivatali aktatáskája már az utca végétől tekintélyesen leng ha kimért mozgásával lengeti a jó
öreg bár sosem tudtam mi van benne mikor a zsíros kenyeres tízórait már megette a léthez
ugyanis nem léteztek más eszközei akár csak nekem iskolába ügetve a gyűrött füzetek közé
szintén odatuszkolt zöldpaprikás reggeli melynek illata még mindig orromban fészkel aztán
olykor elmerengek e posztmodern bukdácsolásban mit kezdek én ezzel az egésszel hiszen jó
emlékeim többségét utódaimban már átlengi a blama a harmóniának és a szűk tisztességnek
vonzáskörünkben nincsen diadala s az utókor rezignált mesékre se vágyik nem erőltetem én
sem lennék hűséges mindhalálig ha nyikorogva többször megfordulna velem a sors legfeljebb
az ifjúság méla vigaszát keresném valahol kihalt tanúk kihűlt lábnyomát kutatva onnan nézve
elárvulva és elhagyatva mivel a dolgoknak megszűnt érzelmi visszacsatolása bizonyos vak
övezetekben vacogsz lezárva és hibernálva csak fáradt szemeid jönnek át a jégtömbök mögül
uraim íme a megélt nézésem de csoda-e ha a mélyhűtött tekintetre senki nem hevül akkor tájt
a zengemények azért már kezdtek kicsúszni a küszöbön innen pattanásos kamaszlányok néha
fönnakadtak egy-két otromba rímen melyek versenyt futhatnának ma a sok dekonstrukcióban
ettől is az a félkész elméleti feneség bennem ha az írótársak egészséges önbizalommal eléggé
töredezve dalolnak nem bizonyos hogy a holnap visszaköhög nekik most aztán e modorban
vagy a félérettség élvezkedik vagy az útkeresésben alaposan elkopott géza bácsi ki nagyon is
lentről indult de mintha öregségére már értené miként gyöngyöződik művé a vers-egész más
kérdés benne a formálásnak maradt-e égi mása vagy ráhangolódunk néhány közhelyesen szép
antológiára netán nem is mindig magyarul oly időket élünk mikor már e kényes övezetekben
is egyre inkább a rafinált szervezés lendülete lesz az úr s a megszülető költemények mitikus
sajkaként himbálóznak egyet a teremtés tengerén mielőtt örvénybe jutnak szöszögtünk ismét
az elnémult halottnak ha írásunkat papírba becsomagoljuk de már lassan elektronikus kódunk
segítené át töppedt vízióinkat a túlsó partra s a bonyolult technikai áttételeken az ember már
nem is sejti hogy úgy akarta szövege erőterébe terelni a jambust vagy csak a kalimpálás üteme
kitérítette míg zúgott mögötte a fémkorpusz beste teste előlihegve a masinás erőt hisz nélküle
aligha színeződne művészivé a sápadt délelőtt mint ahogy valamikor a gyűrött kockás füzeten
félszegen felsejlett az első szerelem elfedve a megformálás csalfa derűjét s nem létezett benne
fontos csak a te meg én a párok vadromantikus viszonyulása mennyivel tisztátalanabb ma ez
a mesterséges álcákba zárt szövegalakítás kétes magánya a kancsal rutin a szókövek flegma
görgetése és kalapálása hogy valami rejtelmes sugallat kijöjjön kezed alól itt már a magadra
húzott élmény egyre ritkábban dalol s pimaszul ez kezdi megágyazni minőségedet hiába vagy
érzelmileg belül egy vert sereg hűvös tekintettel jobban dőlnek a sikerek s ezt a kíméletlen
távolságtartást dolgaiddal lassan megszokod micsoda vétlen cinizmus kezd dalmahodni majd
e romokon s milyen kellemes még az időalagútban róni a kamaszkor ártatlanul szakadozott
köreit mikor az ifjúsági futó fulladozik bár de minden fordulónál felnyerít mert taszigálja bő
életenergiája előre s noha nem jut fel soha a hegytetőre ziháló mellekkel mindig önmaga nem
kell még a versírás diadala s a belőle kilúgozott siker a mű a sorok ügyetlen koccanásaival éri
el a szent alázatot s a szűk körben megszokott nyugalmat mert előbb-utóbb úgyis belehallgat
valaki barát egyetlen repedt tükör is visszahozza a belső vágyak riadt dallamát s csöndesen
rábólint a szövegre ha már maszatoltál vele be is zárul ezzel a jelzéssel a kapcsolatok kényes
rendszere mint a viháncolás korának különös epizódja talán meg sem marad belőle semmi ha
a későbbiekben nem veri fel számat a modoros nóta csak úgy munkahelyi ártalomként azt sem
sejtve mennyi az elég belevágtunk a nagy kalandba nem észlelve benne mennyi a halandzsa