A magyar költészet története
Szívedben rohad a 19. század,
a nemzet nagyjai betömik a szádat,
dübbenve indul a literatúra,
tudom, ki vagy és honnan a múzsa:
zakatol már és indul ez a gép,
Petőfi hajtja, Arany olajozza,
Ady hátul alszik, nem igazán ép,
bús nemesség tolong a sorokba’,
(Ady tényleg alszik?
bulizott az éjjel és lehányta a taxit),
beszáll a nemzetvezető Messiás,
aztán a kopasz pártvezér Messiás,
aztán a Kádár János Messiás,
aztán a rendszerváltó Messiás,
aztán az igazi, ultimate Messiás:
a magyar szó mindig szép lesz, te köcsög,
ezt üvöltik, a nép is üvölti és hörög,
te fasz, én vagyok Petőfi, én vagyok Ady,
én vagyok Arany János, te köcsög Sanyi,
ezt üvöltik, szirénáznak a szörnyű géppel,
tapos, tapos a birodalom és nem kérlel,
nyomassák csak mások a hobbitokat,
szépirodalom, magyar irodalom: őrizd a titkokat,
kellemes melegben vagyunk az Írószövetségben,
elvagyogatunk a szocpolosok kétszínű terében,
kell a képviselet, kell a képviselet, mert kérem,
egy költő nem tudja megvédeni magát,
hogy azt a jó édes szájbaba… ku… anyját,
a népi köcsög paraszt ott szop, ahol tud,
az urbánus buzi zsidó meg magyarul se tud,
népi köcsög kussolsz, a szádat befogod,
urbánus költő, húzol anyádba, takarodj,
a költészetről bazeg, aztán se jót, se rosszat,
nehéz szeretni azt, ami bebukhat,
de míg fröcsög és habzik a nemzeti karizma,
mindenkit tükröz e kultikus prizma.