A lassú szó; Szerepcsere; Utóirat; Miért kapod; kint tágasabb

A lassú szó

Megint a tájból, órák óta megint
e képből facsarnám ki azt a keveset,
amit akár e száradt citrom, vagy az
ablak, amin naphosszat ki sem nézek,
csak képzelem, magából kiad.

Párába rejti, amit majd megmutat,
hullámzó hajlatod képzelem
délelőtt a kékből tarkába váltó
oldalon. Ősz van. Olyan megnyugvás
ez, amit a lassú szó észrevesz.
A gyors kép rögzíti hajlamod.

Szerepcsere

Az én napomat is reggelek, munka, evés,
s közben jó adag semmittevés tagolja,
mint a tiédet: a feledni való dolgok pusztasága.
Vissza mégis mindig ide térek:
a képek, ők segítenek nekem, amiket feldobott
a jókedvében kifürkészhetetlen tudat.
Vagy én nyitottam nekik teret? De nem,
mást sem csinálok, csak figyelem,
hogyan köszönnek rám – olykor évek múlva –,
mint az otthon talált vendég,
– de honnan ismerem? –
aki előbb érkezett és nyitja ajtómat
nekem. Ő várt melegben engem,
én veszem le pihegve vizes cipőm,
s ernyőm ne legyen útban.
Nem is baj, ha otthonosságomból
kizökkent e csere, játszhatjuk
fordítva is a szerepeket (hírek szerint
tudat alatt találni a legszebb kincseket).
Ott, e sivatagban – képek
felcsillanó reménye –, ott bóklászok,
ígér-e homok, vagy éppen televény bármit.

Utóirat

     Talpam nedves nyoma
     épp felszárad a kövön.

Vagy örök bolyongás a vége?
Átkelni akarnék, de meg nem érkezem?
Hagyom, sőt nézem a pusztulást?
Nem tűröm, de kérem a megpróbáltatást?
Majd hallgatom az ítéletet?

„Egy nyughatatlan?! Tengerbe vele!
Szobra odalent.  
Már víz a közege.”

Miért kapod

Még nem tudod, az éjszaka és a hajnal között
hogyan lesz e rom és kudarc
a fény uralta világban egyszer csak
épület.

A mai nap.

Estig megtarthatod,
bár nem vagy ura már semminek.
Álnok és becsap, az a kert:
illúzió. De bemehetsz.

Téged, látom, inkább a holnap
érdekel, mert teljes életet
szeretnél élni. Ám gondolj bele,
mennyi munka egy napra is:
kitölteni a teret tiszta szándékod
ígéretével, ételt készíteni és
a kertben azzal az öregemberrel
megenni.

kint tágasabb

csak közalkalmazott tud
így zárni némán is  
beszédesen nem tudom
fejében mi jár és kíváncsi
vagyok-e rá ő is csak kiszorít
innen hajlok arra
egyenruháját makulátlannak
őrizni hord kefét lámpa és
kulcs van vele egy kulcs
egy kapu becsukása
volt a dolga és reggel
kinyitni s lehet őrizni
ellen délben is  
megnyugtat még
a közalkalmazotti kék
és a blúza fehér egyen
minták is vannak rajta
hogy az élet mégse legyen
vagy éppen mégis

kertnek vélnéd oly kicsi
pedig park
amit elhagy most
hajlékos éppúgy
mint hajléktalan  
amikor zárja