„ismert s nem ismert újrarendezése” (Kosztolányi Dezső: Pacsirta – kritikai kiadás)

„Az idén éppen kilencven éve közölt Pacsirta fogadtatásának távlata; Kosztolányi írásművészetről
alkotott, gyakorta idézett vélekedései, ahogy a 2010 óta megjelenő kritikai kiadások eredményei a
sorozat e következő darabjának egyszerre kölcsönzik a föltárás, a fölfedezés, de az igazolás, a
megerősítés szerepét is. A sorozat minden kötete amellett, hogy főként új adalékokat közöl, minden
alkalommal ismert és nem ismert újrarendezését is elvégzi.”[1] – olvasható Bucsics Katalinnak a
2013. május 9-i, Kritikai kiadásaink legújabb eredményei című tudományos ülésen tartott
előadásának kivonatában. De vajon mi az, amit még nem ismerünk? Mennyiben hozhat újat a
kritikai kiadás, s újdonságai milyen hatást gyakorolhatnak a mű régi-új olvasóira?
Kosztolányi Dezsőnek saját bevallása szerint legkedvesebb regénye a Pacsirta volt, még
annak ellenére is, hogy, amint az a levelezésből és egyes interjúkból ismeretes, családja nagyon
megsértődött a regény szemérmetlennek ítélt életrajziságán. A mű fogadtatása azonban már
Kosztolányi életében kiemelkedően pozitív volt, s tematikájának és szerkesztettségének
jellegzetességei s mindezek érzékeny árnyaltsága révén a Pacsirta még az 1945 utáni szigorú
irodalompolitika számára is elfogadhatónak látszott. Míg az Édes Annában kifogásolták, hogy
annak politikai helytállása nem elég egyértelműen baloldali (nem díjazhattak, de nem is
rehabilitálhattak olyan regényt, melyben például „Kun Béla elrepül”), nem eléggé nyíltan Horthy-
ellenes, addig a Pacsirtában nem érzékeltek ideológiai „buktatókat”. A marxista irodalomfelfogás a
kispolgári élet haldoklásának fölényes (és azzal határozottan szakító) megrajzolásának tekintette a
regényt: Heller Ágnes például, aki 1957-ben Kosztolányi életművén igyekezett bemutatni „az
erkölcsi normák felbomlását”, így írt, időközben megtagadott tanulmányában, a Pacsirta kapcsán:
„Csehov legalább az általánosítás ilyen fokán dolgozza ki novelláját akkor is, ha nem közvetlenül
tár fel társadalmi tartalmakat. Kosztolányi novelláinak nagy részében nem jut el az általánosítás
ilyen fokára. Impresszionista-naturalista rajzok ezek, mélyen provinciálisak, s így valóban
kisművesek. (Pl. „Béla a buta”) S csak a már említett legjobbakban (pl. Vakbél, Barkochba,
Pacsirta) tudja elérni a társadalmi tipizálásnak novella adta lehetőségeiben ezt a színvonalat.”[2] De
egy jóval később, 1971-ben megjelent Pacsirta-kiadás utószavában Győri János is hasonló
elismeréssel ír a regényről: „[...] a regény nem csak a dédelgető álszeretet kegyetlenségbe fordulását
s nem csak a reménytelenséggel szövődő viszony sorsszerű megbonthatatlanságát mutatja be,
hanem a századvégi kisváros életét is, mely a jó közérzetükkel és embertelen – tehát erkölcstelen –
vágyukkal egyaránt színt valló Vajkay Ákosékat fogva tartja.”[3] A szocializmus idejének hivatalos
irodalomértelmezése tehát elfogadta a Pacsirtát, csak ráerőltette saját ideológiáját. Az 1970-es évek
közepétől aztán a szakma figyelme Kosztolányi felé fordult,[4] és ez, persze, pozitívan hatott a
regény értelmezéseire is, így nyitva meg egy máig tartó, új fejezetet Kosztolányi életművének
utóéletében.
A 2013-ban megjelent kritikai kiadás hűen követi a 2010-ben az Édes Anna megjelenésével
megnyitott sorozat jellegét, mely az editio maior elve alapján (a munka tartalmaz tárgyi
magyarázatokat, recepció- és kiadástörténetet is) többek között azokat a tanulmányokat is vizsgálja,
melyek az 1945-től nagyjából az 1970-es évek végéig tartó korszakban születtek, ám azokon nem
ironizál, hanem a Kosztolányi-újrafelfedezés legelső csíráit kutatja bennük. A recepciótörténet, a
kiadástörténet és a tökéletes alapossággal elkészített, tárgyi magyarázatokat is tartalmazó
jegyzetanyag a Pacsirta genetikus közlése mellett tehát szintén része a kiadásnak. Ennek
köszönhetően az 1923 és 2013 között megjelent tanulmányok, értelmezések, elemzések részletesen
szóba, illetve a teljes alaposság érdekében megjegyzetelésre kerültek.
Nézzük az időrendben legelső és a legutolsó szekunder anyagot: a sor Kuncz Aladár 1923.
április 29-én az Ellenzékben közölt, meleg hangú méltatásával indul, mely az első hosszabb,
részletesebb kritika a regényről. A kritikai kiadás idejéhez képest legfrissebb elemzés a Kalligram
2012. július-augusztusi számában jelent meg, Benyovszky Krisztián tollából. A szöveg alapvetően a
regény cseh fordításaival foglalkozik, de szerzője az „édes”-ség kapcsán felfedezni vél egy
motívumláncolatot is Kosztolányi művében. Írása tehát Szitár Katalin és Bónus Tibor nyomdokain
haladva izgalmas, jelentéstani perspektívából vizsgálja a Pacsirta olvasatainak lehetőségeit. A
kiadás recepciótörténeti fejezete összesen 107 könyvismertetőt, kritikát és tanulmányt említ, a
legfontosabb, de akár kevésbé ismert szakirodalmi szövegek mellett még azokat a rövid anyagokat
is, melyek Kosztolányi életében, különböző lapokban jelentek meg, néhol névtelenül.
De mit adhat a Pacsirta kritikai kiadása? És miért érdemes kézbe venni a kötetet újra meg
újra, ha nem is minden esetben végigolvasva? A cél talán nem az, hogy a regénynek újabb
rajongókat szerezzen e munka. Sokkal inkább újraolvasási lehetőséget tartogat. Amint Bucsics
Katalin írja az előszóban: „A kötet remélhetőleg segítségére és élvezetére szolgál majd az
olvasóknak, akik tudományos vagy egyéb okból mélyebben kívánnak belelátni ennek a
Kosztolányi-regénynek s általában egy irodalmi műnek a történetébe.” (7.) A segítség vitathatatlan,
hiszen ez az eddigi legteljesebb anyag. A kutatók és a témakörrel foglalkozó egyetemisták hatalmas
gyűjteményt kaptak. Ami kapcsolódó anyag nincs meg a kiadásban szövegszerűen, az jegyzetként
szerepel benne. Szakmabelieknek kályha, kiindulási pont. De mi a helyzet azokkal, akik egyéb
okokból veszik kézbe a kritikai kiadást?
Elsőre ijesztőnek tűnhet, amit meglátunk, ha nem kutatói szemmel, de érdeklődő olvasói
attitűddel lapozzuk fel ezt az alaposan meghízott Pacsirtát. A Szövegközlés fejezet jobb oldalon
hozza, az ultima manus elve alapján, az Athenaeum Kiadónál megjelent 1924-es regénykiadást. A
nyomtatott változat közlése alatt láthatóak lapalji jegyzeteléssel feltüntetve a két folyóiratbeli közlés
(Ellenzék, Nyugat) szövegszerű eltérései. Ezek leggyakrabban névelő- és szóalakváltozat-
különbségek. Bal oldalon az MTA Kézirattárában található, kiegészített, bár így is erősen töredékes
anyag átírását találjuk. Ami zavarba ejtő, az a kézirat átirata. A rengeteg jelölés miatt elsőre szinte
olvashatatlannak, csupán nagy erőfeszítések árán felfejthető, kódolt anyagnak mutatja magát. Ez
még azok számára is riasztó lehet, akik láttak már kritikai kiadást. Az egyéb okokból olvasó
azonban jó esetben nem tágít, nem hagyja magát. És jól teszi. A Szövegkritika fejezet első három
oldalának alapos tanulmányozását követően ugyanis az először vagy addig csak nagyon ritkán látott
jelölések feloldódnak, s kiderül: hamar bele lehet melegedni a szöveg olvasásába, mely lassanként,
a huszadik-harmincadik oldal környékén elkezdi valóságában megmutatni Kosztolányi zöld tintával
írott kéziratlapjait. Láthatóvá válnak a többnyire már levált vagy magukat még tartó beragasztások,
a ceruzával és tollal beékelt javítások, áthúzások, tehát maga a megsárgult kézirat. Betekintést
nyerünk Kosztolányi Dezső írói műhelyébe, s láthatjuk a szövegein állandóan változtató, a
szakadatlanul tökéleteset kereső művészt munka közben. Ez az élmény pedig minden bizonnyal
magával ragadja azt az olvasót is, aki nem kutatási anyagot, hiteles forrást vagy az első kiadás
szövegváltozatát keresi, hanem csupán kíváncsi egy irodalmi mű történetére.
Egészen különleges módszerről árulkodnak a külön lapon szereplő szövegjavítások
beragasztásai. A kézirat végig ilyen betoldásokkal van tarkítva. Kosztolányi előszeretettel
alkalmazta ezt a módszert alkotómunkája során. „Nem kivételes jelenség, hogy KD – más
regényeinek ez ideig megjelent kritikai kiadásaiban (Édes Anna, Nero, a véres költő) ugyancsak
bemutatott – ragasztásos-vágásos módszerrel alkotta meg kézirata végleges formáját.” (614.) A
Pacsirta kézirata azonban szolgál egy módfelett érdekes, szokatlan adalékkal is a ragasztásokat
illetően. A kézirat egy helyütt olyan beragasztást tartalmaz, mely valójában az Aranysárkány
töredéke. Hogyan lehetséges ez? Ahogy Bucsics Katalin fogalmaz, „[...] kevéssé valószínű, hogy
élete vége felé maga Kosztolányi kísérelte volna meg újrarendezni a kéziratot”,[5] inkább arra
gondolhatunk, hogy abban a 47 évben, amíg az anyag kallódott lakásról lakásra – míg végül eljutott
az MTA Kézirattárába –, részben széthullott, s ezek a különös toldások az író özvegyétől, Harmos
Ilonától, illetve fiától, Kosztolányi Ádámtól származhatnak.
Az átirat ugyanúgy történetet mesél el, mint az azt követő, több mint négyszáz oldalnyi
Függelék. Az alkotás története elevenedik meg a lapokon, s körbejárja valamiféle misztikum, ami
mindazok számára érzékelhető, akik ilyen-olyan módon, de kötődnek Kosztolányi Dezső
életművéhez. S hogy ez a kötődés olvasói rajongás vagy szakmai feladat, a kézirat hatásán
valószínűleg nem változtat. Ebben a formában látni és olvasni a Pacsirtát valódi irodalmi
ínyencség. Érdemes tehát forgatni, hiszen az olvasás lehetősége minden adandó alkalommal felkínál
valami újat: nézőpontot, műhelytitkot vagy valami olyan apróságot, mely korábban nem tűnt fel.
Gondolhatunk itt akár a történet helyszínének elnevezését illető változtatásokra. Sárvár idővel
Sárszeggé alakult. Kosztolányi valószínűleg nem szerette volna magára haragítani a sárváriakat, így
inkább a képzeletbeli helyiségnevet használta, mely a kiemelten fontos sár szót is magában foglalja.
Az író föltehetően nem tudta, hogy – amint arra Soltész Katalin 1958-ban rámutatott Az irodalmi
helynévadás[6] című cikkében – Sárszeg is létezik... Az értelmezés szempontjából, persze, sokkal
fontosabbak az olyan, meghatározó adalékok, mint annak az 1922 októberében megjelent
novellának a teljes közlése, mely nagy valószínűséggel a regény szoros előzményének tekinthető.[7]
A kultikus Kosztolányi-szöveg kéziratának megjelentetése remélhetőleg egyre több
érdeklődőt vonz majd a különféle okokból, kisebb-nagyobb mértékben bekövetkezett
szövegromlások előtti eredeti felé. Hiszen egy irodalmi alkotás értékelését nagyban befolyásolja a
kiadás, minőségétől függően úgy pozitív, mint negatív irányba. Az egyik legjellemzőbb s persze
rendre hibásan átvett megoldásként öröklődő szöveghiány a regény ajánlásának elhagyása – Őneki
–, mely árnyaltsága ellenére mégiscsak hatással lehet a mű értelmezésére, szövegen kívülisége
ellenére is része Kosztolányi koncepciójának.
Kosztolányi Dezső saját szépprózai produktumaihoz való viszonya a kiadás, közlés
szempontjából már önmagában igen érdekes. Írásain sokszor és sokat változtatott, s 1936-ban
bekövetkezett haláláig életművének jelentős részét radikálisan átírta, ennek következményeképpen
az olvasó egyfelől válogathat a variánsok között, másfelől azonban nehéz helyzetbe kerül, amikor
egy bizonyos műről beszél. Hiszen óhatatlanul felmerül a kérdés: melyik változatra gondol? E
jelenség leginkább a novellákra, rövidtörténetekre igaz, a szövegátírások okait pedig ugyanúgy
kereshetjük a művészet, mint a jóval prózaibb anyagiak terén, bár az efféle, feltételezhető okok
latolgatása valójában irreleváns a szövegváltozatok értékére nézve, illetve nehéz volna eldönteni,
hogy egy-egy előző változat nem tetszett-e Kosztolányinak, vagy csupán „gyártani” szeretett volna
gyorsan egy új „első” közlést. Ez a probléma a Pacsirta esetében nem bír ekkora súllyal, ám az
elmúlt nyolcvan év alatt megjelent regénykiadások közül nem mindegyik tartotta tiszteletben az
ultima manus elvét. Így olvashatunk olyan köteteket, melyek az első közlés, az 1923-ban az
Ellenzékben, folytatásokban megjelent verziót veszik alapul; olyanokat, amelyek az ezzel egy
időben a Nyugatban publikált változatot tekintik forrásként; s persze azért az Athenaeum eredetije is
visszaköszön néha egy-egy igényesebb megjelenés formájában. De nem lehetünk biztosak abban,
hogy mit olvasunk. A kritikai kiadás ezzel szemben határozott támpontot ad. Egyszerre három,
Kosztolányi életében publikált (tehát általa jóváhagyott) szövegváltozatot is kapunk, kiegészítve a
jelenleg fellelhető kézirat szöveghű átiratával. Tehát e kritikai kötet hatással lehet (és kell, hogy
legyen) a megjelenését követő újabb Pacsirta-kiadások szerkesztésére, s ekképpen bízhatunk benne,
hogy az új kiadások nem csupán a borító tervezésében lesznek majd igényesek.
A kritikai kiadás tartogat még egy meglepetést. Kosztolányi alapvetően nem tartotta
könnyen fordíthatónak írásait, gyakran nyilatkozott szkeptikusan műveinek idegen nyelvű
megjelenéseiről. Nos, mivel az egyéb okból olvasó is jól tudja, hogy nem mindig javasolt elhinni az
írónak, amit mond, érdeklődéssel vetheti magát – Józan Ildikó szöveggondozásának köszönhetően –
a kiadás egyik melléklete, a kötetbeli fordításrészlet olvasásába, mellyel Kosztolányi a Pacsirta
francia nyelvre való átültetését igyekezett elősegíteni és minden bizonnyal gyorsítani. A kritikai
kiadásban közölt szövegvariánsok alapján könnyen megállapítható, hogy az író az Athenaeumnál
megjelent regényváltozat alapján dolgozott, ebből következtethetően ezt tarthatta végleges, és már
(még?) nem átírandó szövegnek. A fordításkísérlet azt mutatja, hogy Kosztolányi nem kívánta
franciásítani a regényt. A szereplők neveinek fordítása (Vajkay Ákos esetében például Akos,
Auguste, majd Pierre neveket használ) valószínűleg csak a francia olvasót segítő megoldás lehetett,
hiszen a vezetékneveket, a városok neveit és a jelentősebb helyszínek elnevezéseit egyáltalán nem
franciásította. Ezek szerint szándéka volt tehát nem teremteni francia környezetet, ez pedig arra
enged következtetni, hogy nagyon fontosnak tartotta a Pacsirta kapcsán a közép-kelet-európai, de
mindenekelőtt magyar regényteret.
E kritikai kiadás több, mint szakembereknek összeállított anyag. Bárki hozzáférhet,
értelmezheti és élvezheti, a gyakran emlegetett és hasonló kiadásoknál felrótt kutatói, szakmabeli
távolságtartás egyáltalán nem jellemzi. Olyan kötet, amely bárkinek a könyvespolcán békésen
megfér, aki közelinek érzi magához a klasszikus modernség egyik legtöbbet emlegetett regényét, s
időnként szeretne elmélyedni benne, és látni, miképpen alkotott Kosztolányi, a regényíró, mielőtt
végleg felhagyott volna a regényírással, hogy aztán nekikezdjen az Esti-történeteknek.
A Pacsirta kritikai kiadásának megjelenése óta napvilágot látott a sorozat három újabb
tagja: Kosztolányi levelezésének első kötete, mely az 1901 és 1907 között írott leveleit
tartalmazza,[8] az író számára oly nagy sikert hozó A szegény kisgyermek panaszainak,[9] valamint a
regények kiadását lezáró Aranysárkány kritikai kiadása.[10] A munka szakadatlanul folyik.
Kosztolányi korai prózaköteteinek gondozása is kezdetét vette, s minden bizonnyal az 1920 előtt
megjelent prózakötetek is külön-külön kerülnek majd editio maior kiadásra. Az immáron nyolc éve
tartó kutatómunka eredménye nyolc kiváló kiadvány, melyek megjelenése önmagában is jól
mutatja, hogy Kosztolányi Dezső életműve iránt ma nagyobb az érdeklődés, mint eleddig bármikor
volt.
Fagyas Róbert 1988-ban született Budapesten. 2011-ben szerzett magyar nyelv és irodalom
alapszakos, modern magyar irodalom specializációs bölcsészdiplomát a Szegedi
Tudományegyetemen.
.              
1 http://mta.hu/data/cikk/13/19/90/cikk_131990/bucsics_kd.pdf
2 HELLER Ágnes, Az erkölcsi normák felbomlása. Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában, Budapest,
Kossuth, 1957, 101–107.
3 GYŐRI János, Utószó = Kosztolányi Dezső, Pacsirta, Budapest, Szépirodalmi, 1971, 151–154.
4 E meghatározó fordulat alapműve Rónay László Kosztolányi életművének egészét vizsgáló monográfiája. Jelen
forrásmegjelölés a Pacsirtával foglalkozó fejezetre utal. (RÓNAY László, A középosztály válságának epikus ábrázolása:
a nagy regények = R. L., Kosztolányi Dezső, Budapest, Gondolat, 1977, 145–164.)
5 Uo., 614.
6 SOLTÉSZ Katalin, Az irodalmi helynévadás, Magyar Nyelvőr, 1958, 1. sz., 53.
7 KOSZTOLÁNYI Dezső, Síró nő a körúton, Pesti Hírlap, 1922. okt. 29., 247. sz., 3.
8 KOSZTOLÁNYI Dezső, Levelezése I (1901–1907), Kosztolányi Dezső Összes Művei Kritikai Kiadás,
sorozatszerkesztő: Dobos István, Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, összeállította, a leveleket sajtó alá
rendezte, a jegyzeteket és a kísérőtanulmányt írta: Buda Attila, Józan Ildikó, Sárközi Éva, Pozsony, Kalligram, 2013.
9 KOSZTOLÁNYI Dezső, A szegény kisgyermek panaszai, Kosztolányi Dezső Összes Művei Kritikai Kiadás,
sorozatszerkesztő: Dobos István, Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, a szöveget sajtó alá rendezte, a kísérő
tanulmányokat és a jegyzeteket írta: Győrei Zsolt és Lovas Borbála, Pozsony, Kalligram, 2014.
10 KOSZTOLÁNYI Dezső, Aranysárkány, Kosztolányi Dezső Összes Művei Kritikai Kiadás, sorozatszerkesztő: Dobos
István, Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, a szöveget sajtó alá rendezte, a kísérő tanulmányokat és a
jegyzeteket írta: Bengi László, Parádi Andrea, Pozsony, Kalligram, 2014.