A szocreál kritikája (Scheibner Tamás: A magyar irodalomtudomány szovjetizálása. A szocialista realista kritika és intézményei, 1945–1953)
A megközelítés módja szerint különböző szakaszokra osztott és eltérő megnevezésekkel
illetett világháború utáni időszak iránt egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik irodalmi színtéren is.
Bár a kutatás tárgyát ellentmondásos vélemények övezik, talán megkockáztatható, hogy e terület
irodalmi szempontú vizsgálatának indoklása lassan nem szorul különösebb magyarázatra, hiszen a
rendszerváltozás után már az esetleges személyi érintettséget leszámítva szabadon kutatható,
feltárható az a(z irodalmi) félmúlt, amely példátlanul radikálisan változtatta meg a kulturális szféra
egészét. Scheibner könyve az eddigi szakirodalom már meglévő eredményeinek fényében is
jelentős irodalomtörténeti munka, hiszen olyan irodalomkritikai – kanonizációra,
fogalomhasználatra, vitákra, könyvkiadásra kiterjedő – problémákra is fókuszál, amelyek
eszmetörténeti-ideológiatörténeti szempontból sok esetben elhanyagolhatóak, irodalomtörténeti
szempontból viszont semmiképp. Emellett azt is világossá teszi, hogy sokkal összetettebb,
feltáratlanabb és jelenvalóbb időszakról van szó annál, mintsem hogy az irodalomtörténeti
emlékezetből száműzhető legyen. Természetesen nem először merül fel a kérdés, hogy mit lehet
kezdeni a kommunizmus, szűkebb értelemben a szocreál örökségével. Scheibner állítása az, hogy
mindenekelőtt szembe kell nézni vele.
Scheibner Tamás egy napjainkban is tisztázatlan kérdésekben bővelkedő témakörrel
foglalkozik. Érdeklődése arra irányul, hogy a politikai rendszer miként befolyásolta az irodalomról
való megszólalásmód példátlan mértékű átalakítását, 1945-től Sztálin haláláig, és ezt milyen
intézményes változások kísérték vagy készítették elő. A szerző a politikai gyakorlatot az ideológiai
feltételrendszerrel együtt tárgyalva ad átfogó, részletes és árnyalt képet a második világháború utáni
politikai rendszer(ek) történetéről, megítéléséről. A sok esetben napjainkban is elterjedt, mégis
téves nézetekre rámutatva hangsúlyozza, hogy a világháború utáni rendszerváltás hosszas és
összetett, ellentmondásos folyamat volt, amelynek alakulását jelentősen meghatározta, hogy
legkevésbé sem tükrözött társadalmi igényeket. Ez pedig fontos különbség a pártpropagandához
képest, és megkerülhetetlen szempont az új irodalmi intézményrendszer kialakulásának, az új
beszédmód bevezetésének áttekintéséhez. Ahogy a szerző rámutat, a párt hivatalos értékelése
szerint például a Szikra Nyomdai, Irodalmi és Lapkiadó Vállalat hatalmas erőfeszítéseknek
köszönhetően elért sikertörténetet mutat fel, Scheibner azonban meggyőző érveket sorakoztat
amellett, hogy valójában – és főként az alakulása utáni első években – a többi kiadóhoz képest
hatalmas erőforrásokat összpontosított csekély hatékonysággal, ennek egyik oka pedig épp a
kommunista párt népszerűtlensége volt. Hasonló módon közelít a Magyar-Szovjet Művelődési
Társaság megalakításának problémáihoz is, amelynek létrehozását Horváth Márton már 1944-ben
szorgalmazta, és amelynek kezdeti célja mindenekelőtt nem a közvetlen agitáció, hanem pusztán a
szovjet irodalmi termékek iránti ellenszenv mérséklése volt. Scheibner mindkét esetben szem előtt
tartja, hogy a szervezetek működését a belső ellentéteken túl meghatározták a szovjet és a magyar
pártvezetés közötti és a párton belüli viszonyok alakította változó kultúrpolitikai,
művelődéspolitikai feltételek is. A szerző precízen követi végig azoknak a meghatározó politikai és
ideológiai ellentéteket, visszatérő konfliktusokat, amelyek kihatással voltak az irodalmi közegre:
érzékelteti, hogy korántsem homogén (sem az új hatalmi berendezkedés, sem az irodalom ebben
betöltött szerepét tárgyaló) politikai-irodalmi diskurzus. Véleménye szerint többek között ezért sem
lehetséges a politika és irodalom kapcsolatát egy, a politikai teret az irodalmi térrel azonosító, annak
megfeleltető, vagy arra lefordítható rendszerként kezelni. Ez nem jelenti a politikai koncepciótól
való függetlenítést: Scheibner az esztétikai-módszertani kérdések köré szerveződő
eseménysorozatokat, kritikai vitákat tudatosan irányított irodalompolitikai összefüggésrendszerben
helyezi el.
Ezek közül Lukács 1945 utáni szerepének értékelése – és Lukács filozófiai gondolkodásának
összeegyeztetése a párt politikájával – talán a legismertebb, máig vitatott kérdés. A konstruált vita a
szerző szerint többféle funkciót tölthetett be egyidejűleg, tekinthető a szocreált bevezető aktusnak
is. Elsősorban mégis a nyilvános önkritikai gyakorlat elterjesztését előkészítő eseményként
értelmezi, amely nem a Szolláth Dávid által elemzett egyéni aszketizmus relevanciáját, hanem a
társadalmi jelentőségű és magas hatásfokú esemény politikai célzatosságát domborítja ki. Vagyis
Scheibner a vita demonstratív jellege mellett érvvel, tágabb kontextusba helyezve a vitát, így többek
között párhuzamot von Georgij Alekszandrov esetével, hiszen a szovjet filozófus munkássága elleni
támadás, és annak politikai aspektusa is megegyezett Lukács helyzetével.
A Lukács-vita okainak és következményeinek újragondolásakor feltérképezi a pártpolitikai
koncepciót, és Lukács korábbi és későbbi szerepvállalását, nyilvános megszólalásait, a Révai-féle és
a Kádár-rendszerbeli megítélését, vagyis az egész kötetre jellemző alapossággal, körültekintéssel jár
el. Lukács sematizmus elleni harcot hirdető előadását pedig a Felelet-vita (elvi) előzményének
felfogható gesztusaként is értelmezi. Egyaránt számot vet a sematizmushoz társított eltérő
értékrendekkel és politikai célokkal, a rendszer fenntartásához és a desztalinizációhoz tartozó
retorikai eljárásokkal. A nyelv és ideológia kapcsolatát Scheibner végig kiemelten kezeli, hiszen az
átformálódó irodalmi diskurzus sajátos szókincsének újrateremtése, a sokszor változékony
fogalomhasználat ismertetése nélkül ma már értelmezhetetlenek a kiépülő diktatúra eseményei.
Scheibner emellett a jelentősebb irodalmi terminusok jelentésváltozásaira, későbbi dekódolására is
hangsúlyt fektet. Ezek közül a sematizmus és szocreál tévesen elterjedt azonosításának cáfolata az
egyik legfontosabb, hiszen e fogalmak a közbeszédben ma is gyakran egymás szinonimáiként
jelennek meg. Kifejezetten a szocialista realizmus fogalmi áttekintésével az első fejezet foglalkozik.
A szerző a különböző meghatározásokat, értelmezéseket alapul véve művészeti irányzatként és
nyelvi képződményként is elemzi a szocialista realizmust, emellett a közvetlen előzményekre
vonatkozó rivális elképzeléseket, az eltérő hagyománykijelölő törekvéseket, a műfajra vonatkozó
kritériumok változékonyságát tekinti át. A második rész Az irodalmi szovjetizálás kezdetei cím alatt
ismerteti a Szikra, valamint a MSZMT tevékenységét, és az új irodalmi kánon kialakulásának
fázisait.
Mindezzel együtt veti fel Scheibner a korszakolás problémáját. A tágabb értelemben vett
irodalomkritika intézményét értve érvel amellett, hogy az első, tudatos szovjetizáló törekvések már
1944-ben megindultak, de 1945-öt tartja ebből a szempontból korszakhatárnak, bár hangsúlyozza,
hogy a kulturális forradalom az MDP megalakulása, a népi demokrácia és a proletárdiktatúra nyílt
azonosítása után gyorsult fel, azonban a közigazgatás konszolidációja, a pártszervezet
központosítására irányuló törekvések, a párt legnagyobb vállalata, a Szikra, és a hozzátartozó
kommunista lapok, (Szabad Nép, Szabadság) indulásai korábbra datálhatók. A harmadik rész a
sztálinista kritikával és irodalomtörténet-írással foglalkozik, a Lukács-vita, az első írókongresszus
és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, valamint az Irodalomtörténet című folyóirat vizsgálatán
keresztül. Ahogy a Szikra és az MSZMT esetében, irodalompolitikai perspektívából láttatja az
egyik legfontosabb kultúrforradalmi ágensnek – a társadalom átformálásának, a tudatformálás egyik
eszközének – szánt Magyar Irodalomtörténeti Társaság tevékenységét. Ugyanakkor tágabb
perspektívából tekinti át, hogyan befolyásolták a párt taktikájának változásai, egyes gazdasági
tényezők, személyi konfliktusok, illetve a nemzetközi politikai helyzet a változékony irodalmi
irányelveket, valamint bemutatja, hogy milyen módon történt az új irodalom népszerűsítése, az
irodalomtörténeti közeg megújítása, és az új tézisek prezentálása.
A szerző a világháború után az egypártrendszer bevezetését, a párt (kultúr)politikai
koncepciójának változásait, a különböző társadalmi rétegek megnyerését célzó taktikákat,
mindezzel együtt és elsősorban az irodalmi intézményrendszer és az irodalmi-kritikai beszédmód
kialakítását komplex összefüggésrendszerben elhelyezve tárja föl. Scheibner könyve precíz, sűrű és
tartalmas, a vonatkozó szakirodalom sorában mellőzhetetlen, az irodalomtudomány
szovjetizálásának ellentmondásos és összetett folyamatáról, annak jelentéséről és jelentőségéről
megkerülhetetlen munka.